Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is innét, volt egy tündöklő birodalom. Ennek a birodalomnak a szívében állt egy hófehér kastély, melynek tornyai az ég kékjét karcolták. Itt élt és nevelkedett Dorián királyfi, a király egyetlen fia és a birodalom reménysége. Szép volt a királyfi, mint a kelő nap, bátor, mint a legvitézebb oroszlán, és ügyesebb kezű lovagot vagy kardforgatót aligha hordott a hátán a föld. Ha kilovagolt aranyhímzéses bársonymentéjében, a nép ujjongva köszöntötte, a leányok pedig sóhajtozva szórtak virágszirmokat paripája patái elé.
Dorián élvezte is ezt a rajongást. Büszkén emelte fel a fejét, és ha egy-egy tornán győzedelmeskedett, vagy egy vadkant terített le egymaga az erdőben, napokig zengte a dicsőségét. Szerette hallani, hogy ő a legbátrabb, a legerősebb, a legkülönb. Ám a szíve mélyén megbúvó büszkeség néha kérkedéssé, a magabiztosság pedig gőggé változott. Ha egy inas ügyetlenül löttyintette ki a bort, Dorián hangos szóval tette helyre. Ha egy istállófiú nem elég gyorsan nyergelte fel a lovát, türelmetlenül dobbantott a csizmájával. Nem volt gonosz, de a saját fényétől nem látta meg a körülötte lévő apró, csendes embereket és az ő érzéseiket.
A kastélyban élt egy bölcs és jóságos asszony, az udvarmesternő. Ő nevelte Doriánt kisgyermekkora óta, és szerette, mint a tulajdon fiát. Látta a fiú erényeit, a bátorságát és a nemes szívét, de látta a hibáit is. Sokszor próbálta szép szóval inteni: „Felség, a nap sugara attól melegít, hogy mindenkire egyformán süt, nem csak a hegycsúcsokra.” Vagy: „Az igazán erős kéz nem az, amelyik lesújt, hanem az, amelyik felemel.” Dorián azonban csak mosolygott ezeken a mondásokon, és egy legyintéssel elintézte őket. Mit tudhat egy öregasszony a vitézségről és az uralkodásról?
Történt egyszer, hogy a királyfi a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte. Hatalmas ünnepséget rendeztek, ajándékok garmadájával halmozták el. Kapott új, acélból kovácsolt vértet, hófehér paripát, drágakövekkel kirakott kardot. Ám az utolsó ajándék egy különös, öreg tárgy volt, amit a dédapja hozott egy messzi hadjáratból. Egy egyszerű, ezüst keretbe foglalt, homályos tükör volt az. A keretét különös, ismeretlen indák fonták körbe, az üvege pedig olyan volt, mintha finom pára lebegne mögötte.
Dorián csalódottan forgatta a kezében. „Ez meg mi? Egy vénséges tükör? Mit kezdjek vele?” – kérdezte türelmetlenül. Az apja csak annyit mondott: „Ez nem akármilyen tükör, fiam. Nem azt mutatja, ami vagy, hanem azt, amivé válhatsz. Vigyázz rá!”
A királyfi bosszúsan vitte a szobájába a tükröt, és egy sötét sarokba támasztotta. Aznap este, miután a vendégek hazatértek, és a kastély elcsendesedett, Dorián mégis odalépett a tükörhöz. Kíváncsiság furdalta az oldalát. Belenézett, várta, hogy meglássa benne daliás alakját, de a tükör homályos maradt. Ahogy közelebb hajolt, a tükör felszíne fodrozódni kezdett, mint a víz, ha kavicsot dobnak bele, és a homályból egy fénylő, légies alak bontakozott ki. Szeme csillagként ragyogott, hangja olyan volt, mint a csermely csobogása.
– Üdvözöllek, Dorián királyfi – szólt a tündéri lény. – Én vagyok a Tükörtündér, ennek a tükörnek az őrzője. Azért jöttem, hogy megmutassam neked, amit mások nem láthatnak.
– Mutasd hát! – vágta rá Dorián kihívóan. – Mutasd meg a jövőbeli dicsőségemet, a csatákat, amiket megnyerek, a birodalmat, amit építek!
A Tükörtündér szomorúan megrázta a fejét. – Nem a jövőt mutatom, hanem a jelent. Azt az arcodat, amely a hátad mögött rejtőzik. Nézz csak!
A tündér intett, és a tükörben megjelent Dorián képe. De nem az a daliás, mosolygó királyfi volt, akit megszokott. Ez a Dorián gőgösen, lebiggyesztett szájjal nézett vissza rá. A szeme hideg volt és éles, a mosolya pedig inkább vicsorításnak tűnt. A tükörben megelevenedtek a nap eseményei. Látta magát, ahogy lekezelően odaveti a szakácsnak, hogy a levese ízetlen. Látta a szakács megbántott, szomorú arcát. Látta, ahogy türelmetlenül megsürgeti a lovászfiút, és látta a fiú szemében a félelmet. Hallotta a saját kérkedő szavait, ahogy a győztes tornáról mesélt, de a tükörben ezek a szavak üresen és ostobán kongtak. A királyfi elhűlve hátrált egy lépést. Ez lett volna ő? Ez a kegyetlen, üres tekintetű fiú?
– Ez az egyik arcod – suttogta a Tükörtündér. – Az, amelyet a büszkeséged faragott. De van egy másik is. Nézd!
A kép újra megváltozott. Most egy tróntermet látott. A trónon egy király ült, aranykoronával a fején. Dorián volt az, idősebb kiadásban. A terem hatalmas volt és pazar, de üres. Senki nem állt a király mellett. Az alattvalók a távolból hajlongtak felé, de az arcukon nem szeretet, hanem félelem ült. A király magányos volt, mint egy szikla a viharos tenger közepén. Hiába volt minden hatalma és gazdagsága, a szeme szomorúságot és végtelen ürességet tükrözött.
Dorián szíve összeszorult. Ez a látvány jobban megrémisztette, mint bármilyen sárkány vagy ellenséges hadsereg. A magányos király képe beleégett a lelkébe. Dühe és zavarodottsága a tetőfokára hágott. Felkapta a tükröt, hogy a falhoz vágja, de az ujjai mintha odaragadtak volna a kerethez. A Tükörtündér hangja ismét felcsendült, most már lágyabban: – A tükröt nem törheted össze, mert a saját lelkedet mutatja. De a képet, amit látsz, megváltoztathatod.
Ezzel a tündér eltűnt, a tükör pedig újra elhomályosult. Dorián egész éjjel nem aludt. Forgolódott az ágyában, és újra meg újra maga előtt látta a gőgös fiút és a magányos királyt.
Másnap reggel kótyagosan, fáradtan lépett ki a szobájából. A folyosón éppen nagy volt a sürgés-forgás. Egy fiatal szolgálólány, aki egy nehéz, ezüsttálcán hozta a reggelit, megbotlott a szőnyeg szélében, és hatalmas csörömpöléssel ejtett el mindent. A porceláncsészék szilánkokra törtek, a forró tea szétfolyt a drága szőnyegen. A lányka sírva fakadt, reszketett a félelemtől, hiszen tudta, hogy ezért súlyos büntetés jár.
Az udvarmesternő sietett oda hozzá, hogy megvigasztalja. Dorián is épp arra járt. Tegnap még biztosan rákiabált volna a lányra a figyelmetlenségéért. Már nyílt is a szája, hogy valami csípőset mondjon, de akkor hirtelen eszébe jutott a tükör. A lány könnyes, rémült arcában a szakács és a lovászfiú megbántott tekintetét látta meg. És tudta, hogy minden ilyen szigorú szó egy újabb kő abban a falban, ami a magányos királyt veszi majd körül.
Valami megváltozott benne. Lehajolt a zokogó lányhoz. A hangja, legnagyobb meglepetésére, szelíd és halk volt. – Ne sírj! Balesetek bárkivel előfordulnak. Az a legfontosabb, hogy te nem égetted meg magad? – kérdezte, és felsegítette a földről. Majd az udvarmesternőhöz fordult: – Kérem, gondoskodjon róla, hogy ne érje bántódás. Én pedig majd szólok a konyhán, hogy hozzanak új reggelit.
A folyosón döbbent csend lett. A szolgálólány hitetlenkedve nézett a királyfira, az udvarmesternő szemében pedig büszke, meleg fény gyúlt. Egy apró, alig látható mosollyal bólintott.
Attól a naptól kezdve Dorián megváltozott. Még mindig ő volt a legbátrabb a tornákon és a legügyesebb a vadászatokon, de a győzelmeit már nem a saját dicsőségére, hanem a birodalom örömére aratta. Ha valaki hibázott, nem szidást, hanem segítséget kapott tőle. Megtanult meghallgatni másokat: a katonák történeteit a csatákról, a parasztok panaszait a szárazságról, az udvarmesternő bölcs tanácsait. Az emberek pedig egyre jobban megszerették. Már nem csak a rangját tisztelték, hanem őt magát is.
Egy este ismét odalépett a tükörhöz. Belenézett, és a Tükörtündér újra megjelent. Mögötte pedig ott állt Dorián tükörképe. De ez a kép már más volt. A szeme melegséget és együttérzést sugárzott, a mosolya őszinte volt. A tündér rámosolygott.
– Látod? – kérdezte lágyan. – Két arcod volt, a gőgös herceg és a jóságos uralkodó. Te választottad ki, melyiket viseled. Az igazi erő nem a kardban vagy a koronában rejlik, hanem a szívben, amely megérti a másik ember szívét.
Doriánból pedig idővel bölcs és szeretett király lett. A tükör ott állt a szobájában élete végéig, de már nem azért, hogy figyelmeztesse, hanem hogy emlékeztesse: egy uralkodó legnagyobb kincse nem a hatalma, hanem a népe szeretete, amit csakis jósággal és együttérzéssel lehet kiérdemelni.
