Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de mégis itt, a mi kedves tájainkon, a Zöldellő-völgy és a Színes-patak között egy öreg, kanyargós út vezetett. Az utat egy régi kőhíd szelte át, ami alatt a patak csillogóan futott, mintha apró gyémántokat gurítana. Ezen a hídon, pontosabban a híd melletti, árnyas tölgyfa alatt ücsörgött Oregán, az óriás. Óriás volt a javából: olyan magas, mint egy kis hegy, a lába akkora volt, mint egy csónak, és a hangja, ha megköhintett, messze elhallatszott a völgyben. De Oregán nem volt ijesztő, sőt, a tekintete meleg volt, és a szája szélén gyakran játszott egy félénk mosoly. Mégis, magányos volt. Nagyon is magányos.
Oregán már hosszú ideje élt itt, a hídnál, és hiába látta, hogy az emberek ide-oda járnak, senki sem állt meg nála. Féltek tőle, mert óriás volt, és a mesékben az óriások gyakran gonoszak. De Oregán nem volt gonosz. Ő csak barátokra vágyott. Hosszú tűnődés után kitalált egy módszert, hogy magához csalogassa az embereket, vagy legalábbis beszélgetésre bírja őket: találós kérdéseket tett fel. Azt gondolta, ha valaki megfejti a kérdését, az biztosan okos és bátor, és talán nem is félne tőle annyira.
Egy napon egy vándor molnár közeledett a híd felé. A hátán lisztes zsákokat cipelt, a kalapja poros volt, és a bajusza is. Amikor meglátta Oregánt, megállt, és a szívét majdnem a torkában érezte. De mivel sietett a vásárba, erőt vett magán, és megszólalt:
– Jó napot, óriás úr! Kérem, engedjen át! Sietős a dolgom, a vásárba tartok! – mondta a molnár, a hangja kicsit remegett.
Oregán nagyot sóhajtott, ami úgy hangzott, mintha a szél zúgna a fák között. – Átengedlek én, vándor molnár, de előbb felelj a kérdésemre! Ha nem tudod, nem mehetsz tovább! – A molnár arca elfehéredett. – Mi az, ami reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon?
A molnár ráncolta a homlokát. Kapkodva gondolkodott, de a félelem és a sietség elvette az eszét. – Hát… talán egy kutya? Az jár négy lábon, aztán két lábon? Nem, az nem lehet. Vagy egy madár? Nem, az repül. Óriás úr, nincs időm ilyesmire! Kérem, engedjen át! – könyörgött.
Oregán elszomorodott. – Nincs megfejtés, nincs átjárás! – mondta, de a hangjában inkább csalódottság volt, mint harag. – Gyere vissza, ha tudod a választ! – A molnár bosszúsan megfordult, és másik utat keresett, kerülve a hidat, és ezzel az óriást is. Oregán pedig újra egyedül maradt, még magányosabban, mint azelőtt.
Teltek a napok, hetek, de senki sem tudta megfejteni Oregán rejtélyeit. A hídnál egyre ritkábban jártak emberek, inkább kerülőutat választottak. Az óriás szíve egyre nehezebb lett. Vajon sosem talál barátokra?
Egy szép, napsütéses délutánon azonban két vidám gyermek közeledett a híd felé. Zita és Bende voltak, testvérek. Zita, a nagyobbik, tízéves volt, okos és gondoskodó. Bende, a kisebbik, hétéves, cserfes és nagyon kíváncsi. A nagymamájukhoz tartottak, a kezükben egy kosár frissen szedett erdei gyümölccsel. Már messziről meglátták a hatalmas alakot a hídnál, de nem féltek, csak csodálkoztak.
– Nézd, Zita! Egy óriás! – súgta Bende, a szeme tágra nyílt izgalmában.
– Látom, Bende. Biztosan ő az a hídőrző óriás, akiről mesélnek. De nem tűnik gonosznak, inkább szomorúnak – mondta Zita, és a kezét Bende vállára tette.
Amikor közelebb értek, Oregán felemelte hatalmas fejét. Meglepődött, hogy a gyerekek nem fordultak vissza, hanem egyenesen felé tartottak. Kevesebb félelmet látott a szemükben, mint a felnőttekében, és ez egy kicsit megmelengette a szívét.
– Jó napot, óriás bácsi! – köszönt Zita bátran. – Elmehetünk a hídon? A nagymamánk vár ránk.
Oregán bólintott. – Átengedlek én titeket, kedves gyerekek, de csak ha megfejtitek a találós kérdésemet. – A hangja mély volt, de gyengéd, mint a távoli mennydörgés.
Bende izgatottan toppantott. – Ó, én szeretem a találós kérdéseket! Mi az, óriás bácsi?
Oregán elgondolkodott egy pillanatra, majd így szólt: – Figyeljetek hát jól! Mi az, ami a legszegényebbnek van, a leggazdagabbnak szüksége van rá, és ha megeszed, meghalsz?
Zita és Bende egymásra néztek. A kérdés nem volt könnyű. Leültek a híd szélére, a kosarat maguk mellé téve, és gondolkodni kezdtek. Oregán figyelte őket. Nem sürgette őket, csak várta, mi lesz. Megszokta már, hogy senki sem fejtette meg a kérdéseit, de a gyerekek arcán látott elszántság reményt ébresztett benne.
– A legszegényebbnek van… – kezdte Zita. – Akinek semmije sincs, annak van a legtöbb semmije.
Bende felkapta a fejét. – És a leggazdagabbnak is szüksége van valamire, amit nem vehet meg pénzért. Például egy kis… semmire? Egy kis nyugalomra, egy kis csendre, amit talán a „semmi” jelenthet a zajos világában?
Zita bólintott. – És ha megeszed, meghalsz… Mert ha semmit sem eszel, akkor éhen halsz. Tehát a „semmi” öl meg!
A két testvér összenéztek, a szemük felcsillant. – A válasz a SEMMI! – kiáltották egyszerre, és felugrottak örömükben.
Oregán megdermedt. Hatalmas, szőrös arcán lassú mosoly terült el. A szája sarkában egy könnycsepp csillant meg. – Helyes! Helyes a megfejtés! – A hangja most már alig volt hangosabb egy suttogásnál. – Ti… ti vagytok az elsők, akik megfejtették a kérdésemet. De mondjátok, miért nem féltek tőlem? És miért voltatok ilyen kedvesek?
Zita odalépett egy lépéssel közelebb. – Miért félnénk, óriás bácsi? A szemei olyan kedvesek, és a hangja sem ijesztő. És hát, a nagymamánk mindig azt mondja, hogy a kedvesség a legfontosabb. Mindenkinek van valami oka arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. És mi láttuk, hogy maga szomorú volt.
Oregán ekkor már nem bírta tovább. Könnyek csorogtak le az arcán, mint két kis patak. – Nem azért teszek fel találós kérdéseket, mert rosszindulatú vagyok, gyerekek. Csak… csak barátokra vágyom. Senki sem áll meg velem beszélgetni. Mindenki fél tőlem, és elkerül. Annyira magányos vagyok!
Bende odaszaladt, és apró kezével megpróbálta megsimogatni Oregán hatalmas, szőrös ujját. – Mi a barátai leszünk, óriás bácsi! Ugye, Zita?
– Persze, Bende! – mondta Zita mosolyogva. – Ha a nagymamánkhoz megyünk, mindig megállunk majd magánál. És mesélünk, és hozunk gyümölcsöt! Megtanítjuk játszani is!
Oregán soha életében nem érzett még ilyen boldogságot. Hatalmas, meleg tenyerével óvatosan megsimogatta a két gyerek fejét. – Köszönöm, köszönöm nektek, kedveseim! Ti vagytok a legfényesebb csillagok a magányos éjszakámban.
Attól a naptól kezdve a Színes-patak hídjánál többé nem egy magányos óriás ült. Oregánnak lettek barátai. Zita és Bende minden alkalommal meglátogatták, amikor a nagymamájukhoz mentek. Meséltek neki az iskoláról, a faluról, a játékaikról. Oregán pedig mesélt nekik az erdő állatairól, a patak titkairól, és arról, milyen érzés egy óriásnak lenni. Sőt, még a molnár is megtudta a hírt, hogy az óriás már nem tartóztat fel senkit, és néha megállt beszélgetni Oregánnal, bocsánatot kérve a korábbi türelmetlenségéért.
A híd nem maradt többé a félelem és a magány helye, hanem a barátság és az öröm találkozópontjává vált. Oregán megtanulta, hogy a valódi kincs nem az okos megfejtésben rejlik, hanem a szív jóságában és az emberi kedvességben, ami képes ledönteni a legnagyobb falakat is. Zita és Bende pedig megtanulták, hogy nem szabad félni attól, ami más, mert a legváratlanabb helyeken is rátalálhatunk a legkülönlegesebb barátokra, ha nyitott szívvel járunk a világban.
