Valahol, messze, ahol a fűzfák ezüstös levelei a víz fölé hajoltak, és a tavirózsák bársonyszőnyeget terítettek a tó felszínére, élt egy aprócska béka. Úgy hívták, Pötty. Nevét a hátán viselt, sötétzöld foltocskákról kapta, melyek úgy pettyezték bőrét, mint a csillagok a nyári éjszakát. Pötty azonban nem volt olyan ragyogó, mint a csillagok. Sőt, legszívesebben láthatatlan lett volna. Félénk kis teremtés volt, aki a legnagyobb tavirózsalevél árnyékában töltötte napjait, és ha valaki közeledett, szíve apró dobként vert a torkában, ő pedig egy szempillantás alatt a hűs víz alá bukott.
Pedig Pöttynek volt egy titka, egy csodálatos kincse, amit senki sem ismert. Amikor azt hitte, egyedül van, és csak a szél hallja a nádasban, énekelni kezdett. A hangja nem holmi egyszerű brekegés volt. Ó, nem! Az ő dala olyan volt, mint a hűs forrásvíz csobogása, mint a harmatcseppek koppanása a leveleken, mint a holdfény ezüst hídja a vízen. Beleszőtte dalába a tó minden rezdülését, a szitakötők szárnyának zizzenését és a mélyben úszó halak csendes méltóságát. De mihelyt megneszelte a legkisebb neszét is, hangja elakadt, és újra a néma, félénk Pötty lett belőle.
A tónál nagy készülődés folyt. Közeledett az év legfényesebb éjszakája, a Fény Ünnepe, amikor a Tó Tündére megajándékozza a tó minden lakóját. Ilyenkor a szentjánosbogarak ezrei táncolnak a víz felett, a pókok csillogó harmatcseppekből font lámpásokat függesztenek a sáslevelekre, és mindenki a legszebb ajándékával készül, hogy megörvendeztesse a többieket. A vidrák kavicszsonglőr mutatvánnyal készültek, a récék szinkronúszó versenyt rendeztek, a tücskök pedig a legvígabb muzsikájukat húzták.
Pötty szíve tele volt vággyal. Annyira szeretett volna ő is adni valamit! Szerette volna megmutatni a dalát, azt a kincset, amit a lelke mélyén őrzött. De a gondolattól is, hogy mindenki őt nézi és hallgatja, torka összeszorult, és apró békateste reszketni kezdett. „Mit szólnának? Kinevetnének? Azt mondanák, egy béka csak brekegni tud, nem énekelni” – suttogta maga elé a tavirózsa alatt.
Szomorúságát észrevette a tó legbölcsebb lakója, Teknős Mester. A Mester már annyi napfelkeltét és napnyugtát látott, hogy a páncélja olyan volt, mint egy régi, megsárgult térkép, tele az idő barázdáival. Lassan, megfontoltan közeledett Pötty búvóhelyéhez, és csendes, mély hangon megszólalt:
– Mi bántja a szívedet, kicsi Pötty? A hangod ma csendesebb, mint a tó mélye.
Pötty összerezzent, de Teknős Mester tekintetében annyi türelem és jóság volt, hogy a félelme alábbhagyott. Elmesélte neki bánatát: a vágyat, hogy adhasson, és a félelmet, ami megbénítja.
– Van egy dalom, Mester – suttogta –, de… de félek megmutatni.
Teknős Mester lassan bólintott, és a nap felé fordította bölcs arcát.
– Az ajándék, Pötty, nem arról szól, aki adja. Hanem arról, aki kapja. Amikor a napocska felkel, nem azért teszi, hogy mindenki őt csodálja, hanem hogy fényt és meleget adjon a világnak. A legszebb ajándék az, amit a szívünkből adunk, nem magunkért, hanem másokért. Az ilyen ajándék sosem lehet rossz, és mindig utat talál magának.
Pötty hallgatta a bölcs szavakat, de a szíve még mindig tele volt kétséggel. Elérkezett az ünnep estéje. A tó úgy ragyogott, mint egy ékszerdoboz. A pókok lámpásai ezernyi apró gyémántként pislákoltak, a szentjánosbogarak füzérként keringtek a levegőben. Megjelent a Tó Tündére is, ruhája a holdfényből szőtt fátyol volt, hajában pedig vízililiomok ragyogtak. Mindenki nevetett, táncolt és élvezte a csodát. Pötty a part szélén, egy mohos kő mögül figyelte az eseményeket. A szíve egyszerre volt tele csodálattal és szomorúsággal.
Ám ekkor, hirtelen, a semmiből egy huncut, hideg szél támadt. Végigsöpört a tó felett, belekapott a fűzfák hajába és megrázta a sásokat. A szélvihar egyetlen dühös fuvallattal elfújta az összes apró lámpást. A szentjánosbogarak ijedtükben szétszéledtek, és a tóra hirtelen sötétség borult. A víg nevetés helyét zavarodott suttogás és ijedt sírás vette át. A legkisebbek féltek a sötétben, és a szüleiket hívogatták.
– Ó, a fény! Az ünnep fénye! – sóhajtott kétségbeesetten a Tó Tündére, hangja elveszett a szél süvítésében.
Pötty a mohos kő mögött kuporgott, és a szíve hevesen vert. De ez most nem a félelemtől volt. Látta a többiek riadtságát, hallotta a kiscsibék sírását, érezte a Tó Tündérének szomorúságát. És abban a pillanatban valami megváltozott benne. Elfelejtette a saját félelmét, elfelejtette, hogy ő Pötty, a félénk béka. Már csak az számított, hogy segítsen. Teknős Mester szavai csengtek a fülében: „Az ajándék arról szól, aki kapja.”
Vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, és kiengedte a hangját. Először csak egy halk, remegő dallam szállt fel a sötétben. De ahogy énekelt, a hangja egyre erősebbé és tisztábbá vált. Énekelt a tó nyugalmáról, a nádas biztonságáról és a holdfényről, ami hamarosan újra beragyogja majd a vizet. A dala egy fénysugár volt a sötétségben, egy reményt adó, bársonyos hang.
És akkor csoda történt. Az egyik elkóborolt szentjánosbogár, meghallva a dallamot, felvillantotta a lámpását. Aztán egy másik, majd egy harmadik. A dal, mint egy láthatatlan mágnes, vonzotta őket. A fénypontok elkezdtek gyülekezni Pötty hangja körül, egy mozgó, pulzáló csillagképként. A dal vezette őket vissza a part felé, az elfújt lámpásokhoz. Ahogy egy-egy szentjánosbogár rátelepedett egy harmatcsepp-lámpásra, az újra kigyulladt, de most már nem pislákoló, hanem meleg, aranyló fénnyel ragyogott, mintha Pötty dalának varázsát szívta volna magába.
A fény lassan, a dallamot követve terjedt szét a tavon. A sötétség visszahúzódott, és a tó újra, sőt, a korábbinál is szebben ragyogott. Amikor az utolsó lámpás is kigyulladt, Pötty befejezte a dalát. A tóra mélységes csend borult. Senki sem mozdult. Mindenki a kis békát nézte, aki a mohos kövön állt, és akinek a hangja visszahozta a fényt és a reményt.
A csendet a Tó Tündérének halk tapsa törte meg. Aztán az egész tó népe ünnepelni kezdett. De most nem a vidrákat vagy a tücsköket, hanem Pöttyöt ünnepelték.
– A te ajándékod volt a legszebb mind közül – lépett hozzá a Tündér, és egy csillogó vízcseppet helyezett Pötty homlokára, ami koronaként ragyogott ott. – Mert akkor adtad, amikor a legnagyobb szükség volt rá, és a szíved legmélyéről jött.
Pötty körülnézett. Senki sem nevetett rajta. A szemekben csodálatot és hálát látott. Teknős Mester a partról egy lassú, elégedett kacsintással jutalmazta. Pötty mellkasát melegség öntötte el, ami sokkal erősebb volt a korábbi félelemnél. Megértette. A bátorság nem a félelem hiánya. A bátorság akkor születik meg, amikor a szeretet, amit másoknak adunk, erősebbé válik a bennünk lakó félelemnél.
Attól az estétől fogva Pötty már sosem bújt el, ha énekelni támadt kedve. A dala a tó zenéjének részévé vált, és a tó lakói minden este összegyűltek, hogy hallgassák a félénk kis békát, aki a hangjával fényt tudott gyújtani a sötétben.
