Bori és Misi egy esős, szürke délelőttön unatkoztak. Az ablakon kinézve csak a csepergő esőt látták, ami szomorú pocsolyákat rajzolt az udvarra. – De unalmas! – sóhajtott Misi, és a kanapén fészkelődve egy félbehagyott rajzot gyűrt össze. Bori sem volt sokkal vidámabb. – Bárcsak történne valami izgalmas! Valami, ami felvidítana! – merengett, miközben az ujját rágcsálta.
Hirtelen, mintha a gondolataikra válaszolt volna az univerzum, egy apró, csillogó szikra cikázott el az ablak előtt, majd lefelé suhant a kertbe. – Láttad? – kapta fel a fejét Bori. – Mi volt az? – Misi is felpattant, és a gyerekek, elfelejtve az unalmat, kirohantak a teraszra. A szikra egy alig látható, sűrű bokor alá vezetett, ahol korábban sosem vettek észre semmit. Most azonban, mintha a bokrok elmozdultak volna, egy apró, sötét nyílás tátongott a földben.
– Egy barlang! – suttogta Bori izgatottan. – De ilyenről még sosem hallottam! – Misi óvatosan benézett. A nyílás mögött egy alagút kezdődött, ami furcsán, lágyan pulzált, mintha a falai lélegeznének. Bátorságot gyűjtve, egymás kezét megfogva léptek be. Ahogy haladtak, a falak valóban rugalmasnak bizonyultak. Ha megnyomták, benyomódtak, majd visszaugrottak, puha, gumiszerű tapintásuk volt. És ami még különlegesebb volt: minden apró neszre, minden suttogásra a barlang nevetős visszhanggal válaszolt. Egy halk kuncogás, egy apró kacaj, és néha egy egész harsány röhögés visszhangzott a mélyből.
– Ez aztán a bolondos barlang! – nevetett fel Bori. A hangja is visszhangzott, de nem egyszerűen, hanem vidám csilingeléssel. Még Misi is elmosolyodott. – Nézd, Bori! Mintha a barlang is örülne, hogy itt vagyunk! – mondta, és megkocogtatta a falat, ami erre mintha még hangosabban kacagott volna.
Ahogy egyre mélyebbre merészkedtek, az alagút egyre szélesedett, és egy tágasabb terembe értek. A terem közepén egy apró, zöld ruhás lény ült egy hatalmas, gumicukorhoz hasonló gombán. Apró, csillogó szemeivel fürkészte őket, és egy félig elrágott mogyorót tartott a kezében. – Üdv, utazók! – csipogta vékonyka hangon. – Én Zsönge vagyok, a rágcsa-manó! Ide tévedtetek a Gumibarlangba, ahol a jókedv a legféltettebb kincs!
Bori és Misi meglepetten néztek egymásra. – Jókedv? – kérdezte Misi. – De miért pont az? És mi az a kincs? – Zsönge huncutul kacsintott. – A Gumibarlang a vidámság erejéből él. A falak akkor rugalmasak, a visszhangok akkor nevetnek, ha ti is vidámak vagytok! A kincs pedig… nos, az a jókedv titkos receptje! De ahhoz, hogy megtaláljátok, át kell jutnotok a Pattogó Pók próbáin!
Alig fejezte be a mondatot Zsönge, amikor a terem egyik sötét sarkából egy óriási, ám korántsem ijesztő pók bukkant elő. Teste puha, gumiszerű volt, lábai rugalmasan pattogtak, mintha hatalmas gumilabdák lennének. Szemei vidáman csillogtak, és egy furcsa, pattogó hangot adott ki minden mozdulattal. – Én vagyok a Pattogó Pók! – mondta, és egy hatalmasat ugrott, amitől a terem falai is megremegtek. – A feladatom, hogy próbára tegyem a kedveteket! Ha bosszankodtok, ragacsossá válik az út! Ha mosolyogtok, könnyedén átjuttok!
Az első próba egy hatalmas, ragacsos, zöld tócsa volt, ami a terem közepén terült el. – Át kell kelnetek rajta! – csipogta Zsönge. – De vigyázat! Minél mogorvábbak vagytok, annál jobban ragad! – Misi feszült arccal lépett a tócsa szélére. – Pfuj, de undorító! – morogta. Ahogy a lába belemerült a zöld masszába, azonnal beleragadt. Hiába próbálta kihúzni, csak egyre jobban tapadt. Bori megpróbálta nevetéssel, játékosan átugrani, de Misi morcos arca és a ragacs látványa őt is elbizonytalanította. A lába épphogy hozzáért, de már érezte, ahogy húzza lefelé.
– Ne feledjétek! A jókedv a kulcs! – kiáltotta Zsönge. – Próbáljatok vidáman gondolni valamire! Egy vicces emlékre! Egy finom uzsonnára! – Bori lehunyta a szemét, és eszébe jutott, amikor a nagymamája szülinapján a torta a kutyájuk fején landolt. Először csak kuncogott, aztán felnevetett. Ahogy nevetett, a lába könnyedén kiemelkedett a ragacsból. – Misi, próbáld meg! Képzeld el, hogy egy hatalmas ugrálóvárban ugrálsz! – mondta.
Misi először vonakodott, de aztán eszébe jutott a kedvenc meséje, amiben a főhős egy felhőn ugrált. Elmosolyodott, majd egyre szélesebben vigyorgott. Ahogy egy hatalmasat kacagott, a lába kiszabadult, és a ragacsos tócsa alig érte el a bokáját. Vidáman átugráltak rajta, a tócsa pedig mintha magától száradt volna, ahogy ők nevetgéltek.
A következő próba egy hatalmas, ragacsos pókháló volt, ami az egész termet behálózta. A Pattogó Pók vidáman ugrált a hálón, és minden egyes ugrásával a háló még ragacsosabbá vált. – Ennek a hálónak csak azokat engedi át, akik könnyedek és vidámak! – magyarázta Zsönge. – A morcos lelkeket fogva tartja!
Bori és Misi már tanultak az előző próbából. Amikor Misi meglátta a ragacsos hálót, nem kezdett el bosszankodni, hanem eszébe jutott, hogy milyen vicces, ahogy a Pók pattog rajta. – Mintha egy óriási trambulin lenne! – kacagott fel. Elkezdtek nevetni, és ahogy nevetgéltek, a háló szálai mintha elengedtek volna, rugalmasabbá váltak. Könnyedén átjutottak rajta, a háló pedig mintha átengedte volna őket, mint egy puha, rugalmas függöny.
A Pattogó Pók elégedetten bólogatott. – Látom, kezdtétek megérteni! A jókedv a legjobb fegyver a ragacsos dolgok ellen! – vezette őket egy kis, kerek terembe. A terem közepén egy apró, csillogó kristály állt, ami szivárványszínekben pompázott. – Ez nem a kincs maga – magyarázta Zsönge –, hanem a kincs hordozója. A titkos receptet kell belőle kihámoznotok!
Bori és Misi a kristály köré gyűltek. A kristály felületén apró, áttetsző betűk jelentek meg, amik táncoltak és forogtak. – Olvassátok el hangosan! – biztatta őket Zsönge.
Bori kezdte: „A jókedv titkos receptje:”
Misi folytatta: „Vegyél egy csipetnyi kacagást, amit a szívedből fakasztasz.”
Bori: „Tegyél hozzá egy kanálnyi kedvességet, amit másoknak adsz.”
Misi: „Adj hozzá egy bögrényi kíváncsiságot, hogy új dolgokat fedezz fel.”
Bori: „Keverd össze egy adag kitartással, hogy ne add fel soha.”
Misi: „Fűszerezd meg egy cseppnyi játékossággal, hogy minden nap ünnep legyen.”
Bori és Misi együtt mondták a végét: „És máris kész a legfinomabb, legvidámabb életrecept!”
A kristály ekkor felvillant, és egy meleg, vidám fény áradt szét a teremben. A Pattogó Pók elégedetten pattogott, Zsönge pedig boldogan rágcsálta a mogyoróját. – Látjátok? Ez a kincs! Nem kell elvinnetek, mert a szívetekben hordozzátok! – mondta Zsönge.
Bori és Misi boldogan, szívükben a titkos recepttel indultak vissza. Az út már nem tűnt ragacsosnak, a barlang falai még vidámabban kacagtak, és a visszhangok mintha énekeltek volna. Ahogy kiértek a bokor alól, a nap már kibújt a felhők mögül, és meleg sugarai bearanyozták a kertet. Az eső elállt, a pocsolyák csillogtak, és a világ máris sokkal szebbnek tűnt.
Attól a naptól kezdve Bori és Misi sokkal vidámabban néztek szembe a kihívásokkal. Ha valami nehéznek tűnt, eszükbe jutott a Gumibarlang és a jókedv receptje. Egy-egy nevetéssel, egy kis kedvességgel vagy egy adag kíváncsisággal a legragacsosabb helyzetekből is könnyedén kiszabadultak. És ami a legjobb: a Gumibarlang kincse nem fogyott el soha, sőt, minél többet használták, annál inkább ragyogott, és annál több vidámságot hozott az életükbe és a környezetükbe is.
