Volt egyszer egy gyönyörű, zöldellő gyümölcsöskert, ahol a fák ágai roskadoztak a finomabbnál finomabb gyümölcsök súlya alatt. A napfény aranyhídként ívelt át a lombokon, a levegő pedig édes illatú volt, mint a méz. Itt élt Alma Aladár, a pirospozsgás, bátor alma, aki mindig mindenre tudta a megoldást, és akinek a lelkében sosem apadt el a kalandvágy. Mellette lakott Körte Kitti, a sudár, elegáns körte, aki olyan kecsesen ringatózott a szélben, mint egy táncosnő, és akinek a szemei élesen figyeltek minden apró részletre. Nem messze tőlük élt Szilva Szilárd, az erős, mélybordó szilva, akire mindig lehetett számítani, ha valami nehéz feladatot kellett elvégezni. És persze, ott volt Citrom Cili, a sárga, savanykás citrom, aki a legborúsabb napon is képes volt megnevettetni mindenkit a csípős, de mégis szívből jövő megjegyzéseivel.
De egy napon, a nap egyre forróbban sütött, az eső pedig elfelejtett esni. A fák levelei sárgulni kezdtek, a gyümölcsök ráncosodtak, és az egész kert szomjasan sóhajtozott. A vidám madárcsicsergés elnémult, és a méhek is alig zümmögtek. A gyümölcsbarátok aggódva néztek körül, látták, ahogy otthonuk napról napra halványul.
Egy délután, amikor a forróság már szinte elviselhetetlen volt, az öreg Diófa, aki már annyi nyarat látott, hogy a kérge is tele volt bölcsességgel, mély sóhajjal mesélni kezdett: „Hallottam én még a dédapámtól egy mesét egy titkos forrásról, ami a hegyek mögött rejtőzik. Azt mondják, a vize olyan tiszta, mint a hajnali harmat, és olyan erővel bír, hogy egy egész gyümölcsöskertet képes újjáéleszteni. De az út oda veszélyes és tele van próbatételekkel.”
A gyümölcsbarátok összenéztek. Alma Aladár szemei felcsillantak. „Meg kell találnunk! Nem hagyhatjuk, hogy a gyümölcsöskertünk elpusztuljon!” – mondta határozottan. „De merre van az a forrás? És mi van, ha eltévedünk?” – kérdezte Körte Kitti aggódva, miközben finoman megsimogatta ráncosodó levelét. „Majd megtaláljuk! Összefogunk, és semmi sem állíthat meg minket!” – vágta rá Szilva Szilárd, aki már a kezét is ökölbe szorította, készen a kalandra. „És ha eltévedünk, legalább lesz min nevetni!” – kacsintott Citrom Cili, és máris könnyebbnek tűnt a helyzet, mert a citrom humorában mindig volt valami felpezsdítő erő.
Így hát, a következő hajnalon, amikor az első napsugarak még csak éppen simogatták a fák tetejét, a négy jóbarát elindult. Alma Aladár elől ment, térkép gyanánt használva a nap állását és a fák árnyékát, no meg a saját bátor szívét. Körte Kitti kecsesen lépkedett utána, figyelte a talajt, nehogy valaki megbotoljon, és minden gyanús neszre felkapta a fejét. Szilva Szilárd a sor végén haladt, hogy ha valaki lemaradna, vagy segítségre lenne szüksége, azonnal ott teremjen hatalmas erejével. Citrom Cili pedig hol Alma mellé szegődött, hol Szilárd mögött kullogott, és folyton vicces megjegyzéseket tett a szomjas fákra vagy a poros útra. „Nézzétek, ezek a fák is olyan szomorúak, mint a citrom a torta tetején, de majd mi visszahozzuk a savanykás mosolyukat!” – mondta, és a többiek elmosolyodtak.
A nap már magasan járt, amikor egy széles, mély árokhoz értek. A túloldalon a fák már zöldebbek voltak, érezni lehetett a remény illatát. De hogyan jutnak át? Az árok olyan mély volt, mint egy elfeledett kút, és olyan széles, mint egy lomha folyó. „Ez bizony túl mély ahhoz, hogy csak úgy átugorjuk!” – mondta Szilárd, és megpróbálta felmérni a távolságot. „Talán megpróbálhatnánk egy láncot alkotni?” – javasolta Kitti, de látta, hogy az árok túl széles hozzá, és még a leghosszabb gyümölcslánc sem érne át.
„Hát, ha már itt tartunk, legalább a narancsok nem görögnek bele, mert azok már rég kiszáradtak!” – tréfálkozott Cili, mire még a szomjas Szilárd is elmosolyodott, bár a helyzet továbbra is kilátástalannak tűnt. „Cili, most nem viccelődni kell, hanem megoldást találni!” – mondta Alma, de ő is érezte, hogy a citrom szavai oldják a feszültséget, mint a citromlé a zsíros edényt.
Alma Aladár körbenézett, és meglátott egy hosszú, erős indát, ami egy fáról lógott le, mint egy elfeledett kötél. „Szilárd, te vagy a legerősebb! Próbáld meg elhúzni az indát a túloldalra! Kitti, te meg fogd meg a másik végét, és tartsd stabilan! Cili, te meg figyelj, hogy senki ne essen bele az árokba, és ha kell, nevess rajtunk, hogy ne féljünk! A nevetés erőt ad!”
Szilárd megfeszült, és hihetetlen erővel áthajította az indát. Kitti ügyesen elkapta, és rögzítette egy erős gyökérhez. Együtt, óvatosan átkeltek az indán, mint egy függőhídon. Cili pedig minden átkelőnek bekiabált valami vicceset, ami feledtette velük a veszélyt és a magasságot. „Látjátok? A nevetés a legjobb kapaszkodó, még az árok szélén is!” – mondta Cili, amikor már mindannyian biztonságban voltak a túloldalon, és a barátság erejétől megerősödve haladtak tovább.
Az útjuk folytatódott, de hamarosan egy sűrű, kusza bozótosba értek. A tüskés ágak mindenfelé meredeztek, mint ezer éles kard, és a napfény is alig hatolt át rajtuk. Mintha az erdő próbára akarta volna tenni őket, vajon elég erősek-e ahhoz, hogy tovább haladjanak. „Most aztán tényleg eltévedtünk!” – sóhajtott Kitti, miközben egy tüske majdnem megkarcolta finom bőrét. „Én már nem is tudom, merre van az előre, merre a hátra! Ez a bozótos olyan, mint egy hatalmas, zöld fal!” – morgott Szilárd, akinek a vastag héja is megszenvedte a sűrű aljnövényzetet.
Alma Aladár próbálta megőrizni a hidegvérét. „Ne adjuk fel! Biztosan van valamilyen jel, valami, ami mutatja az utat.” „Vagy valaki, aki nem csak a savanyú arcát vágja, hanem a savanyú orrát is használja!” – szúrt oda Cili viccesen. „Én érzek valami friss illatot! Mintha víz lenne a közelben, de mégsem. Inkább valami… édes-savanyú illat, mint a frissen facsart limonádé!”
Cili szavaiban volt valami. Alma Aladár elgondolkodott. „Lehet, hogy ez a forrás illata! Kitti, te látod a legélesebben a részleteket! Nézd meg, van-e valami szokatlan jel a földön vagy a fákon!” Kitti alaposabban körülnézett, és észrevett apró, alig látható, csillogó vízcseppeket a leveleken, mintha valami frissesség párolgott volna a földből, mint a hajnali harmat.
„Szilárd, te vagy a legerősebb! Nyiss nekünk utat! Cili, te pedig vezess minket az illatoddal!” Alma Aladár irányított, Szilárd hatalmas erejével félretolta a vastagabb ágakat, Kitti a kis csillogó jeleket követte, Cili pedig hol jobbra, hol balra mutogatott az orrával, miközben folyamatosan viccelődött a tüskés bokrokkal, amik megpróbálták feltartóztatni őket. „Ezek a bokrok is olyan tüskések, mint egy reggeli ébredés, de mi majd átverekedjük magunkat, mint a méhek a virágokon!” – mondta, és a többiek a nevetéstől feledték a fáradtságukat. Lassan, de biztosan, a bozótos ritkulni kezdett, és egyre frissebb lett a levegő. A nevetés és a közös erőfeszítés erőt adott nekik, mint a legfinomabb vitamin.
Végre, a bozótos mögött egy kis tisztásra értek. Ott állt előttük egy hatalmas, öreg tölgyfa, melynek gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, mintha az égig akart volna nőni. A fa lábánál pedig… semmi. Csak száraz föld, melyen még a pázsit is alig élt. A barátok csalódottan néztek egymásra. „Hát, ennyi volt?” – kérdezte Szilárd, és leült egy kőre, mintha az összes ereje elhagyta volna. „Pedig olyan friss illatot éreztem!” – mondta Cili, és a szemei elszomorodtak, mint egy érett citrom, aminek nincs, aki kifacsarja a levét.
„Ne adjuk fel!” – mondta Alma Aladár. „A Diófa azt mondta, titkos forrás. Lehet, hogy nem látszik azonnal.” Kitti közelebb ment a fához. „Nézzétek! A fa kérgén mintha apró, furcsa jelek lennének. Olyanok, mint a betűk, de nem ismerem őket.” Alma Aladár odalépett, és alaposabban megnézte. „Ez egy rejtvény! Azt hiszem, azt jelenti: „Aki a legédesebb vitamint megtalálja, annak a forrás feltárul.””
„A legédesebb vitamin?” – kérdezte Cili. „Én azt hittem, az a cukor! Vagy a méz!” „De mi nem hoztunk magunkkal ilyesmit!” – mondta Szilárd. „És különben is, hogy segítene ez a kertnek?” Alma elgondolkodott. „Mi volt az, ami végig segített nekünk? Ami erőt adott, amikor fáradtak voltunk, és reményt, amikor eltévedtünk?”
„A nevetés!” – kiáltotta Cili. „És az, hogy együtt voltunk!” – tette hozzá Kitti. „Az, hogy egymásnak segítettünk!” – mondta Szilárd. „Pontosan!” – mosolygott Alma. „A humor és az összefogás! Ez a legédesebb vitamin! Ez tart minket életben, ez ad erőt, és ez nyitja meg a zárt kapukat!”
A barátok egymásra néztek, és mindannyian elmosolyodtak. Cili pedig hirtelen elkezdett mesélni egy olyan viccet, amit még soha senki nem hallott. Olyan vicces volt, hogy mind a négyen hangosan felnevettek, és a nevetésük visszhangzott a tisztáson, mint a madarak vidám éneke. A nevetésük, az örömük, az összefogásuk ereje egy pillanatra megtöltötte a levegőt. És ahogy a nevetésük elhalt, a tölgyfa gyökerei közül apró vízcseppek kezdtek szivárogni, majd egyre több és több. Egy csillogó, tiszta vizű forrás tört elő a földből, melynek vize olyan volt, mint a legtisztább gyémánt, és olyan friss illatú, mint a reggeli harmat.
A gyümölcsbarátok elképedve nézték a csodát. A forrás vize megtöltötte a kis mélyedést, és lassan egy csermely formájában elindult a völgy felé, egyenesen a szomjazó gyümölcsöskert felé. Nem kellett nekik vizet vinniük, a forrás maga talált utat. Örömtől sugárzóan indultak vissza, szívük tele volt boldogsággal és büszkeséggel. Mire visszaértek a kertbe, a forrás vize már elérte a fák gyökereit. A levelek újra zöldülni kezdtek, a gyümölcsök kisimultak, és a kert tele lett élettel. A madarak is visszatértek, és dalukkal köszöntötték a megmenekült gyümölcsösöket, a méhek pedig újra zümmögtek a virágok körül.
Azóta is, ha valamilyen nehézség adódik a gyümölcsöskertben, Alma Aladár, Körte Kitti, Szilva Szilárd és Citrom Cili mindig emlékeztetik egymást a nagy kalandjukra. Emlékeznek arra, hogy a legnehezebb időkben is a nevetés, a humor, és az egymásba vetett hit, az összefogás az, ami átsegíti őket. Mert rájöttek, hogy ez a valódi titok, a legédesebb vitamin, ami nemcsak a gyümölcsöskertet, hanem a szíveket is táplálja. És azóta a gyümölcsöskertben mindig vidám volt a hangulat, és a fák sosem szomjaztak többé, hiszen a barátság forrása sosem apadt el.
