A Kékmosoly-hegy lábánál feküdt egy kedves kis falu, ahol a házak tetejéről mindig felszállt a füst, jelezve, hogy odabent meleg van, és finom illatok lengik be a konyhákat. A falubeliek szorgosak voltak, de egy dolog mindig árnyékot vetett a vidám mindennapokra: a Kékmosoly-hegy csúcsán álló, régóta elhagyatottnak hitt vár. Már az ükanyáink ükanyái is azt suttogták, hogy abban a várban egy sárkány lakik. Egy félelmetes, tűzokádó, kincseket őrző szörnyeteg, aki egyetlen pillantásával is kővé változtatja az embert, ha merészel a közelébe menni.
A gyerekeknek megtiltották, hogy a hegy felé nézzenek, nemhogy arra tévedjenek. A felnőttek, ha tehették, elkerülték a hegyoldalt, és ha már rájuk esteledett a mezőn, gyors léptekkel siettek haza, a sárkányról szóló rémtörténetek mindenkinek a fülében csengtek. Pedig senki sem látta még azt a sárkányt. Senki sem hallotta a tüzét. Mégis, a félelem olyan volt, mint egy vastag, hideg köd, ami beburkolta a hegytetőt és a vár körüli erdőket.
De volt két gyerek a faluban, Boróka és Misi, akiknek a szívét nem tudta teljesen elborítani ez a köd. Boróka, a göndörhajú, pisze orrú kislány, akinek a szeme mindig csillogott a kíváncsiságtól, és Misi, a barna hajú, erős fiú, aki mindig bátran kiállt az igazáért, és akinek a lelkében ott élt a kalandvágy. Ők ketten a legjobb barátok voltak, és gyakran ücsörögtek a falu szélén, a Kékmosoly-hegyet kémlelve.
– Szerinted tényleg olyan gonosz az a sárkány? – kérdezte Boróka egyszer, a hegy felé mutatva. – Anyu azt mondta, elrabolja a gyerekeket, akik túl közel mennek.
Misi megvonta a vállát. – Apa azt mondta, kincseket őriz, és ha valaki megpróbálja elvenni, felfalja. De hát… honnan tudják, ha senki sem járt még ott?
A kérdés ott motoszkált a fejükben napokig, hetekig. A faluban mindenki csak legyintett, ha szóba hozták a dolgot. A falu bírája, egy tekintélyes, őszülő bajuszú ember, aki mindenkinél jobban ragaszkodott a hagyományokhoz és a rendhez, különösen szigorúan intette őket. – Gyerekek! Ezek régi, igaz történetek! A sárkány gonosz, és pont! Ne merészeljetek a hegy közelébe menni!
Egy nap azonban, amikor a falu apraja-nagyja a szomszédos településre ment vásárra, Boróka és Misi otthon maradtak. Egyedül voltak, és a kíváncsiságuk elviselhetetlenné vált. A Kékmosoly-hegy hívta őket. Elhatározták, hogy legalább a hegy lábáig elmerészkednek, csak hogy lássák, mi igaz a mesékből.
Felszerelkeztek egy kosárnyi elemózsiával, és nekivágtak az ismeretlennek. Ahogy egyre feljebb jutottak, a fák sűrűsödtek, a madarak éneke elhalkult, és a levegő hűvösebb lett. A szívük kalapált, de a lábuk vitte őket előre. Elérték az első sziklákat, majd a régi, benőtt ösvényt, ami a vár felé vezetett.
A vár kapuja hatalmas volt, rozsdás és régóta zárva. A falak mohával benőve, a tornyok pedig mintha az égbe nyúlnának. Egy félelmetes hely, gondolták. De valami mégis más volt. Nem éreztek gonosz kisugárzást, csak egyfajta szomorú csendet. Akkor hirtelen egy halk, mély sóhajt hallottak, ami mintha a vár belsejéből jött volna. Nem volt fenyegető, inkább fáradt.
– Hallottad? – suttogta Boróka.
Misi bólintott. Óvatosan, lépésről lépésre közelebb mentek a kapuhoz. Egy kis résen bepillantottak. A várudvaron nem kincsesládák vagy lángoló tűz várt rájuk, hanem egy hatalmas, zöld pikkelyes lény, aki épp egy kis, sérült madárkát próbált óvatosan felemelni az egyik mancsával. A sárkány szemei nem voltak gonoszak, hanem szomorúak és aggódók.
A sárkány észrevette őket. Megmerevedett, majd lassan leengedte a madárkát. Hatalmas fejét feléjük fordította. Misi és Boróka megijedtek, de nem futottak el. A sárkány nem mozdult, csak nézte őket, szomorú, borostyánsárga szemeivel.
– Ne féljetek – mondta a sárkány, a hangja mély volt, mint a föld morajlása, de puha, mint a moha. – Én vagyok Tobzód. És soha nem bántanék senkit.
A gyerekek nem hittek a fülüknek. A sárkány, akiről azt pletykálta a falu, hogy gonosz, most kedvesen beszélt hozzájuk. Boróka bátorságot vett, és megszólalt: – De… de a faluban azt mondják, félelmetes vagy, és tüzet okádsz!
Tobzód elszomorodott. – Igen, tudom. Ezek a pletykák már évszázadok óta keringenek. Pedig én csak békében élek itt, és gyönyörködöm a hegy szépségében. Néha, ha nagyon fázom, vagy ha valami finomat sütök a kandallóban, akkor pöfékelek egy kis füstöt, de soha nem bántanék vele senkit. A kincseim? Azok a hegy gyógynövényei, a ritka virágok, a tiszta forrásvíz, és a vár titkos könyvtára.
Tobzód elmesélte nekik, hogy egykor a vár egy könyvtár volt, tele mesékkel és tudással. Ő pedig a könyvek őre, aki gondozta a helyet, és vigyázott a hegyre. De az emberek elfeledték a vár igazi célját, és a félelem uralkodott el rajtuk. A sárkány nagyon magányos volt.
Boróka és Misi beléptek a várba. A belseje nem volt sötét és félelmetes, hanem tágas és meleg. Különleges növények nőttek a falakon, a könyvtárban pedig ezer meg ezer könyv sorakozott a polcokon. Tobzód megmutatta nekik a madárkát, amit épp próbált meggyógyítani, és elvitte őket egy titkos forráshoz, aminek vize édes volt és hűsítő. A sárkány még finom, mézes süteményt is kínált nekik, amit a saját, hatalmas kemencéjében sütött.
A gyerekek egész délutánt a sárkánnyal töltötték. Mesélt nekik a hegyről, a csillagokról, és a távoli országokról, amikről a könyvekben olvasott. Boróka és Misi pedig elmondták neki a falu életét, a vásárokat, a szüreteket, és a gyerekek játékait. Rájöttek, hogy Tobzód nemcsak jószívű, de bölcs és kedves barát is.
Ahogy esteledett, a gyerekeknek haza kellett indulniuk. Megígérték Tobzódnak, hogy visszajönnek, és elmondják a faluban mindenkinek az igazságot. A sárkány szeme felcsillant a reménytől.
Amikor Boróka és Misi visszaértek a faluba, a bíró és a többi felnőtt már nagyon aggódott. – Hol voltatok, gyerekek? Azonnal mondjátok meg! – kérdezte szigorúan a bíró.
– A sárkánynál voltunk! – vágta rá Misi, mielőtt Boróka leállíthatta volna.
A falubeliek döbbenten néztek egymásra, majd felháborodottan morogtak. – A sárkánynál? Elment az eszetek? – kiáltotta az egyik asszony.
– De ő nem gonosz! – bizonygatta Boróka. – Jószívű, kedves, és még süteményt is sütött nekünk!
A bíró ráncolta a homlokát. – Ez már sok! Megint a sárkányos mesétekkel jöttök? Azt hiszitek, viccelhettek velünk? A sárkány gonosz, és pont! Ez egy régi igazság!
Hiába magyaráztak Boróka és Misi. Senki sem hitt nekik. A falubeliek mélyen gyökerező félelme és a berögzült hiedelmek erősebbek voltak, mint a két gyerek szavai. A bíró még azt is elrendelte, hogy a gyerekek ne menjenek többé a hegy közelébe.
Boróka és Misi elkeseredtek. Hogyan bizonyíthatnák be az igazságot? Másnap reggel elszöktek, és felmentek Tobzódhoz. Elmesélték neki, mi történt. Tobzód elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.
– Lehet, hogy van egy ötletem – mondta. – A forrásom vize, mint tudjátok, a legtisztább a környéken. A falu kútja pedig mostanában apad. Mit szólnátok, ha meghívnánk a falubelieket, hogy jöjjenek fel, és kóstolják meg a vizemet? Én pedig megnyitnám a vár kapuit, hogy lássák, nincs itt semmi félelemre ok.
Boróka és Misi lelkesen rohantak vissza a faluba. Elmondták a bíró javaslatát. A bíró először ellenállt, de a falu kútja valóban egyre kevesebb vizet adott. A falubeliek is egyre jobban aggódtak. Végül a bíró beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy ő megy elöl, és ha bármi veszélyt érez, azonnal visszavonulnak.
Másnap reggel a falu apraja-nagyja, a bíró vezetésével, elindult a Kékmosoly-hegy felé. A szívük a torkukban dobogott, a félelem ott ült a szemükben. Ahogy közeledtek a várhoz, a kapu lassan, nyikorgva kinyílt. Nem volt ott semmi félelmetes. Csak a tágas udvar, és a közepén Tobzód, aki mosolyogva, hatalmas mancsával integetett nekik.
A bíró döbbenten állt. A falubeliek is. Tobzód nem volt ijesztő, épp ellenkezőleg, barátságosnak tűnt. A sárkány elvezette őket a forráshoz, és felkínálta a kristálytiszta vizét. A falubeliek óvatosan kóstoltak, majd elmosolyodtak. Ez a víz sokkal finomabb volt, mint bármi, amit valaha ittak!
Tobzód körbevezette őket a várban, megmutatta a könyvtárat, a gyógynövényes kertjét, és még a mézes süteményéből is kínált nekik. A falubeliek meglepetten tapasztalták, hogy a sárkány nemcsak kedves, de nagyon is értelmes és vendégszerető. A bíró szégyenkezve nézett Borókára és Misire. – Gyerekek, megbocsássatok – mondta. – Tévedtünk. A sárkány… ő tényleg jószívű.
A félreértések elszálltak, mint a füst. A falubeliek bocsánatot kértek Tobzódól a sok évszázados pletykáért és félelemért. Tobzód pedig örömmel fogadta a bocsánatkérésüket. A vár kapui azóta mindig nyitva álltak. A falubeliek gyakran felmentek Tobzódhoz, vizet venni a forrásából, könyveket olvasni a könyvtárában, vagy csak beszélgetni vele. A gyerekek pedig imádták Tobzódot, aki a legcsodálatosabb meséket mesélte nekik, és mindig volt nála egy-egy finom sütemény.
A Kékmosoly-hegyen többé nem a félelem, hanem a barátság és a megértés uralkodott. Boróka és Misi megtanulták, hogy nem szabad hinni a pletykáknak, és hogy a legfontosabb dolog a világon az, hogy nyitott szívvel és elmével forduljunk egymás felé. Mert a legfélelmetesebbnek tűnő lény is lehet a legjószívűbb barát, ha adunk neki egy esélyt, hogy megmutassa az igazi arcát.
