Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy virágzó birodalom. Ennek a birodalomnak olyan igazságos és bölcs királya volt, hogy a nap is szívesebben sütött az ő földjeire, s a szél is lágyabban simogatta a búzamezőket. A királynak volt azonban a birodalomban lévő minden kincsénél drágább hét csodája: a hét ékes királylány. Olyanok voltak ők heten, mint a szivárvány színei: mind más és más, mégis együtt alkottak valami páratlanul szépet.
A legidősebb, Aranka, aranyhajat viselt és arany szívvel bírt. Bölcsessége és nyugalma messze földön híres volt. Ő volt a testvérek horgonya, a biztos pont a viharos időkben. Utána következett Csilla, a csendes, álmodozó leány, aki éjszakánként nem aludt, hanem a csillagok ezüst fonalából olvasta a jövendőt. A harmadik Tündi volt, kinek hangja olyan tiszta és csengő volt, hogy ha énekelt, a hervadt virágok felemelték fejüket, és a beteg emberek szívébe visszaköltözött a remény. A negyedik, Bíborka, egyáltalán nem hasonlított a törékeny testvéreihez. Bátor volt és erős, az íját úgy forgatta, hogy a leggyorsabb sólyommal is versenyre kelt, és nyila sosem tévesztett célt. Ott volt még Liliána, aki a növények nyelvén suttogott és az állatokkal társalgott; Gyöngyvér, aki a folyók és tavak titkait ismerte; és végül a legkisebb, a huncut szemű Zsófia, aki a legbonyolultabb talányokat is megfejtette, és átlátott minden ármányon.
A király, az igazságos apa, mind a hét lányát egyformán szerette, és büszke volt rájuk. Látta különleges tehetségüket, de a szívében ott bujkált egy apró aggodalom. A lányok ugyanis annyira elmerültek a maguk világában, hogy ritkán működtek együtt. Bíborka a vadont járta, míg Csilla a csillagvizsgáló toronyban ült. Tündi a gyógyfüves kertekben énekelt, Aranka pedig a könyvtár mélyén olvasta a régi krónikákat. Szerették egymást, de nem értették igazán, miért is olyan fontos a másik tehetsége.
Egy napon azonban sötét árnyék vetült a virágzó birodalomra. Nem ellenséges sereg volt, nem is sárkány tüzelt a hegyekben. Egy alattomos, szürke köd kúszott be a völgyekbe, melyet Bánat-párának neveztek. Ahol ez a köd megtelepedett, ott a nevetés elhalt, a színek kifakultak, a föld terméketlenné vált, és az emberek szívébe búskomorság költözött. A király összehívta legbölcsebb tanácsadóit, de azok csak a fejüket rázták. A kard mit sem ért a köd ellen, a jó szó lepattant róla.
A király tehetetlenségében és bánatában ágynak esett. A hét királylány ijedten állta körül apjuk betegágyát. Ekkor döbbentek rá, hogy a birodalom sorsa, melyet annyira szerettek, az ő kezükben van.
Elsőként a bátor Bíborka cselekedett. Felpattant a lovára, kezébe vette ékes íját, és a birodalom határába vágtatott. „Elűzöm ezt a nyavalyás ködöt!” – kiáltotta, és ezüsthegyű nyilait sorra a Bánat-pára sűrűjébe lőtte. De a nyilak csak átsuhantak a semmin, és a köd egyre csak terjeszkedett, mintha gúnyolná a hercegnő erejét. Bíborka estére megtörten tért haza.
Másnap Tündi próbált szerencsét. Kiállt a palota legmagasabb tornyába, és énekelni kezdett. Gyógyító dalát felkapta a szél, és elvitte a ködös völgyekbe. Egy pillanatra úgy tűnt, a pára ritkulni kezd, de aztán a sűrű, néma szomorúság elnyelte a dallamot, mint a sivatag a vízcseppet. Tündi hangja elcsuklott a kudarctól.
Ezalatt Csilla éjt nappallá téve fürkészte az eget, de a csillagokat eltakarta a szürke lepel. Csak egyetlenegy, halovány jóslatot tudott kibetűzni a fénylő pontokból, mielőtt azok végleg eltűntek: „Hét lángnak kell egybeolvadnia, hogy a sötétség eloszoljék.”
A királylányok egyre kétségbeesettebbek lettek. Mindannyian megpróbálták a maguk módján legyőzni a Bánat-párát, de egyedül mind kudarcot vallottak. Már-már egymást kezdték hibáztatni, mikor a legidősebb, Aranka, csendet parancsolt.
„Testvéreim!” – szólt a hangja tisztán és erősen. „Látjátok már? Egyikünk sem elég erős egyedül. Csilla jóslata nem egyetlen hatalmas lángról szól, hanem a mi hét lángunkról. A mi hét tehetségünkről, melyeket össze kell adnunk!”
A hercegnők elcsendesedtek. Aranka szavai igazságot rejtettek. A legkisebb, Zsófia, akinek éles esze mindig a dolgok mögé látott, felkiáltott: „Igaza van! A Bánat-pára nem egy ellenség, amit le kell győzni. Olyan, mint egy betegség, amit meg kell gyógyítani. Egy talány, amit meg kell fejteni!”
Ekkor a hét testvér először ült le úgy, mint egy tanács. Összeadták tudásukat, és tervet szőttek. Megértették, hogy nem egymás ellen, hanem egymásért kell dolgozniuk.
Először Csillára volt szükség. Visszaemlékezett a csillagok utolsó pislákolására, és megmutatta az irányt, amerre a köd szíve, a forrása rejtőzhetett. Gyöngyvér, a vizek ismerője, a föld alatti patakok csobogását hallgatva talált egy rejtett ösvényt, amely a Bánat-pára legsűrűbbébe vezetett. Az útjukat sötétség és csüggedés szegélyezte, de Bíborka ment elöl, feszülő íjjal a kezében. Bátorsága és elszántsága pajzsként védte a testvéreit a félelemtől.
Ahogy haladtak, Liliána a ködben is életet fakasztott. Apró, fénylő mohákat és indákat sarjasztott a köveken, hogy egy fénylő csapást hagyjanak maguk után, melyen visszatalálhatnak. Zsófia közben a köd természetét vizsgálta, és rájött, hogy a pára a föld mélyének elfeledett szomorúságából táplálkozik. Nem elég elűzni, a forrását kell megvigasztalni.
Végül eljutottak egy sötét barlanghoz, melynek mélyén egy hideg, fekete szikla lüktetett. Ez volt a Bánat-pára szíve. A levegő itt olyan nehéz volt a bánattól, hogy a hercegnők majdnem visszafordultak.
Ekkor lépett előre Aranka, a legidősebb. Megfogta mind a hat testvére kezét, és beléjük öntötte saját erejét: a hitet és a reményt. „Most, Tündi!” – suttogta.
Tündi pedig énekelni kezdett. De ez a dal most más volt. Nem csak az ő hangja zengett. Benne volt Csilla csillagfényes bölcsessége, Bíborka rettenthetetlen bátorsága, Liliána életszeretete, Gyöngyvér tiszta csobogása és Zsófia éles elméjének fénye. És mindezt Aranka szeretete és összetartó ereje fogta egybe. A hét különálló tehetség egyetlen, hatalmas dallammá olvadt össze.
A dal behatolt a fekete sziklába, és nem harcolt a szomorúsággal, hanem megértette azt. Nem elűzte a sötétet, hanem fénnyel és melegséggel töltötte meg. A szikla lüktetése lelassult, majd a rideg kőből lassan tiszta forrásvíz kezdett fakadni. A Bánat-pára felszisszent, és lassan, nagyon lassan oszladozni kezdett.
Mire a hercegnők kiértek a barlangból, a nap első sugarai áttörtek a felhőkön. A birodalomra újra fény és szín költözött, az emberek pedig felébredtek a rossz álomból, és szívük újra megtelt örömmel. A király felkelt betegágyából, és könnyes szemmel ölelte át hét leányát, akik együtt, egymást segítve mentették meg az otthonukat.
Attól a naptól fogva a hét hercegnő együtt kormányozta a birodalmat apjuk oldalán. Megtanulták a legfontosabb leckét: a tehetség önmagában csak egyetlen fénysugár, de ha sokféle fénysugár összefonódik, az olyan erőt alkot, amely a legnagyobb sötétséget is képes eloszlatni. A birodalom pedig bölcsebb és erősebb lett, mint valaha, mert nem egy, hanem hét különleges szív dobogott érte egyszerre.
És ha meg nem haltak, ma is boldogan élnek.
