Valamikor réges-régen, de lehet, hogy csak tegnap, egy kertes házikó apró, rendetlen sufnijában, amit ő büszkén Feltaláló Fészeknek nevezett, élt egy kislány, akit Borinak hívtak. Bori nem volt átlagos kislány. Nem babázott, és nem a legújabb divat szerinti ruhák érdekelték. Neki csavarhúzók, fogók, drótok és megannyi furcsa, kacskaringós alkatrész volt a játékszere. És persze ott volt Mici, a cirmos kandúr, aki nem csupán egy cica volt, hanem Bori legfőbb társa, fő-ihletmester és alkatrész-tesztelő egy személyben. Mici fekete-fehér bundáján gyakran pihent meg egy-egy olajfolt, a farka bojtja pedig előszeretettel söpört le apró csavarokat a munkapadról, ezzel is újabb kihívások elé állítva a kis feltalálót.
A Feltaláló Fészek legújabb büszkesége Robotka volt. Robotka nem hasonlított a filmekben látott csillogó-villogó robotokra. A teste egy régi, piros locsolókannából készült, a karjai két rozsdás gereblyenyélből, a feje pedig egy lyukas fazékból, amire Bori két villanykörtét ragasztott szem gyanánt. Kerekek helyett két ócska porszívótalpon gurult, és ha beszélt, akkor is csak annyit mondott: „Vrrr-csip-pitty-katt!”. De Bori pontosan értette, hogy ez mit jelent. Általában azt, hogy „Ideje egy kis olajozásnak!” vagy „Vigyázz, Mici a lábad alatt van!”.
Aznap reggel Bori és Mici egy különösen nagyszabású terven dolgoztak: az Automata Almáspite-szeletelőn. A szerkezet egy bonyolult emelőkből, rugókból és egy bicikliláncból állt, a végén egy tompa vajazókéssel. Az ötlet az volt, hogy amikor Mici meghúzza a madzagot, a kés lecsap, és tökéletes szeletet vág a pitéből. Az első teszt azonban katasztrofálisan sikerült. Mici a madzag helyett egy csillogó rugót pécézett ki magának, a szerkezet idő előtt beindult, és a vajazókés nem a pitét, hanem egy nagy adag lekvárt kent szét Robotka fazékfején. Robotka erre csak annyit mondott: „Vrrr-csip-pitty-ÉDES!-katt!”, Mici pedig jóízűen nyalogatni kezdte a lekváros robotfejet. Bori a hasát fogta a nevetéstől.
– Na, jó, ez még nem az igazi – törölgette a könnyeit. – Talán majd holnap. Most tartsunk egy kis szünetet!
Éppen a kerti padon majszolták a kézzel szeletelt, de így is finom almás pitét, amikor a szomszéd kerítés mögül furcsa hangokat hallottak. Egyfajta nyögést, majd egy kiáltást:
– Jaj, a mindenit! Jaj, segítség!
Bori és Mici azonnal felpattantak. A hang a kedves, ősz hajú szomszéd bácsi, Gergő bácsi kertjéből jött. Gergő bácsi a világ legjobb baracklekvárját főzte, és mindig átadott egy-egy üveggel a kerítés felett. Bori átszaladt a kiskapun, Mici pedig, farkát az égnek meresztve, követte őt.
A látvány egyszerre volt ijesztő és egy kicsit mulatságos. Gergő bácsi, aki egy új almafa számára ásott gödröt, nyakig benne állt a saját maga által készített lyukban. A lába valahogy rosszul mozdulhatott, és most nem tudott kijönni.
– Ó, Bori, drága kislányom! – sóhajtott Gergő bácsi, miközben a derekát masszírozta. – Úgy jártam, mint a mesebeli róka. Megástam a vermet, és most én pottyantam bele. A derekam is megfájdult, nem tudok kimászni.
Bori feltaláló-agytekervényei azonnal működésbe léptek. Ez egy igazi probléma volt! Egy valódi küldetés! Nem holmi lekváros robotfejek!
– Ne aggódjon, Gergő bácsi! Mi segítünk! Mici, Robotka, akció!
Visszarohantak a Feltaláló Fészekbe. Az első ötlet a „Szuper-erős Madzagvető” volt. Ez egy régi porszívócsőből és egy hatalmas gumiból állt, ami képes volt egy madzaggal ellátott teniszlabdát kilőni. Bori célba vette a gödör szélét.
– Kapaszkodjon meg a madzagban, Gergő bácsi, és kihúzzuk! – kiáltotta.
Sssss-bumm! A teniszlabda elrepült, de nem a gödör szélére, hanem egyenesen Gergő bácsi fejére pottyant, majd onnan legurult a gödör aljára. Mici azonnal utána akart iramodni, de Bori visszatartotta.
– Bocsánat! – kiáltotta Bori. – Ez még a kísérleti fázisban van!
Gergő bácsi csak mosolygott a bajsza alatt. – Semmi baj, legalább már van egy labdám idelent.
A második terv Robotka bevetése volt. Bori egy speciális programot töltött fel Robotka memóriájába: a „Bácsi-mentő” programot. Robotka kibotorkált a kertbe, mint egy álmos, fémből készült medve, és megállt a gödör szélén. Bori utasítására kinyújtotta gereblyenyél-karjait.
– Kapaszkodjon meg Robotka kezében! – instruálta Bori.
Robotka azonban félreértett valamit. Ahelyett, hogy Gergő bácsit ragadta volna meg, az egyik karjával a közeli rózsabokrot kezdte el metszeni, a másikkal pedig a frissen ültetett palántákat kezdte öntözni a testéből előbukkanó vékony csővel. Vrrr-csip-pitty-kertész-katt! – közölte büszkén.
– Robotka, nem! A bácsit mentsd, ne a kertet! – csapott a homlokára Bori. Gergő bácsi eközben már hangosan nevetett a gödörben, ahogy a robot ügyetlenkedését nézte.
Bori kezdett elkeseredni. A nagy találmányai mind csődöt mondtak egy igazi vészhelyzetben. Leült a fűbe, és a fejét a tenyerébe temette. Mici odasomfordált, és egy vigasztaló dörgölőzéssel próbálta jobb kedvre deríteni. Ahogy a cica a lábához simult, Bori észrevette a kerti slagot, ami lustán tekeredett a fűben, mint egy zöld óriáskígyó. Aztán rápillantott Robotkára, aki még mindig a rózsákkal hadakozott. És akkor, mint egy villanykörte a feje fölött, bevillant a lelemény.
Nem egy bonyolult gépre van szükség! Hanem a legegyszerűbb dolgok okos felhasználására! Felpattant, és már rohant is a tervével.
– Gergő bácsi, van egy ötletem! De ehhez mindannyian kellünk!
Bori a slag egyik végét Gergő bácsi kezébe adta. A másik végét Robotka erős, fém testéhez kötötte. Ezután egy vastag, de nem túl nehéz deszkát fektetett a gödör széléhez, ami leért egészen a gödör aljáig, mint egy rámpa.
– Most figyeljenek! – magyarázta Bori. – Gergő bácsi, kapaszkodjon erősen a slagba, és tegye a lábát a deszkára! Robotka, te pedig lassan, nagyon lassan indulj el hátrafelé! Mici, te pedig… te pedig szurkolj!
Mici felugrott a kerítésre, és onnan, mint egy igazi munkafelügyelő, figyelte az eseményeket. Bori jelet adott. Robotka motorjai felbőgtek, és egyenletes, lassú tempóban elkezdett hátrafelé gurulni. A slag megfeszült. Gergő bácsi rátette a lábát a deszkára, és ahogy Robotka húzta, ő lassan, csúszva elkezdett felfelé haladni a rámpán. Nem volt gyors, nem volt látványos, de működött! Pár pillanat múlva Gergő bácsi már kint is volt a gödörből, és lihegve, de mosolyogva állt a kertben.
– Hát ez… ez zseniális volt, Bori! – veregette meg a kislány vállát. – Nem a madzagvetőd, nem is a kertészrobotod, hanem a te okos fejed mentett meg! Látod, a legnagyobb találmány néha csak annyi, hogy a meglévő dolgokat használjuk okosan.
Bori elpirult, de a szíve tele volt büszkeséggel. Rájött, hogy a feltalálás nem csak a csavarokról és a rugókról szól. Hanem a gondolkodásról, a kitartásról és arról, hogy a kudarcokból is lehet tanulni. Az elrontott almáspite-szeletelő, a rossz helyre repülő labda és a túlbuzgó robot mind-mind kellettek ahhoz, hogy végül megszülessen a tökéletes, egyszerű megoldás.
Aznap délután Gergő bácsi egy hatalmas tálca, frissen sült barackos sütivel állított be hozzájuk. Robotka kapott egy alapos olajozást, Mici pedig egy tálka tejet. Bori pedig leült a Feltaláló Fészekben, és egy új tervet kezdett rajzolni a füzetébe. A címe ez volt: „Univerzális Bácsi-mentő Készülék, 1.0-ás verzió”. A rajzon egy slag, egy deszka és egy vidáman integető robot szerepelt. Mici pedig, a fő-ihletmester, elégedetten dorombolt az ölében, hiszen tudta, hogy holnap újabb csodás, közös kalandok várnak rájuk.
