Messze-messze, a legmagasabb hegycsúcsok felett, túl a legfürgébb madarak röptén is, lebegett egy város, melyet nem kőből és habarcsból, hanem sűrű, tejszínhabos párából és szivárványszínekben játszó fénysugarakból szőttek. Úgy hívták: Felhőváros. Ebben a különleges városban éltek az Álmodók, akiknek nem más volt a dolguk, mint hogy a lenti világ egét fessék. Napfény-ecsetükkel aranyosra mázolták a hajnalt, felhő-palettájukról ezüstös holdfényt pöttyöztek az éjszakára, és ha kellett, dörgedelmes, szürke viharfellegeket görgettek a horizontra.
Az Álmodók között volt két tehetséges tanonc, Hanna és Nimród. Bár mindketten a felhőfestészetet tanulták, nem is különbözhettek volna jobban. Hanna csendes és megfontolt kislány volt. A legvékonyabb napsugár-ecsettel dolgozott, és imádta a pasztellszíneket. Órákig elüldögélt egy-egy bárányfelhő finom, csipkés szélének megrajzolásával, vagy a hajnali pír halvány rózsaszínjének tökéletes kikeverésével. Munkái olyanok voltak, mint egy finom hímzés: precízek, légiesek és megnyugtatóak.
Nimród ezzel szemben egy igazi energiabomba volt. Vastag szivárvány-ecsetet használt, és a legmerészebb, legélénkebb színeket kedvelte. Nem pepecselt apróságokkal. Hatalmas lendülettel festett izzó naplementéket, csupa narancs, lila és vörös folttal, vagy éppen drámai, villámokat szóró viharfellegeket, melyeknek sötétkékjétől még a felhővárosi tornyok is megremegtek. Az ő festményei tele voltak erővel, szenvedéllyel és egy csipetnyi rendetlenséggel.
Gyakran civakodtak. – Hanna, a te napfelkeltéd olyan halovány, mintha kimosták volna! – nevetett Nimród. – A tiéd meg olyan tarka, mintha egy festékesbödön borult volna az égre! – vágott vissza Hanna sértődötten. Nem értették, miért dolgozik a másik annyira másképp. Az ő szemükben a saját módszerük volt az egyetlen helyes.
Felhőváros legbölcsebb lakója Pára mester volt, egy ősz szakállú, kedves szemű öregúr, akinek a köpenye folyton változó ködfoszlányokból állt. Ő tanította a fiatal Álmodókat. Egy napon magához hívatta Hannát és Nimródot. A város szélén álltak, egy hatalmas, üvegfényű teraszon, ahonnan az egész alsó világra ráláttak.
– Gyermekeim – szólt Pára mester halk, morajló hangon –, nézzetek le! A lenti világ felett egy hatalmas, mogorva viharfelhő gyülekezik. Olyan sötét és szomorú, hogy elnyeli a fényt és a reményt. A ti feladatotok lesz, hogy átragyogjatok rajta.
Hanna és Nimród kíváncsian néztek rá. – Fessünk egy napot fölé? – kérdezte Nimród türelmetlenül, már markolta is a vastag ecsetét.
– A napfény kevés lenne ahhoz, hogy áttörje ezt a sötétséget – rázta a fejét a mester. – Valami sokkal különlegesebbre van szükség. Együtt kell dolgoznotok, hogy egy csodálatos szivárványt fessetek, amely átível a viharon. Egy szivárványt, ami megmutatja, hogy a legzordabb idő után is jöhet a szépség.
A két gyerek döbbenten nézett egymásra. Együtt? Hiszen ők mindenben mást gondoltak!
Pára mester intett, és a terasz mellé egy kecses, hófehér léghajó siklott. Nem volt legénysége, csupán egy barátságos, kerek ablaka, ami mintha kacsintott volna. – Ő Szellő, a mi automata léghajónk. Elvisz titeket a viharfelhőhöz. Bízzatok benne, és ami a legfontosabb: bízzatok egymásban!
Hanna és Nimród kelletlenül felszálltak Szellő kosarába. A léghajó csendes szisszenéssel elemelkedett, és elindult a sötét, fortyogó felhőtömeg felé. Ahogy közeledtek, a levegő hidegebb lett, a szél süvített, és a felhő mélyéről tompa dörgések hallatszottak. Szellő egy kicsit megremegett, mintha ő is félne.
– Nosza, lássunk hozzá! – kiáltotta Nimród a szélzajon át, és máris belemártotta ecsetét a legizzóbb vörösbe. Hatalmas ívet akart festeni, de a szél belekapott a festékbe, és az csak egy csúnya, vörös pacaként terült szét a szürkeségen.
– Ostobaság! – csattant fel Hanna. – Így nem lehet! Finoman kell, precízen! – Elővette a legvékonyabb ecsetét, és megpróbált egy tökéletes narancssárga vonalat húzni. De a vonal erőtlen volt, a viharfelhő komor színe szinte azonnal elnyelte.
Próbálkoztak újra és újra, de mindannyiszor kudarcot vallottak. Nimród színei túl harsányak és zabolátlanok voltak, Hanna vonalai pedig túl gyengék és bátortalanok. A vita egyre hangosabb lett közöttük.
– A te maszatolásod mindent elront! – kiabálta Hanna.
– A te halovány vonalaidat meg észre se venni! – förmedt rá Nimród.
Ahogy veszekedtek, a vihar egyre erősebb lett körülöttük. Szellő hánykolódott a szélben, és szomorú, nyikorgó hangot adott ki. Úgy tűnt, a felhő az ő civakodásukból nyeri az erejét. Kétségbeesetten és elcsigázva rogytak le a kosár aljába. A küldetésük kudarcba fulladt.
Hanna a könnyeivel küszködött. Nimród dacosan a távolba bámult. Ekkor eszébe jutottak Pára mester szavai: „A szivárvány nem egyetlen szín, és nem is egyetlen ecsetvonás. A szivárvány maga az összhang.”
Hanna hirtelen felnézett. – Nimród – kezdte halkan –, talán… talán nem egymás ellen, hanem egymással kellene dolgoznunk.
Nimród ránézett. A kislány szemében nem volt már harag, csak bizonytalanság.
– Én… én meg tudom rajzolni a szivárvány tökéletes ívét – folytatta Hanna egyre bátrabban. – De nincs elég erő a színeimben, hogy átragyogjanak a viharon. A te színeid viszont… azok olyanok, mint a tűz. Elég erősek hozzá.
Nimród elgondolkodott. Belátta, hogy Hannának igaza van. Ő hiába pacázta össze a felhőt a legélénkebb színekkel, ha azoknak nem volt formájuk, csak kaotikus foltok maradtak.
– Rendben – bólintott. – Te húzd a vonalat, én pedig megtöltöm élettel.
Újra munkához láttak, de ezúttal már másképp. Hanna elővette a napfény-ecsetét, és mély levegőt véve, a remegő kezeit megfeszítve egy halvány, de tökéletesen szabályos ívet rajzolt a sötét felhőre. Olyan volt, mint egy alig látható, fénylő ösvény.
– Most te jössz! – suttogta.
Nimród vett egy nagy adag vörös festéket, de ezúttal nem lendületből vágta a felhőre. Óvatosan, Hanna vonalát követve töltötte ki az ív legtetejét. És csoda történt! A precíz forma és az erőteljes szín egyesült. A vörös nem folyt szét, hanem élesen és ragyogóan világított a szürkeségben. A vihar egy pillanatra elcsendesedett.
Felbátorodva folytatták. Hanna megrajzolta a narancs, majd a sárga, a zöld, a kék, az indigó és végül az ibolya helyét. Nimród pedig sorra töltötte ki őket élettel és fénnyel. Mozdulataik összehangolódtak, mintha ezer éve ezt gyakorolták volna. Már nem kellett beszélniük, érezték egymás gondolatát. Szellő, a léghajó is megnyugodott, és stabilan tartotta őket, miközben halkan, elégedetten dúdolt.
Mikor az utolsó, ibolyaszín ecsetvonás is a helyére került, a szivárvány teljes pompájában ragyogott a viharfelhőn. A fénye áthatolt a sötétségen, és a mogorva, dörgedelmes felhő egyszeriben megszelídült. A komor szürkeség ezüstös, harmatos vászonná változott, amelyen a szivárvány még csodálatosabban tündökölt. A lenti világra pedig nem dühödt zápor, hanem csendes, áldást hozó eső kezdett hullani, melynek cseppjein megcsillant a frissen festett szivárvány fénye.
Hanna és Nimród némán álltak, és a közös művüket bámulták. Nem volt se túl halovány, se túl tarka. Tökéletes volt. Egymásra néztek, és most először őszintén elmosolyodtak.
Visszatérve Felhővárosba, Pára mester már a teraszon várta őket. Arcán büszke mosoly ült. – Látjátok? – kérdezte csendesen. – Amikor a precizitás és az erő, a megfontoltság és a szenvedély összefog, akkor születnek a legnagyobb csodák. Megtanultátok a legfontosabb leckét: a különbözőség nem elválaszt, hanem kiegészít. Együtt sokkal többre vagytok képesek, mint külön-külön.
Attól a naptól fogva Hanna és Nimród lettek a legjobb barátok és a legjobb festőpáros egész Felhővárosban. És ha néha látsz egy különösen ragyogó szivárványt egy borús nap után, biztos lehetsz benne, hogy azt ők ketten festették az égre, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a legszebb dolgok mindig akkor születnek, ha megtanulunk együttműködni.
