Kata egy tengerparti kisvárosban élt, ahol a házak színesek voltak, mint a nyári virágok, és a levegő mindig sós illatú. Imádta a tengert, órákig el tudott volna üldögélni a parton, hallgatva a hullámok morajlását, és elképzelve, milyen titkokat rejthet a mélység. Arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is részese lesz egy nagy kalandnak, akárcsak a mesék hősei.
Egy borongós délután, amikor a szél játékosan fújdogált, és a hullámok lustán nyaldosták a homokot, Kata valami furcsát pillantott meg a partra sodródva. Egy üvegpalack volt, benne egy feltekert papírtekercssel. A szíve izgatottan dobbant. Palackposta! Gyorsan odaszaladt, felkapta az üveget, és óvatosan kibontotta a dugót.
A papírtekercs régi volt, sárgult az időtől, és tele volt titokzatos jelekkel. Egy térkép! Rajta ismeretlen szigetek, kanyargós folyók és egy nagy, piros X, ami egy helyet jelölt: a Kincses Szigetet. Kata szeme felcsillant. Ez volt az a kaland, amire mindig is vágyott!
Ahogy a térképet csodálta, egy harsány hang hallatszott a háta mögül: „Kincs! Kincs! Kaland! Kaland!” Kata megfordult, és egy gyönyörű, tarka papagájt látott, amint egy közeli pálmafa ágán hintázott. Tollazata olyan színes volt, mint egy nyári szivárvány, szemei pedig csillogtak a pajkosságtól. „Szia!” – mondta a papagáj. „Én Pico vagyok, és imádom a kincseket meg a kalandokat! Megyek veled!”
Kata elmosolyodott. „Szia, Pico! Én Kata vagyok. Örülnék a társaságodnak! De hogyan jutunk el a Kincses Szigetre?”
Pico a fejét csóválta. „Hajó kell! Hajó! És egy kapitány! Ismerek egyet, morcos, de jó szívű… néha.”
Így hát Kata és Pico elindultak a kikötőbe. A kikötő tele volt ringatózó hajókkal, halászokkal és tengerészlegendákkal. Hamarosan megtalálták azt a hajót, amire Pico célzott: a Hullámverőt. Egy öreg, de masszív vitorlás volt, kissé kopott vitorlákkal és rengeteg kötéllel. A fedélzetén egy bozontos szakállú, morcos tekintetű férfi dohányzott a pipájába. Ő volt Kapitány Komisz.
Kapitány Komisz híres volt arról, hogy különc és kissé zsémbes, de senki sem értett annyira a tengerhez, mint ő. Amikor Kata elmesélte neki a történetét a térképről és a Kincses Szigetről, a kapitány először csak morgott. „Kincses sziget? Pfuu! Csupa mesebeszéd! De ha már a tenger hívja, hát… talán egy kis kaland nem árt. De csak ha hoztok nekem egy zsák finom kekszet az útra!”
Kata és Pico boldogan rohantak kekszet venni, és hamarosan már a Hullámverő fedélzetén álltak. A kapitány felhúzta a vitorlákat, és a hajó lassan elindult a nyílt tenger felé. A nap melegen sütött, a szél lágyan fújdogált, és Kata úgy érezte, élete legizgalmasabb utazására indul. Pico a vállán ült, és boldogan kiabálta: „Kaland! Kaland!”
Az út nem volt unalmas. Kapitány Komisz eleinte csak morogva adta az utasításokat, de ahogy teltek a napok, egyre többet mosolygott, és még mesélt is régi tengerészlegendákat. Pico a fedélzeten kergetőzött a sirályokkal, és vicces trükköket mutatott be, Kata pedig segített a vitorlák beállításában és a kötélzeten. Megtanulta, hogyan kell olvasni a csillagokból, és hogy milyen illata van a közelgő esőnek. A tenger néha viharos volt, de Kata már nem félt. Tudta, hogy Komisz kapitány irányítása alatt biztonságban vannak.
Hosszú napok után, a távolban egy zöld folt bontakozott ki a tengeren. „A Kincses Sziget!” – kiáltotta Pico, és izgatottan repült egy kört a hajó körül. A sziget egzotikusnak és titokzatosnak tűnt, sűrű, zöldellő növényzettel, magas pálmafákkal és szikrázó vízesésekkel. Kapitány Komisz ügyesen navigálta a Hullámverőt egy rejtett öbölbe, ahol a homok puha volt és aranyló.
Partra szálltak. A térkép, ami eddig csak egy régi papírdarab volt, most életre kelt. „Ahol a majomkenyérfa árnyéka a legmélyebb, ott kezdődik a kincs útja!” – olvasta Kata a térkép egyik feliratát. A sziget sűrű dzsungelében haladtak előre, ahol furcsa virágok nyíltak, és ismeretlen madarak énekeltek. A térkép rejtvényekkel vezette őket: „Kövesd a folyót, ahol háromszor kanyarodik, majd keress egy sziklát, ami egy alvó oroszlánra hasonlít.”
Kapitány Komisz eleinte zsémbeskedett a sűrű bozót miatt, de a tapasztalata felbecsülhetetlen volt. Ő ismerte a jeleket, amik a dzsungelben utat mutattak. Pico a magas fák között repkedett, és éles szemeivel felfedezett olyan részleteket, amikre Kata és a kapitány nem figyeltek fel. Kata pedig nem adta fel. Bár néha félt a sűrű erdőben, vagy a sötét barlangokban, amikbe be kellett menniük, a kíváncsisága és a barátai iránti felelőssége erősebb volt a félelemnél. Lépésről lépésre, együtt haladtak előre.
Végül, hosszú órák fárasztó menete után, egy tisztásra értek. A térkép utolsó jelzése egy hatalmas, ősi fa tövéhez vezetett. A fa olyan öreg volt, hogy gyökerei kígyókként tekeregtek a földön, ágai pedig az ég felé nyújtóztak. Itt volt az X. A kincs helye.
Izgatottan kezdtek ásni. Lapátjuk nem volt, így a kezükkel kaparták a földet, a köveket. Kata szíve hevesen dobogott. Vajon mit találnak? Egy láda aranyat? Ragyogó ékszereket? Hosszú percekig ástak, izzadtak, de csak földet és gyökereket találtak. Aztán, hirtelen, Kata keze valami keménynek ütközött. Egy fa doboz volt, aprólékosan faragott, de nem egy kincsesláda. Amikor kinyitotta, nem aranyat vagy gyémántot talált benne, hanem egyetlen, simára csiszolt kavicsot. A kavicson egy felirat állt, apró betűkkel:
„A valódi kincs nem az aranyban rejlik,
Hanem a bátorságban, ami a szívedben él,
Az összetartásban, ami erőt ad,
És a barátságban, ami sosem múlik el.”
Kata elolvasta a feliratot, és elgondolkodott. Először csalódott volt, de aztán körbenézett. Látta Piconak a vállán ülő, vidám tekintetét, és Kapitány Komisz mogorva, de mégis elégedett arcát. Eszébe jutott a hosszú út, a viharok, a nehézségek, amiket együtt legyőztek. Eszébe jutott, hogyan félt eleinte, és hogyan vált egyre bátrabbá a kaland során. Rájött, hogy a valódi kincs nem egy tárgy, hanem az utazás maga, a közösen átélt élmények, és az a kötelék, ami a barátaival összeköti.
Kapitány Komisz is elolvasta a feliratot. Egy pillanatra még a pipája is kialudt a szájában. Aztán bólintott. „Na lám, mégis volt benne valami igazság. Azt hiszem, ez a kincs sokkal értékesebb, mint bármilyen arany.”
Pico a vállán repült egy kört. „Bátorság! Összetartás! Barátság! Ez a legjobb kincs!”
A visszaút már nem a kincs reménye, hanem a közösen átélt kaland öröme töltötte meg. Kata már nem az a félénk kislány volt, aki elindult. Bátorrá, bölccsé és tapasztaltabbá vált. Kapitány Komisz is mintha kicsit kevésbé lett volna komisz, és többet mesélt, mint morgott. Pico pedig énekelte a legvidámabb dalokat a Hullámverő fedélzetén.
Amikor visszatértek a tengerparti kisvárosba, Kata tudta, hogy a kaland sosem ér véget, amíg van bátorság a szívében és barátság az életében. A Kincses Sziget térképe most már nem egy arany utáni hajszáról szólt, hanem egy emlékeztető volt arra, hogy a legértékesebb kincsek nem a föld alatt, hanem bennünk és körülöttünk vannak.
