Messze-messze, hét hegyen is túl, de talán még annál is közelebb, volt egy völgy, melyet úgy hívtak: Napfényes-völgy. Nem is csoda, hiszen a nap sugarai itt jártak táncot legszívesebben a harmatos fűszálakon, itt aranyozták be a legédesebb szamócákat, és itt csillantak meg a legtisztábban a hegyi patak vizén. A völgy közepén apró házak bújtak meg, kéményükből vidám füstkarikák szálltak az ég felé, az ablakokban pedig piros muskátlik mosolyogtak a világra.
Ebben a völgyben élt egy kisfiú, Misi, az édesanyjával. Misi olyan fiú volt, akinek a szemeiben a nyári ég kékje lakozott, a hajában pedig a lenyugvó nap utolsó sugarai rejtőztek. Szíve tele volt kíváncsisággal és szeretettel, legfőképpen az édesanyja iránt, aki a világ legfinomabb kalácsát sütötte, és akinek a hangja olyan volt, mint a csermely csobogása egy forró nyári napon.
Ám egy napon minden megváltozott. A völgy fölé magasodó Nagy-Kő hegy csúcsáról sűrű, szürke köd ereszkedett le. Nem olyan ártatlan, reggeli pára volt ez, hanem hideg, nyirkos és áthatolhatatlan lepel, amely elnyelte a színeket és a hangokat. A napfény nem tudott áthatolni rajta. A piros muskátlik szomorúan lekonyították fejüket, a madarak elnémultak, a patak csobogása is halkabb lett, mintha félne megzavarni a völgyre telepedő csendet. Az emberek arcáról eltűnt a mosoly, a gyerekek kacagása sem szállt többé a levegőben.
Misi édesanyja is megváltozott. Arcáról eltűnt a pirosság, szemeiből a csillogás. Hiába sütötte a kalácsot, az már nem illatozott olyan hívogatóan, és a dalok is elhaltak az ajkán. Egy este, mikor Misi a konyhában kuporgott, látta, ahogy édesanyja a sötét ablakon át a ködbe burkolózott völgyet nézi, és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Abban a pillanatban Misi szíve összeszorult, és elhatározta, hogy bármi történjék is, ő visszahozza a napfényt és a mosolyt az édesanyja arcára.
Emlékezett a nagypapája meséire. Azt beszélték a völgyben az öregek, hogy a Nagy-Kő hegy csúcsán lakik a Hegyi Szellem, egy magányos, rideg lény, aki irigyli a völgy melegét és vidámságát. A legenda szerint a Szellem szíve kőből van, lehelete a fagyos szél, és nem tűrheti a boldogságot.
Másnap hajnalban, míg édesanyja aludt, Misi felkelt. Egy darabka tegnapi kalácsot és egy almát csomagolt a tarisznyájába, majd egy puszit lehelt alvó édesanyja homlokára. „Visszahozom a napot, Édesanya” – suttogta, és kilépett a nyirkos, szürke hajnalba.
A hegyre vezető ösvény meredek és csúszós volt. A köd olyan sűrű volt, hogy Misi alig látott az orráig. A szél a fák ágai között süvítve kísérteties hangokat hallatott, mintha a Hegyi Szellem suttogta volna a fülébe: „Fordulj vissza, kicsi fiú! Itt csak a hideg és a sötétség az úr!” De Misi csak ment előre. Mikor félni kezdett, becsukta a szemét, és édesanyja mosolygós arcára gondolt. Ez a kép melegséggel töltötte el a szívét, és erőt adott neki a továbbhaladáshoz. A tarisznyájában lapuló kalács illata a régi, boldog otthonra emlékeztette, és ez volt az ő lámpása a sötétségben.
Órákig tartó, fáradságos mászás után Misi felért a hegytetőre. A látványtól elakadt a lélegzete. A csúcsot egy hatalmas, jégből faragott barlang uralta, melynek falai kékes fénnyel derengtek. A barlang közepén, egy simára csiszolt jégtükörben ott ragyogott valami. A napfény! Egyetlen, aranyló sugár, melyet a jég fogságba ejtett, és most erőtlenül vergődött kristálybörtönében. A tükör mellett ott állt a Hegyi Szellem. Nem volt ijesztő, inkább szomorú. Hatalmas alakja mintha sziklából és zuzmóból gyúródott volna össze, szemei úgy csillogtak, mint két jégdarab, és az egész lényéből áradt a dermesztő magány.
– Mit keresel itt, embergyerek? – dörögte a Szellem hangja, mely olyan volt, mint a sziklákon végigsöprő vihar. – Ez a fény az enyém! Én nézem, én gyönyörködöm benne. A völgyben csak elpazarolnák!
Misi szíve a torkában dobogott, de nem hátrált meg. Ránézett a Szellemre, és a jéghideg szemekben nemcsak haragot, hanem végtelen szomorúságot is látott.
– Nem igaz – felelte Misi hangja tisztán és csengően. – A napfény mindenkié. Nélküle a virágok nem nyílnak ki, a madarak nem énekelnek, és az édesanyák nem mosolyognak. A te szíved is azért ilyen hideg, mert csak magadnak akarod a melegét.
A Hegyi Szellem meglepődött. Senki sem mert még így beszélni vele.
– Mit tudsz te az én szívemről? – mordult fel. – Jégből van, és ez így van rendjén!
– Lehet, hogy jégből van – mondta Misi szelíden –, de még a jég is felolvadhat, ha elég melegség éri. Nézd! – Azzal elővette a tarisznyájából a kalácsot. Az otthon melegétől és Misi zsebének oltalmától még mindig langyos volt. Lassan odanyújtotta a Szellem felé.
A Szellem habozott. Évszázadok óta nem érzett semmi meleget. Végül lassan, óvatosan kinyújtotta kősziklára emlékeztető ujjait, és megérintette a kalácsot. Ahogy a melegség végigfutott a karján, egy különös érzés kerítette hatalmába. Valami, amit már régen elfelejtett. Valami, ami a szeretethez hasonlított.
Misi látta a változást a Szellem arcán. Bátran odalépett a jégtükörhöz. Tudta, hogy puszta erővel sosem törhetné össze. Nem is akarta. Ehelyett rátette mindkét tenyerét a fagyos felületre, és minden szeretetére gondolt, amit az édesanyja, a faluja és a napfényes völgy iránt érzett. Szíve megtelt olyan forrósággal, ami erősebb volt a leglángolóbb tűznél is.
– Engedd szabadon! – suttogta. – Hadd melegítsen mindenkit!
És csoda történt. Ahol Misi keze a jeget érte, a tükör olvadni kezdett. Apró repedések jelentek meg rajta, melyek egyre nőttek, mígnem egyetlen, halk csendüléssel a jégtükör ezer apró, csillogó szilánkra hullott. A foglyul ejtett napsugár kiszabadult! Vakító fénnyel árasztotta el a barlangot, majd mint egy arany nyílvessző, elindult lefelé, a völgybe.
A Hegyi Szellem a barlang falához húzódott, de most először nem a hideg, hanem a melegség járta át. A szívét alkotó jég olvadni kezdett, és a helyén egy apró, de dobogó kőszív maradt. Ránézett Misire, és a jégszemekben most először nem harag, hanem hála csillant.
Misi pedig futott le a hegyről, ahogy csak a lába bírta. A nyomában járt a napfény, feloszlatva a ködöt, életre keltve a színeket. Mire Misi hazaért, a Nap már újra teljes pompájában ragyogott a völgy felett. A muskátlik büszkén emelték fejüket az ablakokban, a madarak a leghangosabb dalukat énekelték, a patak pedig vidáman csobogott. Az emberek kitódultak a házaikból, és arcukat a meleg fény felé fordítva újra mosolyogtak.
Az ajtóban az édesanyja várta. Arca újra piros volt, a szemében pedig ott ragyogott a régi csillogás. Szorosan magához ölelte a fiát.
– Tudtam, hogy visszajössz – suttogta. – És visszahoztad a napfényt.
Misi az édesanyja ölelésében tudta, hogy a legnagyobb sötétséget is elűzheti egyetlen bátor szív melegsége, és hogy a szeretet fénye még a jéggé fagyott magányt is képes felolvasztani. Napfényes-völgy pedig attól a naptól fogva még fényesebben ragyogott, mert lakói már tudták, hogy a legértékesebb kincsük nem a napfény maga, hanem az a szeretet, amiért valaki akár a hegyre is hajlandó felmászni.
