Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, állt egy aprócska falu egy szélfútta domb oldalában. A falu legszélén, egy düledező viskóban élt egy legény, akit Miklósnak hívtak. Miklósnak nem volt vagyona, földje, de még egy árva tyúkja sem kapirgált az udvarán. Egyetlen kincse volt csupán: a szíve, ami színültig volt jósággal.
Egy csontig hatoló, hideg őszi napon Miklós tarisznyája végképp kiürült. Már csak egyetlen, tenyérnyi cipó lapult benne, amit az utolsó lisztjéből sütött. Búsan vette nyakába az utat a városi piac felé, remélve, hogy valami munkát talál, amivel legalább egy meleg levesrevalót kereshet. Ahogy a fák kopasz ágai között süvített a szél, Miklós szorosabbra húzta magán vékonyka köpönyegét. Az út porát verte a lába, amikor az egyik kanyarban megpillantott egy alakot. Egy hófehér szakállú, görnyedt hátú vándor ült az út szélén, és úgy reszketett a hidegtől, mint a nyárfalevél.
Miklós szíve azonnal megesett rajta. Odalépett hozzá és megszólította:
– Adjon Isten, jó atyám! Látom, nagyon fázik. Nincs egyebe, csak ez a vékony gúnyája?
A vándor felnézett, és bár a teste gyengének tűnt, a szeme úgy szikrázott, mint két csillag a tiszta éjszakán.
– Fázom is, éhes is vagyok, fiam – felelte rekedt hangon. – Napok óta nem ettem egy falatot sem.
Miklós egy pillanatig sem habozott. Belenyúlt a tarisznyájába, elővette az utolsó cipóját, és kettétörte. De aztán meggondolta magát. „Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Én fiatal vagyok, kibírom a városig” – gondolta, és az egész cipót a vándor reszkető kezébe nyomta.
– Vegye el, atyám! Ez az összes elemózsiám, de egye meg jóízűen!
A titokzatos vándor szeme még fényesebben ragyogott. Lassan megette a cipót, és minden falattal mintha egyre jobban kiegyenesedett volna a háta. Mikor végzett, Miklósra nézett, és így szólt:
– Jószívű legény vagy, Miklós. A gazdagság nem aranyban és ezüstben mérhető, hanem az ilyen tettekben. Pénzem nincs, amivel viszonozhatnám a jóságodat, de adok cserébe három tanácsot. Jól vésd az eszedbe őket, mert többet érnek bármely kincsnél! Az első: Sose térj le a járt útról a járatlanért! A második: Amit éjjel látsz, ne kérdezd reggelig! A harmadik pedig: Ne bízz abban, kinek szeme a pénzen, de szíve a jégen!
E szavakkal a vándor felállt, és egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a szél kapta volna fel. Miklós csak állt ott meghökkenve, üres tarisznyával, de a szívében különös melegséggel. Elindult hát tovább a város felé.
Ahogy ment, mendegélt, egy sötét erdőhöz ért, ahol az út kettéágazott. A járt út hosszan kanyargott a rengeteg szélén, a másik, egy keskeny, benőtt ösvény, egyenest a fák sűrűjébe vezetett. „Micsoda szerencse! – gondolta Miklós. – Ezen az ösvényen hamarabb a városba érek.” Már épp rálépett volna, amikor eszébe jutott a vándor első tanácsa: Sose térj le a járt útról a járatlanért! Bár a lába sajgott a fáradtságtól, mégis a hosszabb, biztonságos utat választotta. Alig tett meg néhány lépést, amikor az erdőből kiáltozást és kardcsörgést hallott. Hamarosan egy feldúlt szekér bukkant elő, melynek gazdája elmesélte, hogy a sűrűben rablók támadtak rá. Miklós hálát adott a jó tanácsnak, ami megmentette őt a bajtól.
Mire a nap lebukott a hegyek mögé, Miklós egy magányos csárdához ért. Bekopogott, hogy éjszakai szállást kérjen. A csárdás mogorva, hallgatag ember volt, de egy ezüstkrajcárért adott neki egy szalmazsákot a kamrában. Miklós éppen álomra hajtotta volna a fejét, amikor a szomszéd szobából furcsa zajokat hallott: mintha valaki nehéz zsákokat vonszolna, és közben titokzatosan suttogna. A kíváncsiság majdnem elemésztette. Már a kilincsre tette a kezét, hogy megnézze, mi folyik ott, de ekkor bevillant a második tanács: Amit éjjel látsz, ne kérdezd reggelig! Visszafeküdt hát a szalmazsákra, és bár nyugtalanul, de végül elaludt. Reggel, amikor fizetni akart, látta, hogy a csárdás éppen hatalmas liszteszsákokat pakol egy szekérre. A csárdás felesége megsúgta neki, hogy a férje éjjelente szokta átmérni és átrakodni a lisztet, mert nappal szégyelli, hogy ilyen nehéz munkát kell végeznie. Ha Miklós éjjel rájuk nyit, a mogorva csárdás talán még tolvajnak nézi és bajba keveri. Miklós ismét megköszönte magában a bölcs intést.
Ahogy kilépett a csárda kapuján, egy közeli fáról kétségbeesett károgást hallott. Egy hatalmas fekete varjú vergődött egy hurokban, amit a vadászok állítottak. Miklósnak megesett rajta a szíve. Felmászott a fára, és óvatosan kiszabadította a madarat. A varjú lerázta magáról a port, majd ahelyett, hogy elrepült volna, letelepedett Miklós vállára, és megszólalt:
– Kár-kár-köszönöm, jószívű legény! A nevem Károly, és én nem felejtem el a jótettet. Mivel megmentettél, a barátod leszek, és segíteni foglak utadon!
Miklós ámult-bámult, hogy egy beszélő varjúval akadt dolga, de örömmel fogadta a barátságát. Együtt indultak tovább a városba. A város főterén óriási volt a nyüzsgés. Károly, a varjú, a fülébe súgta:
– Nézd, ott van Gáspár, a kapzsi kereskedő! A város leggazdagabb, de egyben legravaszabb embere. Vigyázz vele!
Miklós odament a díszes boltjához, ahol Gáspár éppen aranypénzeket számolgatott. A kereskedő végigmérte Miklós kopott ruháját, és a szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Mit akarsz, te semmirekellő? Nincs itt neked való! – vetette oda.
– Munkát keresek, gazduram – felelte alázatosan Miklós.
A kereskedő szemében kapzsi fény csillant meg.
– Látom, erős legény vagy. Szolgálj nálam egy évig, és a végén megjutalmazlak! – mondta mézes-mázos hangon.
Miklós már majdnem igent mondott, hiszen bármilyen munka jobb volt a semminél. De ekkor eszébe jutott a vándor harmadik tanácsa: Ne bízz abban, kinek szeme a pénzen, de szíve a jégen! Ránézett a kereskedőre, és látta, hogy a szeme valóban csak a pénzt látja, a tekintete pedig hideg és számító.
– Köszönöm az ajánlatot, de nem fogadom el – mondta udvariasan.
A kereskedő haragra gerjedt és elkergette. Éppen ekkor érkezett a térre a királyi hírnök, és dobpergés közepette kihirdette: a király egyetlen leánya súlyos beteg, és csak egyetlen dolog mentheti meg: a Szikrázó Csillagvirág, ami a közeli Sas-bérc legmagasabb ormán nyílik. Aki elhozza, jutalmul megkapja a király fele vagyonát!
A kapzsi kereskedő csak legyintett. – Ugyan, ki kockáztatná az életét egy virágért? Az a hegy megmászhatatlan!
De Miklósnak a szívét nem a jutalom, hanem a királylány sorsa facsarta el. Károly, a varjú, a fülébe károgta:
– Én ismerem az utat a Sas-bércre! Repülj velem a hátamon, jószívű barátom!
És a varjú csodálatos módon óriásira nőtt, Miklós pedig felült a hátára. Repültek hegyen-völgyön át, míg el nem érték a meredek sziklákat. Károly megmutatta a rejtett párkányokat, és Miklós ügyesen felmászott a csúcsra, ahol egyetlen, ezüstösen fénylő virág ragyogott. Óvatosan leszakította, és már repültek is vissza a királyi palotába.
A virág főzetétől a királylány azonnal meggyógyult. A király boldogságában magához ölelte Miklóst.
– Kérj, amit akarsz, bátor legény, mindenem a tiéd!
Miklós azonban szerényen meghajolt.
– Felséges királyom, nem kérek kincseket. Csak egy kis gazdaságot szeretnék, ahol békében élhetek, és egy magtárat, ami sosem ürül ki, hogy mindig adhassak a szegényeknek, ahogy egykor én is kaptam.
A királyt annyira meghatotta Miklós nemes szíve, hogy nemcsak a gazdaságot adta neki, hanem kinevezte a királyság fő élelmezési tanácsadójává. Gáspár, a kapzsi kereskedő, sárgult az irigységtől, és végül a saját mohósága vitte csődbe.
Miklós pedig boldogan élt a birtokán, hű barátjával, Károllyal, a beszélő varjúval az oldalán. Soha nem felejtette el a titokzatos vándor tanácsait, és azt sem, hogy az igazi gazdagság nem a tarisznyában, hanem a szívben lakozik. És ha valaki arra járt, éhesen és szomjasan, Miklós kapuja mindig nyitva állt előtte, és az asztalán mindig volt egy friss, ropogós cipó.
