A Holdfényes Tó, ahogy a falu hívta, valójában nem is volt olyan hatalmas, de a képzeletében, és a telihold fénye alatt, mindig titkokat rejtő, végtelen csodának tűnt. Lilla, az álmodozó kislány, gyakran ült a partján, szemeivel a víztükröt kémlelve, mintha a mélységből valami rég elfeledett történet akarna felbukkanni. Lilla nem a játékaival, nem is a barátaival töltötte a legtöbb időt, hanem a gondolataival és a tóval. Érezte, hogy a víznek lelke van, még ha az utóbbi időben ez a lélek egyre szomorúbbnak is tűnt.
Egy alkonyatkor, amikor az ezüstös holdsarló már épp kibújt a felhők mögül, Lilla a szokásos helyén üldögélt. A levegő hűvös volt, a sás susogott, és a távolból egy bagoly huhogott. De ezen az estén valami más is megütötte a fülét. Egy halk, szívszorító dallam, mintha a víz maga sóhajtozna. Lilla felállt, és óvatosan, lépésről lépésre közelebb merészkedett a vízhez. A dallam erősödött, egyre tisztábban hallatszott, bár még mindig erőtlen volt, mint egy elfojtott sírás. Aztán megpillantotta őt.
A tó közepén, egy vízililiom-ágyás szélénél, ott ült a Sellő. Hosszú, zöldes-kékes haja a vállára omlott, pikkelyes farka ezüstösen csillogott a holdfényben, de arcán mélységes szomorúság ült. Lilla szíve megdobbant. Élete legvadabb álmai váltak valóra! De miért olyan szomorú a Sellő? A dallam, amit hallott, a Sellő ajkáról fakadt, de olyan volt, mintha a hangszálait valami szorítaná, elfojtaná.
– Szia… – suttogta Lilla, alig merte elhinni, amit lát. – Miért vagy ilyen szomorú? És miért olyan… halk a dalod?
A Sellő felnézett, és nagy, tengerkék szeme elidőzött Lillán. – Üdv, tiszta szívű kislány – mondta a Sellő, hangja lágy volt, de még mindig fátyolos. – Én vagyok a tó őrzője, és a dalom tartja életben a vizet, a benne lakókat. De nézd meg! – intett a kezével körbe. Lilla ekkor vette észre, hogy a tó vize nem is olyan tiszta, mint hitte. Csomókban úszó szemét, műanyag palackok, eldobott horgászzsinórok kuszasága látszott a felületen, és a mélyben is sötét, zavaros foltok terpeszkedtek. – A dalomat elfojtja a szemetes víz. Nem tudok énekelni, ahogy régen. A tó betegebb, mint gondolnád, és én vele együtt szenvedek.
Lilla arcára árnyék vetült. Mindig is sejtette, hogy valami nincs rendben, de sosem gondolta, hogy ennyire súlyos a helyzet. – De… mit tehetünk? – kérdezte, kezében megszorítva a ruháját.
Ebben a pillanatban egy zöldes folt ugrott elő a sásból. – Bre-ke-ke! – kiáltotta vidáman. – De hiszen segíthetünk! Lilla, te is tudod! – Buborék volt az, a vidám béka, Lilla régi ismerőse, aki mindig a legjobb pillanatban bukkant fel. Buborék, a maga békaszemével, mindent látott, ami a tó körül történt, és gyakran mesélt Lillának a „vízi nép” gondjairól.
– Buborék, te is tudod, hogy egyedül nem megy – sóhajtotta a Sellő. – Az emberek hozták ide ezt a sok rosszat, csak az emberek tudják eltakarítani.
Lilla elgondolkodott. Eszébe jutott Karcsi, a morgós halász, aki a tó másik oldalán horgászott. Karcsi bácsi mindig zsémbes volt, folyton a rossz fogásról panaszkodott, és Lilla sokszor látta, hogy az üres csalis dobozokat vagy a szakadt zsinórt egyszerűen bedobja a vízbe. „Minek ide az, kislányom? Elnyeli a víz!” – mondta, amikor egyszer Lilla megpróbálta megkérni, hogy ne tegye.
Másnap reggel Lilla egy kosárral és egy erős kesztyűvel indult a tóhoz. Buborék, a vidám béka, rögtön ott termett mellette. – Bre-ke-ke! Milyen szép nap a munkára! – kuruttyolta, és lelkesen ugrált Lilla körül.
Lilla elkezdte. Először a partról szedte össze a szemetet: műanyag zacskókat, papírdarabokat, törött üvegszilánkokat. Nehéz volt, és néha elkeserítő, mert ahogy az egyik helyen eltakarított, a víz máshonnan újabb szemetet hozott. De Lilla nem adta fel. Emlékezett a Sellő szomorú arcára és elfojtott dalára.
Néhány nap múlva Karcsi bácsi is feltűnt a szokásos helyén. Horgászott, és persze, morgott. – Mi a fenét csinálsz itt, kislány? Nem elég a tóban a hal, még a szemetet is gyűjtöd? Értelmetlen munka!
– Tisztítom a tavat, Karcsi bácsi – mondta Lilla, porosan, de eltökélten. – A Sellőnek nem tud énekelni a sok szeméttől. És a halaknak sem jó ez a víz.
Karcsi bácsi elmosolyodott, de nem egy kedves mosollyal. – Sellő? Kislány, a mesék a könyvekben vannak, nem a tóban! És a halak… hát, azok vannak, amik vannak. A tó már nem olyan, mint régen. Miért is lenne az én dolgom?
Lilla azonban nem hagyta magát. – De ha mindenki így gondolja, akkor sosem lesz jobb! A tó a miénk, Karcsi bácsi! Nekünk kell vigyáznunk rá!
Lilla kitartása megdöbbentette Karcsit. Napról napra látta a kislányt, ahogy hajlong, pakol, és egyre nagyobb területet tisztít meg. Buborék is ott ugrált mellette, néha egy-egy eldobott kupakot a szájában hozva, mintha segítene.
Egy délután Karcsi bácsi különösen rosszkedvű volt. Egész délelőtt horgászott, és semmit sem fogott. Amikor Lilla elhaladt mellette egy teli zsák szeméttel, Karcsi bácsi felkiáltott: – Lilla! Gyere ide egy percre!
Lilla odament. – Igen, Karcsi bácsi?
– Nézd – mutatta a vízre. – Régen itt tiszta volt a víz, láttuk a fenekét. Most meg… – sóhajtott. – Lehet, hogy mégis van valami abban, amit mondasz. A halak sem szeretik a koszt. Szóval, ez a te sellőd… tényleg nem tud énekelni?
Lilla szeme felcsillant. – Nem tud, Karcsi bácsi! A dalát elfojtja a szennyezés. De ha tiszta lesz a tó, akkor újra szárnyra kelhet!
Karcsi bácsi elgondolkodott. Hosszú percekig nézte a vizet, majd Lillára, végül a saját horgászfelszerelésére. – Na, jól van – mondta végül, mintha fogát húznák. – Segítek. De csak egy kicsit! És ha nem lesz több hal, akkor te vagy a felelős!
Lilla örömtől sugárzott. – Köszönöm, Karcsi bácsi! Köszönöm!
Karcsi bácsi kezdetben csak morogva, de aztán egyre nagyobb lendülettel fogott hozzá a munkához. A halászhajójával könnyebben elérte a tó közepén úszó, nagyobb darabokat. Lassan, de biztosan, a tó kezdett megtisztulni. A Sellő a mélyből figyelte őket, és Lilla érezte, hogy a Sellő hangtalanul küld nekik erőt és reményt. A „tisztává varázsolják” nem csak a szó szoros értelmében történt, hanem az összefogás és a szeretet varázslatával is.
Buborék is büszkén ugrált, néha egy-egy tiszta vizű tócsában megmártózva. – Bre-ke-ke! Így már sokkal jobb a levegő is! – mondta, és a szeme is csillogott.
Hetek teltek el. A Holdfényes Tó vize újra csillogott, átlátszóbb lett, és a part is tisztább volt, mint valaha. Még Karcsi bácsi is elégedetten tekintett a munkájukra. Már nem morgott annyit, sőt, néha még mosolygott is, amikor látott egy-egy halat ugrálni a tiszta vízben.
Egy teliholdas éjszakán Lilla, Karcsi bácsi és Buborék együtt ültek a parton. A tó felszíne tükörként verte vissza az égi fényt. Ekkor a víz közepén, ahol Lilla először látta, a Sellő újra megjelent. Ezúttal azonban nem volt szomorú. Arcán ragyogás ült, szemei örömtől csillogtak.
A Sellő lassan felemelte karjait, és ajkáról egy hang áradt szét, ami betöltötte az egész éjszakát. Ez volt a Sellő dala! Tiszta volt, erőteljes, gyönyörű, mint a legfényesebb csillagok, és lágy, mint a holdfényes szellő. A dallam a tó minden zugába eljutott, a fák levelei susogva táncoltak, a halak ugráltak a vízben, és még a bagoly is abbahagyta a huhogást, hogy hallgassa. Lilla könnyes szemmel hallgatta. Karcsi bácsi arcán egy széles, őszinte mosoly terült el. Buborék pedig a legboldogabb bre-ke-ke-jét kuruttyolta, amit valaha hallottak.
A Sellő dala nemcsak a tó vizét tisztította meg, hanem az emberek szívét is. Lilla megtanulta, hogy még egy kisgyermek is képes nagy változást hozni, ha hisz magában és kitartó. Karcsi bácsi pedig rájött, hogy a természet tisztelete és a közös munka sokkal több örömet ad, mint a mogorva panaszkodás. A Holdfényes Tó újra élt, és a Sellő dala örökké emlékeztette őket arra, hogy a természet kincseit óvni kell, mert csak így maradhat meg a világ szépsége és a szívünkben élő varázslat.
