Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de a felhők között annál is feljebb, élt egy kislány, akit Borinak hívtak. Bori nem volt akármilyen kislány. Szeme csillogott a kíváncsiságtól, és a szíve tele volt kalandvággyal. Minden apró rejtélyt megfejtett volna, minden titkot kifürkészett volna, ami csak az útjába került. De a legnagyobb rejtélyt egy csendes, szélcsendes reggel hozta el.
Azon a reggelen valami nagyon-nagyon furcsa történt. Amikor Bori kinézett az ablakon, a megszokott reggeli zsongás helyett mélységes csend honolt. A fák levelei mozdulatlanul álltak, mintha valaki egy láthatatlan ecsettel rögzítette volna őket a levegőbe. A szomszéd néni frissen teregetett ruhái lógva, élettelenül várták a száradást, és még a kismadarak is mintha halkabban csicseregtek volna, zavartan, a megszokott szél suttogása nélkül.
Bori szívét furcsa aggodalom fogta el. Mi történt? Hol van a szél? Apukája, aki a kertben kapálgatott, is felnézett az égre, homlokát ráncolva. Anyukája a konyhában sóhajtott, mert a frissen sült kalács illata sem terjengett úgy, ahogy kellett volna. A világ megállt. Nem teljesen, de valami nagyon fontos hiányzott belőle.
Bori eszébe jutott egy régi mese, amit a nagymamája mesélt neki esténként. A Szélkirályról szólt, aki a felhők között, egy tündöklő, éteri várban lakik, és egy varázslatos szélfuvolával irányítja a világ összes szelét. A mese szerint, ha a Szélkirály fuvolája elnémul, a szél is eláll a Földön. Lehet, hogy ez történt? Lehet, hogy a nagymama meséje igaz?
A kíváncsiság és a segíteni akarás erősebb volt Boriban, mint a félelem. Elhatározta: felkutatja a Szélkirályt, és segít neki. De hogyan jut el a felhők közé? Hogyan találja meg a várat?
Amint Bori elindult a mezőn át, tekintetét az égre szegezve, mintha a felhők között keresne egy ösvényt, egy apró, szélsebes lény suhant el mellette. Olyan gyors volt, mint egy szempillantás, de Bori látott rajta valamit: apró, áttetsző szárnyai voltak, és egy vidám, sárga virágsziromra emlékeztető feje. Ez volt Szélfutár Pipitér, a Szélkirály legfürgébb küldönce.
– Pszt! Kislány! – csipogta Pipitér, hangja olyan volt, mint a leggyengédebb szellő. – Látom rajtad, hogy keresel valamit. A Szélkirályt, ugye?
Bori bólintott, szemei elkerekedtek a meglepetéstől. – Igen! Én vagyok Bori. Elállt a szél, és azt hiszem, a Szélkirálynak bajban van.
– Bajban van, bizony! – sóhajtotta Pipitér, aki még a légben is meg tudott állni. – Elveszítette a szélfuvoláját! Anélkül pedig nem tudja elküldeni a szeleket a Földre. Gyere, megmutatom az utat a várához, de sietnünk kell!
Pipitér apró, fénylő csíkot húzott maga után a levegőben, és Bori követte őt. Ahogy mentek, a mező elhalványult alattuk, és lassan egy puha, vattaszerű ösvényre léptek, amely egyre magasabbra emelkedett. A felhők körülöttük fodrozódtak, suttogtak, mintha ők is éreznék a Szélkirály szomorúságát. Az ösvény egyre meredekebbé vált, de Bori nem adta fel. Tudta, hogy a világ sorsa függ tőle.
Végül, hosszas utazás után, amely során a Nap már magasan járt az égen, egy hatalmas, fénylő kapuhoz értek. Ez volt a Felhőkapu, és két óriási, tiszteletet parancsoló figura őrizte. Testük tiszta felhőből volt, de szilárdnak és erősnek tűntek, szemük pedig úgy ragyogott, mint a hajnali nap. Ők voltak a Felhőkapu Őrei.
– Ki vagy te, kislány, és mit keresel a Szélkirály várában? – dörrent meg az egyik őr hangja, amely olyan volt, mint egy távoli mennydörgés.
Bori bátorságot gyűjtött. – Bori vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek a Szélkirálynak. Tudom, hogy elveszítette a fuvoláját, és a Földön minden elcsendesedett.
A másik őr, akinek arca lágyabb volt, elmosolyodott. – Bátor kislány vagy. Sokan próbálkoztak már, de a szívük nem volt elég tiszta. Te azonban… látom rajtad az elszántságot.
A Felhőkapu lassan, zengő hanggal tárult fel előttük, és Bori belépett a Szélkirály birodalmába. A vár falai áttetsző felhőkristályokból épültek, amelyek ezernyi színben csillogtak, de a belső terek csendesek és mozdulatlanok voltak. A szokásos susogás, a szellő suttogása teljesen hiányzott.
Egy hatalmas trónteremben találták magukat, ahol egy magas, méltóságteljes alak ült a trónon. Szemei fáradtak voltak, arca szomorú. Hosszú, ezüstös haja és szakálla mozdulatlanul omlott alá, ami különösen furcsa volt, hiszen a Szélkirály mindig is a mozgás, a szél maga volt. Most azonban élettelennek tűnt, mint egy szobor.
– Ó, Pipitér, hoztál nekem egy látogatót? – kérdezte a Szélkirály hangja, amely régen oly erős volt, most pedig halk és elcsigázott. – Üdvözöllek, kislány. Tudom, miért jöttél.
Bori odalépett a trón elé. – Királyom, mi történt a fuvolájával? Segíthetek megtalálni?
A Szélkirály felsóhajtott. – Ó, Bori, te kedves lélek! Tegnap este, miközben egy új dallamot gyakoroltam, megbotlottam a gondolataimban, és a fuvolám kicsúszott a kezemből. Egy apró repedésen keresztül, ami a trónterem padlóján nyílt meg, lezuhant valahová mélyen a felhővár alatti üregekbe. Én túl nagy vagyok, hogy utána menjek, és senki más nem merészkedett még le oda.
– Én lemegyek érte! – jelentette ki Bori határozottan. – Én kicsi vagyok, beférnék oda!
A Szélkirály szemeiben felcsillant egy halvány reménysugár. – Biztos vagy benne? Az egy sötét, zegzugos hely, és könnyen el lehet tévedni.
– Biztos vagyok benne! – válaszolta Bori. – A világ nem élhet szél nélkül!
Pipitér, aki mindvégig Bori mellett lebegett, bátorítóan csipogott. – Vigyázz rá, Bori! Én majd megvilágítom az utat neked!
A Szélkirály megmutatta Borinak a repedést. Valóban apró volt, alig fért be rajta egy gyerek. Bori óvatosan leereszkedett, Pipitér pedig apró, fénylő porával megvilágította az utat. Bent sötét volt és hűvös, a falak sima, nedves felhőből álltak. Bori tapogatózva haladt, néha megcsúszott, de nem adta fel. Néha egy-egy felhőkristály csillámlott meg a sötétben, de a fuvola sehol sem volt.
Hosszú percek teltek el, melyek óráknak tűntek. Bori már kezdett elcsüggedni, amikor Pipitér hirtelen izgatottan cikázni kezdett. – Ott! Látom!
Bori odanézett, ahová Pipitér mutatott, és egy mélyedésben, egy különös, világító felhőkő mögött megpillantotta a Szélkirály fuvoláját. Gyönyörű volt! Áttetsző, mint a levegő, és apró, fénylő szélörvények kavarogtak benne, mintha a hangok maguk táncolnának a belsejében. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette. A fuvola meleg volt, és mintha egy halk dallamot sugárzott volna.
Bori boldogan vette fel a hangszert, és sietett vissza a repedésen át. Amikor újra felbukkant a trónteremben, a Szélkirály arca felderült. – Megtaláltad! Ó, Bori, te csodálatos kislány!
Bori átnyújtotta a fuvolát a Szélkirálynak, aki azonnal a szájához emelte. Egy mély sóhajt vett, majd elkezdett játszani. Az első hang lágyan, szinte félénken csendült fel, mint egy ébredező szellő. Aztán egyre erősödött, egyre dallamosabbá vált. A vár falai visszhangozták a melódiát, és a felhőkristályok újra ragyogni kezdtek.
A trónteremben, majd az egész várban feltámadt a szél. Először csak suttogott, majd susogott, aztán vidáman fütyült, és végül táncra perdült. A Szélkirály hosszú haja és szakálla ismét a szélben lobogott, és szemeiben visszatért a régi tűz. A levegő megtelt élettel, energiával.
A Földön, lent, a zászlók, amelyek egész nap ernyedten lógtak, hirtelen táncolni kezdtek. A fák levelei susogtak, a ruhák a kötélen lobogtak, és a kismadarak is mintha vidámabban csicseregtek volna. A Szélkirály fuvolájának hangja visszatért a világba, és vele együtt az élet lüktetése is.
A Szélkirály hálásan nézett Borira. – Soha nem felejtem el, amit értem és a világért tettél, Bori. Te egy igazi hős vagy. Mostantól fogva, amíg én uralkodom, a szél mindig veled lesz, és suttogni fogja nevedet a fák levelein.
Pipitér elkísérte Borit vissza a Földre. A hazafelé vezető út már nem volt csendes. A szél lágyan cirógatta Bori arcát, és a fák levelei mesélték a történetét. Amikor Bori hazaért, a szülei boldogan ölelték át. Látták, hogy a lányuk más lett. Bátrabb, bölcsebb, és a szívében hordozta a felhők titkát.
Bori megtanulta, hogy a kíváncsiság és a segítőkészség milyen nagy erőt adhat. Azt is megtudta, hogy még a legkisebbek is képesek hatalmas dolgokat véghezvinni, ha van bennük bátorság és kedvesség. És attól a naptól fogva, amikor csak egy szellő érte az arcát, Bori tudta, hogy a Szélkirály emlékezik rá, és hálás a kis lánynak, aki visszahozta a szél táncát a világba.
