Valahol messze, a Kerek-hegy ölelésében, megbújt egy aprócska völgy, ahol az élet egykor olyan volt, mint egy vidám dal. A patak cserfes csevegéssel szaladt a köveken, a rétek smaragdzöld ruhában pompáztak, és a házak ablakában muskátlik piroslottak büszkén. Ám egy nap a dal elhalkult. A Nap hetek óta aranytűkkel szurkálta a földet, a patak elhallgatott, a föld pedig cserepesre száradt, mint a nagymama régi csuproja. A völgy fölött csak néhány kósza, vékonyka felhő úszott, mintha elfelejtették volna, mi is a dolguk.
Ebben a szomjazó völgyben élt egy fiú, Ármin. Nem volt sem erősebb, sem hangosabb a többi gyereknél. Sőt, legtöbbször csendben volt. Míg a többiek a porban fociztak, ő a dombtetőn hevert a fűben, ami most már inkább szúrós szalma volt, és a végtelen kékséget kémlelte. Ármin álmodozó volt. A felhőkben nem csak vattapamacsokat látott, hanem sárkányokat, méltóságteljes hajókat és alvó óriásokat. Úgy érezte, a szél nem csak fúj, hanem suttog, mesél neki. A falu bírója, egy szigorú tekintetű, de aranyszívű ember, gyakran megcsóválta a fejét, mikor meglátta. „Szép dolog az álmodozás, fiam – mondta neki –, de az nem tölti meg a kutat vízzel.”
Egy délután, mikor a forróság már szinte elviselhetetlen volt, Ármin ismét a dombtetőn ült. A levegő megremegett, és egy hirtelen, erős szélfuvallat kapott bele a hajába. De ez a szél más volt, mint a többi. Nem hideg volt, nem is forró, hanem olyan, mint egy lágy ölelés. Ármin becsukta a szemét, és hallgatózott. A fák leveleinek susogásán, a száraz fűszálak zizegésén át egy halk, dallamos hangot hallott. Olyan volt, mint egy idős asszony éneke. „Ne félj tőlem, kicsi vándor – suttogta a hang. – Én vagyok Szél anyó. Aki nem harcol velem, hanem táncol, azt a tenyeremen hordozom.”
Ármin szívében kíváncsiság ébredt. Felállt, kitárta a karját, és hagyta, hogy a szél körbefonja. Nem toporzékolt, nem húzta össze magát, hanem könnyedén lépett egyet, mintha csakugyan táncolna. És akkor csoda történt. A lába egy pillanatra elemelkedett a földtől. A szél feljebb és feljebb emelte, gyengéden, mint egy pitypangbóbitát. Ármin nevetett a meglepetéstől. Még egy lépés, aztán még egy. Úgy érezte, láthatatlan lépcsőfokokon lépdel felfelé az égbe. Alatta a falu apró maketté zsugorodott, a Kerek-hegy pedig olyan volt, mint egy alvó, zöld macska.
Hamarosan elérte az első felhőt. Óvatosan tette rá a lábát, és meglepődve tapasztalta, hogy az megtartja. Olyan volt, mintha hűvös, puha mohán járna. Ahogy ugrált rajta egyet, a felhő vidáman megremegett, és egy apró, pufók lény bukkant elő belőle. Gömbölyű volt, mint egy zsemle, a haja fehér, mint a tejszínhab, a szemei pedig, mint két kíváncsi áfonyaszem.
– Hát te hogy kerülsz ide, földi porfickó? – kérdezte csilingelő hangon. – Itt csak a madarak járnak, meg én, Pufi, a felhőmanó!
– Ármin vagyok – felelte a fiú. – A szél hozott fel. Segítséget keresek. A falum szomjazik, és esőre van szükségünk.
Pufi körbetáncolta Ármint, és alaposan szemügyre vette.
– Esőt akarsz? Az nem olyan egyszerű! Az esőfelhők nehézfejű, morcos társaság. De ha Szél anyó idáig elhozott, akkor talán van remény. Hallgass a suttogására, ő majd megmutatja az utat!
Így indultak el ketten a felhők tengerén. Ármin megtanulta, hogy a felhők világa nem is olyan békés, mint amilyennek lentről látszik. Voltak fürge, vékony bárányfelhők, amiken alig lehetett megállni. Voltak sötét, haragos viharfelhők, amik morogtak, ha túl közel merészkedtek, és apró villámokkal hessegették el őket. Árminban felébredt a kalandvágy, és legszívesebben a legveszélyesebb felhőtornyokra is felmászott volna.
– Lassan a testtel, bátor vándor! – kiáltotta Pufi.
És mintha csak a manó szavait visszhangozná, megszólalt Szél anyó is a fülében: „A bátorság jó útitárs, de az óvatosság a térkép. Ne csak a szemeddel nézz, a szíveddel is láss!”
Ármin megértette. Le kellett győznie a vakmerőségét, és figyelnie kellett a jelekre. Megtanulta megkülönböztetni a szél suttogását: a figyelmeztető suhogást, a bátorító fuvallatot és a helyes utat jelző lágy simogatást.
Hosszú vándorlás után egy hatalmas, tornyos felhőhegyhez értek, ami olyan volt, mint egy égi vár. Teteje a napfényben fürdött, de az alja sötét és súlyos volt, tele megannyi esőcseppel.
– Megérkeztünk – suttogta Pufi áhítattal. – Ez a Nagy Esőfelhő. Valahol rajta van a felhőkapu. De csak az nyithatja ki, akinek a szíve tiszta, és a szándéka önzetlen.
Keresték, kutatták a kaput, de sehol sem találták. A hatalmas felhőn nem volt sem kilincs, sem ajtó. Ármin már-már elcsüggedt, amikor Szél anyó hangja ismét megszólalt, tisztábban, mint valaha: „A kapu ott nyílik, ahol a föld utáni vágy a legerősebb. Ahol a felhő már alig bírja a terhét.”
Ármin lehunyta a szemét. Nem a kalandra gondolt, nem is a felhőkön járás csodájára. A kiszáradt völgy jelent meg előtte: a szomjas virágok lekonyuló feje, a repedezett föld, a falu bírójának gondterhelt arca és a gyerekek, akik már nem tudtak a patakban játszani. Olyan erősen vágyott az esőre a falujának, hogy szinte érezte a hűsítő cseppeket a bőrén. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a felhő sötét, súlyos oldalát.
Abban a pillanatban, ahol az ujjai a felhőhöz értek, a felhő anyaga szétnyílt, mint egy selyemfüggöny. Egy ezüstösen fénylő kapu tárult fel előttük, melyen át látni lehetett a rengeteg apró, toporzékoló esőcseppet, amik alig várták, hogy útnak indulhassanak.
– Sikerült! – kiáltotta Pufi. – Nyisd ki, Ármin!
Ármin mély levegőt vett, és kitárta a felhőkaput. Az eső nem dühöngve zúdult alá, hanem mintha egy óriási locsolókannából öntötték volna, szelíd, egyenletes permetben indult meg a völgy felé. Ármin és Pufi a felhő szélén ülve nézték, ahogy a föld iszogatni kezd. Látták, ahogy az emberek kiszaladnak a házaikból, és nevetve, énekelve tárják az ég felé a karjukat. A falu bírója levette kalapját, és hagyta, hogy az eső végigcsorogjon az arcán, a mosolya pedig még a felhőkig is felért.
Mikor a felhő kiadta minden kincsét, Szél anyó lágy szellője gyengéden felemelte Ármint, és visszarepítette a dombtetőre. Pufi még integetett neki egy távolodó bárányfelhőről, aztán eltűnt az égen. Mire Ármin leért a faluba, már minden zöld volt és élettel teli. A patak újra csevegett, a virágok hálásan emelték fejüket az égre. A bíró odasietett hozzá, és átölelte.
– Azt hittem, csak álmodozol, fiam – mondta meghatottan. – De ma megtanultam, hogy a legnagyobb csodák egy álmodozó szívéből fakadnak. Köszönjük neked!
Ármin attól a naptól fogva a falu hőse lett. De ő ugyanaz a csendes fiú maradt, aki szeretett a dombtetőn feküdni és a felhőket nézni. Tudta, hogy a világ tele van láthatatlan csodákkal, és aki nyitott szívvel hallgatja a szél suttogását, az nemcsak a felhőkön járhat, de akár esőt is fakaszthat a reményből.
