Valahol, messze, az Üveghegyeken is túl, de még az Óperenciás-tengeren is innét, elterült egy völgy, melyet úgy hívtak: Szivárványvölgy Királyság. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert itt minden színben pompázott. A házak teteje cseresznyepiros volt, a kerítések napraforgósárgák, a folyó pedig olyan égszínkék, hogy a felhők irigykedve nézték fentről. A völgyben a fű smaragdzölden ragyogott, és a virágok a szivárvány minden létező árnyalatában nyíltak. Az itt élő emberek, de legfőképpen a gyerekek, mindig vidámak voltak, hiszen a nevetésükből és jókedvükből fakadtak a legszebb színek.
A királyság békéjét és színeit egy bátor hős őrizte: Színpaletta lovag. De ne ám egy csillogó, acélpáncélos lovagot képzeljetek el! Színpaletta lovag páncélja szikrázó zománcból készült, melyen a piros, a kék és a sárga alapszínei keveredtek ezernyi árnyalattá. Kard helyett egy hatalmas, finom szőrű ecsetet hordott az oldalán, pajzsa pedig egy valódi festőpaletta volt, melyen a színek sosem fogytak el. Nem az erejével, hanem a leleményességével és a szívekbe csempészett bátorsággal védte a völgyet.
Egy napon azonban sötétség borult a vidékre. Nem olyan sötétség, mint az éjszaka bársonyos takarója, hanem egy rideg, nyirkos és egyhangú szürkeség. A hegyek mögül, ahol a világ véget érni látszott, előkúszott a Szürke Köd Sárkánya. Ennek a sárkánynak a pikkelyei fakó kavicsokhoz hasonlítottak, szemei, mint a kialudt parázs, és nem tüzet okádott, hanem valami sokkal rosszabbat: színtelen, sűrű ködöt. Ahol a lehelete elért, minden elvesztette a színét. A piros tetők fakóvá váltak, a sárga kerítések piszkosfehérré, a smaragdzöld fű pedig olyan lett, mint a száraz por. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy a köddel együtt az öröm is elillant. A gyerekek nevetése elhalkult, a dalok elnémultak, és a völgyre rátelepedett a teljes csüggedés.
A sárkány lassan, komótosan haladt előre, és a falu egy részét, ahol a legtöbb gyerek élt, elvágta a királyság többi részétől egy hirtelen támadt, mély szakadék felett lebegő, áthatolhatatlan ködfallal. A szülők a szakadék egyik oldalán, a rémült gyerekek pedig a másikon rekedtek. A köd olyan sűrű volt, hogy aki beletévedt, soha többé nem találta meg a kiutat, csak bolyongott a szürke semmiben. A sárkány elégedetten szuszogott, élvezte a bánatot, amit okozott. Irigyelte Szivárványvölgy ragyogását, mert ő maga sosem ismert mást, csak az unalmas, hideg szürkét.
Ekkor érkezett meg Színpaletta lovag. Lova, Pompás, akinek sörénye a szivárvány színeiben játszott, prüszkölve topogott az elszürkült táj szélén. A lovag szíve összeszorult, ahogy meglátta a fakó világot és a szakadék túlsó partján kuporgó, sírdogáló gyerekeket. Tudta, hogy acélkarddal itt semmire sem megy. A Szürke Köd Sárkányát nem lehetett legyőzni, csak elűzni.
– Ne féljetek! – kiáltotta át a ködön, és hangja, mint egy tiszta színfolt, áthatolt a nyomasztó csenden. – Hozok nektek egy utat!
Elővette hatalmas ecsetjét és a pajzsaként szolgáló palettát. A színek a palettán még haloványan pislákoltak, mint a remény utolsó szikrái. A lovag mély levegőt vett, és belemártotta az ecsetet a legvörösebb festékbe. Ez nem akármilyen vörös volt, hanem a bátorság, a pipacsok és a meleg nyári naplementék tüzes színe. Egyetlen lendületes mozdulattal egy merész ívet festett a levegőbe, a ködbe vesző szakadék fölé. Ahogy az ecset haladt, a vörös csík fényleni kezdett, és visszaszorította maga körül a sűrű ködöt. A sárkány bosszúsan felmordult a távolban.
– Ez még nem elég erős! – gondolta a lovag, és most a narancssárgába mártotta az ecsetet. Ez volt a melegség, a barátság és a kandallóban pattogó tűz színe. A vörös ív mellé egy másikat húzott, ami szorosan hozzásimult, és a két szín együtt már olyan erősen ragyogott, mint egy kis napocska.
Ezután következett a sárga, a tiszta, csilingelő nevetés és a remény színe. Amikor a sárga csík is a helyére került, a túlparton egy kislány, Panni, felnézett, és egy pillanatra elfelejtett sírni. Aztán jött a zöld, a tavaszi rügyfakadás és az új élet ígéretének színe, majd a kék, az égbolt végtelen nyugalma és a tiszta gondolatok színe. Végül az ibolya, a varázslat és az álmok misztikus színe zárta a sort.
A semmi fölött ott ívelt egy csodálatos, szilárdnak tűnő szivárványhíd. Fénye áttörte a szürkeséget, és meleg, biztató ragyogással vonta be a rémült gyerekeket. A sárkány ezt már nem tűrhette. Hatalmasat szusszant, és egy újabb, még sűrűbb ködfalat fújt a híd felé, hogy elnyelje azt.
De a híd, melyet a bátorság, a remény és a szeretet színeiből festettek, nem ingott meg. A köd lepattant róla, mintha csak üvegfalnak ütközött volna. A színek ereje legyőzhetetlennek bizonyult.
– Gyertek! – kiáltotta Színpaletta lovag. – A híd biztonságos! A színek megvédenek titeket!
A gyerekek haboztak egy pillanatig, de aztán a legbátrabb kisfiú, Gergő, rátette a lábát a vörös sávra. Meglepetésére a híd szilárd volt a talpa alatt, és melegség áradt belőle. Ahogy lépett, a vörös szín halk, biztató dallamot csendített. Gergő után a többiek is elindultak. Lépteik nyomán a szivárványhíd csodálatos zenébe kezdett, és minden egyes hangjegy egy-egy apró szikrát vetett a ködbe, ami felszállt, mint a szentjánosbogár.
A gyerekek nevetése, ahogy átértek a biztonságos oldalra, volt az utolsó csepp a pohárban a Szürke Köd Sárkánya számára. A tiszta, csilingelő öröm hangja fájt neki. Üvöltött egyet, de már ez is csak egy erőtlen, szürke nyöszörgés volt. Színpaletta lovag felé fordult, és ráemelte hatalmas ecsetjét.
A lovag azonban nem sújtott le. Ehelyett belemártotta az ecsetet a ragyogó napsárgába, és egyetlen könnyed mozdulattal egy pöttyöt festett a sárkány orrára. A sárkány megdermedt. A sárga szín bizsergető érzésként terjedt szét a testében. Aztán a lovag egy csepp égszínkéket fröccsentett a szárnyára, és egy csipetnyi vidám zöldet a farka hegyére. A sárkány nem harcolt, csak döbbenten állt. A színek, melyeket annyira gyűlölt, most nem bántották, hanem… felmelegítették a hideg szívét. A szürke pikkelyei lassan színesedni kezdtek, a köd a szájában eloszlott, és a szemeiben, a kialudt parázs helyén, kíváncsi csillogás jelent meg.
A sárkány, aki már nem is volt annyira szürke, zavartan körülnézett, majd egy utolsó, immár halványrózsaszín füstpamacsot eregetve a levegőbe, megfordult, és csendesen elrepült a hegyek mögé. Soha többé nem tért vissza.
Abban a pillanatban, ahogy a sárkány eltűnt, a nap áttört a felhőkön, és a színek visszatértek Szivárványvölgybe. De most még ragyogóbbak, még élénkebbek voltak, mint valaha. A gyerekek nevetése betöltötte a levegőt, és a falu újra élettel telt meg. A szakadék felett pedig ott maradt a csodálatos szivárványhíd, emlékeztetve mindenkit Színpaletta lovag mentőakciójára.
És a völgy lakói megtanulták a legfontosabb leckét: a legnagyobb szürkeséget és a legfélelmetesebb sárkányt is le lehet győzni. Nem kell hozzá más, csak egy csipetnyi bátorság, egy kanálnyi remény és egy szív, tele a szeretet legszebb színeivel. Mert ezek azok a színek, amiket soha, semmilyen köd nem tud elhalványítani.
