Ragyogóan sütött a nap a Kerekdombi Tanyán, aranyló sugarai megcsillantak a frissen harmatos füvön. A levegő tele volt a reggel illatával: virágok, nedves föld, és valami egészen különleges, édes, szénaszag. Aznap reggel hozta ugyanis a gazda a legfinomabb, legillatosabb szénát a rét felső, naposabb részéről. Akkora halom volt, hogy Pöttyös, a kisboci, alig látta tőle a tanya kerítését.
Pöttyös nem akármilyen kisboci volt. Bár még csak néhány hónapja látta meg a napvilágot, a szívében már ott élt a jóság és a kedvesség. Bundája hófehér volt, amit játékos barna foltok tarkítottak, mintha a nap és a föld is megjelölte volna. Szemei nagyok és ártatlanok voltak, tele kíváncsisággal és melegséggel. Amikor meglátta a hatalmas szénakazlat, nem az jutott eszébe, hogy ő maga mennyi mindent ehetne meg belőle. Nem, Pöttyös első gondolata a barátai voltak.
„Jaj, de finom lehet!” – gondolta, és máris indult, hogy hívja a többieket. Először Bubuhoz, a fürge nyuszihoz szaladt, aki épp a répaföld szélén pislogott. Aztán Micike kecskéhez, aki mindig éhes volt, és Szürke egérhez, aki a pajta sarkában lakott. Mindannyian boldogan szaladtak Pöttyös után, a szénakupac felé.
„Nézzétek, barátaim!” – bömbölte Pöttyös, hangjában tiszta örömmel. „Friss széna! Annyi van, hogy mindenkinek jut! Gyertek, falatozzunk együtt!”
És a kis csapat boldogan körbevette a szénát. Bubu hápogva kapdosott a puha szárakból, Micike elégedetten rágcsált, Szürke egér pedig apró, illatos szálakat cipelgetett a fészkébe. Pöttyös pedig, miután elégedetten látott mindenkit, maga is belemerült a lakomába. A friss széna íze a nyelvének, illata az orrának volt a legfinomabb ajándék.
De nem mindenki örült ennyire a Kerekdombi Tanyán. Volt ott valaki, akinek a szíve nem dobbant örömtől a látványtól. Ez volt Csipke tyúkanyó, aki épp a szemétdombot kapirgálta, és onnan figyelte Pöttyösék vidám gyülekezetét. Csipke egyáltalán nem volt rossz tyúk, de a szíve tele volt irigységgel. Különösen akkor, ha valaki más kapott valami finomat vagy szépet. Csipke szemei összeszűkültek, mint két apró, gonosz gyöngyszem, ahogy látta, Pöttyös milyen önfeledten osztogatja a szénát.
„Hmm, hmm, hmm!” – kotkodácsolta magában. „Hát persze, a kisboci mindent megkap! És még osztogatja is! De vajon igazságosan? Ki tudja, kinek ad többet, kinek kevesebbet? Nem is értem, miért kell ennyire pazarlóan bánni a finomsággal. Aztán majd elfogy, és akkor ki mit eszik?”
Csipke lassan, de eltökélten elindult a szénakupac felé. Ahogy közeledett, a hangja egyre hangosabb, a kotkodácsolása pedig egyre élesebb lett. Odament Bubuhoz, aki épp boldogan rágcsált.
„Na, Bubu, te nyuszi!” – kotyogta Csipke, a fejét csóválva. „Jóízűen eszel, látom. De nem tűnik neked egy kicsit kevésnek ez a kupac? Nézd csak Micikét! Neki sokkal nagyobb adagot adott Pöttyös! Látom én, látom, hogy neked csak ennyi jutott a sokból!”
Bubu, aki eddig csak a szénára figyelt, felkapta a fejét. Nézett a saját kis kupacára, aztán Micike nagyobb adagjára. Hirtelen már nem tűnt olyan finomnak a széna. Egy apró, szúrós érzés kezdett elterjedni a szívében. „Tényleg?” – kérdezte meglepetten. „Azt hittem, mindenkinek ugyanannyit adott.”
„Ugyan már!” – legyintett Csipke, és már ott is termett Micike mellett. „Te, Micike, te meg ne hagyd magad! Nézd csak Pöttyöst! Bubu nyuszinak direkt a legpuhább szénaszálakat adta! Azt hitte, nem veszem észre. Pedig te vagy az, aki a legtöbbet dolgozik a tanyán, nem igaz?”
Micike, aki eddig békésen kérődzött, most gyanakodva nézett Bubu felé. A szemei összeszűkültek. „Na, de Csipke tyúkanyó! Én azt hittem, Pöttyös mindenkinek a legjobbat adja!”
„Aha! Hát persze!” – kotyogta Csipke gonoszul. „Ez csak a látszat! Azt mondom, nem ártana, ha mindenki jobban figyelne, hogy mit kap, és mit nem. Mert a végén a legfinomabb széna eltűnik, és csak a száraz szár marad!”
A kedélyes hangulat egy csapásra elszállt. Bubu gyanakodva nézett Micikére, Micike pedig mérgesen Bubu felé. Szürke egér, aki a fülével hallotta Csipke szavait, gyorsan visszabújt a pajta sarkába, attól félve, hogy tőle is elveszik az apró szálait. Pöttyös, aki épp a legfinomabb szálakat válogatta, hirtelen csendet érzett. Felemelte a fejét, és látta a barátai arcán a zavart, a gyanakvást, sőt, a haragot.
„Mi történt, barátaim?” – kérdezte Pöttyös, hangjában aggodalommal. „Miért nem esztek? Miért néztek így egymásra?”
Csipke tyúkanyó ekkor büszkén kihúzta magát. „Hát, Pöttyös! Azt mondom, nem mindenki elégedett azzal, amit kapott! Nem mindenki érzi, hogy igazságosan osztottad el a finom szénát! Én például úgy látom, hogy te magad is a legfinomabb falatokat tartod meg!”
Pöttyös nagy szemei elszomorodtak. Nem értette. Ő csak jót akart. Miért lenne valaki elégedetlen, ha annyi finomság van? Körülnézett. A hatalmas szénakupac még mindig szinte érintetlen volt. Épp annyi széna volt, mint az elején.
Ekkor megszólalt Károly kakas, a tanya bölcs ura, aki mindent látott és hallott a kerítés tetejéről. Károly nem volt egy kapkodó típus, de a hangja mindig megnyugtató volt, és a szavai súllyal bírtak.
„Kot-kot-kot!” – kukorékolta Károly, és lassan leszállt a kerítésről. „Csipke, Csipke! Miért kell mindig a rosszat keresni a jóban? És te, Pöttyös, ne hagyd magad eltántorítani!”
Pöttyös mélyen belenézett Károly bölcs szemébe. A kakas tekintete erőt adott neki. A kisboci, bár szomorú volt a barátai vitája miatt, érezte, hogy igaza van. Nem szabad hagynia, hogy az irigység tönkretegye az örömöt.
„Barátaim!” – szólalt meg Pöttyös, hangjában gyengéd, de határozott bátorsággal. „Nézzétek meg jól! Van itt elég széna mindenkinek, és még annál is több! Nem kell attól félni, hogy elfogy, vagy hogy valaki kevesebbet kap. A széna akkor a legfinomabb, ha együtt esszük, és mindenki tudja, hogy a másiknak is jut belőle. Ha egymásnak adunk, ha megosztjuk, akkor nemhogy kevesebb nem lesz, hanem még többnek is fog tűnni! Mert a szívünk melegszik, és az örömünk is megsokszorozódik!”
Pöttyös odament Bubuhoz, és a pofájával gyengéden meglökte a nyuszit. „Nézd, Bubu! Ha elfogy a te kupacod, vegyél Micikeéből! Vagy gyere, együnk együtt ebből a nagy halomból! Mindannyiunké!” Aztán Micikére nézett. „Micike, segíts Bubunak megtalálni a legfinomabb szálakat! Látod, milyen sok van!”
A kisboci nem veszekedett Csipkével, nem haragudott rá. Egyszerűen csak megmutatta a szeretet és a nagylelkűség erejét. Még Csipkéhez is odament, és egy kis csomó illatos szénát tolt elé.
„Csipke tyúkanyó” – mondta Pöttyös lágyan. „Neked is jut. Nem kell irigyelni senkitől. Ha együtt örülünk, sokkal jobban esik a falat.”
Csipke tyúkanyó elszégyellte magát. A nap melege, a széna illata, Pöttyös kedvessége, és Károly kakas bölcs pillantása mind-mind azt súgták neki, hogy rosszul cselekedett. Látta, ahogy Bubu és Micike újra mosolyogva néz egymásra, és együtt kezdik el rágcsálni a szénát. Látta, ahogy Szürke egér újra előmerészkedik, és megköszöni Pöttyösnek a finom falatokat.
Hirtelen, mintha egy nehéz teher esett volna le a szívéről, Csipke tyúkanyó is elmosolyodott. „Igazad van, Pöttyös” – kotyogta halkan. „Bocsánatot kérek. Én csak… én csak azt hittem, ha valaki másnak van, akkor nekem kevesebb jut. De látom, hogy ez nem így van.”
Károly kakas elégedetten kukorékolt. „Látod, Csipke? A bőség nem attól lesz, hogy mi magunk halmozunk fel mindent, hanem attól, hogy megosztjuk, amink van. Minél többet adunk, annál gazdagabbak leszünk. Nem csak a hasunk, hanem a szívünk is megtelik.”
És attól a naptól fogva a Kerekdombi Tanyán a szénakazal sosem fogyott el igazán. Mert Pöttyös megmutatta, hogy a legnagyobb kincs nem az, amit magunknak tartunk meg, hanem az, amit megosztunk másokkal. És Csipke tyúkanyó is megtanulta, hogy az igazi öröm abban rejlik, ha együtt, békességben és szeretetben élnek. A széna illata pedig még sokáig emlékeztette őket arra, hogy a bőség a megosztásból nő, és a gyengéd bátorság a legnemesebb erény.
