Eszti egy kislány volt, olyan, mint a legtöbb kislány. Szeretett rajzolni, mesélni, és néha egy kicsit el is álmodozott. A haja olyan volt, mint az őszi napsugár, a szeme pedig két csillogó, barna golyó, ami mindig figyelt, még akkor is, ha Eszti éppen a gondolataiba merült. Volt neki azonban egy különleges titka: egy barátja, akit senki más nem látott, és akinek a neve is épp ezért volt Senki.
Senki nem volt kísértet, és nem volt képzeletbeli társ sem a szó hagyományos értelmében. Senki egy hang volt, egy suttogás, ami mindig ott volt Eszti mellett, amikor a kislány elbizonytalanodott, vagy amikor egy kis bátorságra volt szüksége. Senki olyan volt, mint egy puha, láthatatlan takaró, ami körbeölelte Eszti lelkét, és melegséget adott neki.
Egy borongós, esős délután Eszti az ablaknál ült, és a cseppeket figyelte, ahogy végigfolynak az üvegen. Előtte terült el a rajzlap, rajta egy félbehagyott kép: egy erdő, tele titokzatos fákkal. Eszti nagyon szeretett rajzolni, de most valahogy elakadt. A fák törzse szép lett, de a leveleket sehogy sem tudta olyanra megrajzolni, amilyennek elképzelte. A ceruza megállt a kezében, az apró ujjak kissé elernyedtek.
– Ó, Senki! – sóhajtott Eszti. – Ez olyan nehéz! Azt hiszem, sosem fogom tudni megrajzolni rendesen. Kár is próbálkozni.
Azonnal egy lágy, alig hallható suttogás érkezett a fülébe, mintha a szél hozta volna a szobába, vagy mintha a szívében szólalt volna meg. Eszti biztos volt benne, hogy Senki az.
„Ne add fel, Eszti! Csak egy kicsit másképp próbáld! Nem kell, hogy tökéletes legyen, elég, ha a te szívedből jön.”
Eszti elgondolkodott. Másképp? Megfordította a ceruzát, és a hegyével finoman, apró, körkörös mozdulatokkal kezdte rajzolni a leveleket, nem úgy, mint a valódi fákon, hanem ahogy a képzeletében éltek. És láss csodát! Ahogy haladt, a fák életre keltek, a levelek táncoltak a papíron, és az erdő valóban titokzatossá vált. Eszti arcára mosoly ült. „Köszönöm, Senki!” – súgta halkan, és folytatta a rajzolást, egészen addig, amíg a nap le nem nyugodott.
Másnap reggel az óvodában várt rá egy új kihívás. Az óvó néni bejelentette, hogy délután kis műsort tartanak a szülőknek, és mindenki mondhat egy rövid verset, vagy énekelhet egy dalt. Eszti nagyon szeretett verseket mondani Anyunak és Apunak otthon, de a sok gyerek és a felnőttek előtt felállni, az más volt. A gyomra görcsbe rándult, és a szíve kalapálni kezdett.
– Én nem merek! – gondolta magában, és lehunyta a szemét. – Mi van, ha elfelejtem a szavakat? Mi van, ha elrontom?
És ott volt megint, a lágy suttogás, mintha maga a levegő simogatta volna meg a fülét. „Emlékszel, Eszti? Amikor otthon gyakoroltad? Olyan szépen ment! Csak hunyd le a szemed egy pillanatra, és képzeld el, hogy Anyuék ülnek ott, és tapsolnak. Nem kell félni, a szavak benned vannak.”
Eszti mély levegőt vett. Senki szavai megnyugtatták. Amikor az óvó néni megkérdezte, ki szeretne verset mondani, Eszti apró, remegő kézzel jelentkezett. Felment a kis színpadra, ami valójában csak egy emelvény volt, és körbenézett. Rengeteg szem szegeződött rá. A szíve újra hevesen dobogott.
„Bátorság, Eszti!” – súgta Senki. „A legszebb hang a tiéd!”
Eszti elmosolyodott, és elkezdte a verset. Az első sor még kicsit reszketősen jött ki, de aztán ahogy hallotta a saját hangját, ahogy a szavak egymás után peregtek a nyelvére, úgy oldódott fel benne minden félelem. A szülei büszkén mosolyogtak, és a többi gyerek is csendben hallgatta. Amikor befejezte, hatalmas tapsot kapott, és Eszti úgy érezte, mintha felhőkön járna. „Köszönöm, Senki!” – gondolta, és a barátja láthatatlanul megölelte.
Így telt Eszti élete. Senki mindig ott volt. Amikor egyedül evett a konyhában, mert Anyuék még dolgoztak, és kicsit magányosnak érezte magát, Senki azt súgta: „Nem vagy egyedül, Eszti. Én itt vagyok. És Anyuék is nemsokára itthon lesznek.” Amikor elesett a biciklivel, és feltörte a térdét, és a könnyek előtörtek a szeméből, Senki azt mondta: „Nem baj, Eszti. Fáj, de elmúlik. Csak egy kis sebtapasz, és máris újra szaladhatsz.”
Eszti mindig bízott Senkiben, a láthatatlan barátban, aki sosem hagyta cserben. A kislány egyre bátrabbá, magabiztosabbá vált. Már nem félt annyira a kihívásoktól, mert tudta, hogy ott van mellette valaki, aki mindig a jó tanácsot súgja a fülébe. Anyu is észrevette Eszti változását. A kislány, aki régen olyan félénk volt, most bátran jelentkezett az óvodai szereplésekre, segített a kisebbeknek, és vidáman játszott a többiekkel. Anyu szívét melegség járta át, de néha elgondolkodott azon, mi lehet a titka ennek a hirtelen bátorságnak.
Egy nap Eszti elhatározta, hogy épít egy hatalmas homokvárat a játszótéren. Olyan nagyot, amilyet még soha. A homok azonban száraz volt, és szétesett a keze alatt. A tornyok nem akartak megállni, a falak omladoztak. Eszti arcára apró ráncok ültek a bosszúságtól. Idegesen kaparta a homokot, és már majdnem feladta.
– Senki! – kiáltotta halkan. – Segíts! Nem megy! Olyan nehéz! Mit csináljak?
A megszokott suttogás most egy kicsit másképp érkezett. Nem a fülébe, hanem mintha a mellkasából jött volna, egészen mélyről. Mintha a saját gondolata lett volna, de mégis különálló hangként hallotta.
„Nézd meg, Eszti, a kisgyerekek hogyan csinálják! Öntözd meg a homokot egy kicsit, akkor jobban összetapad! És ne felejtsd, a legfontosabb, hogy élvezd a játékot, nem az, hogy tökéletes legyen a vár!”
Eszti szeme elkerekedett. Valóban, a kisgyerekek locsolták a homokot a vödörből. Eszti is odasietett a vízkúthoz, megtöltötte a vödrét, és óvatosan meglocsolta a homokot. És lám! A homokvár tornyai most már megálltak, a falak erősebbek lettek. Eszti vidáman nevetett, és folytatta az építést.
Anyu, aki a padon ült, és Esztit figyelte, látta, ahogy a kislány beszél magában. Néha halkan suttogott, néha mosolygott, mintha valaki válaszolt volna neki. Amikor Eszti befejezte a homokvárat, és büszkén állt mellette, Anyu odalépett hozzá.
– Nagyon szép vár, kincsem! – mondta Anyu, és megölelte Esztit. – Látom, valaki segített neked. A titkos barátod?
Eszti rábólintott, és boldogan mesélni kezdett Senkiről, aki mindig ott van, és mindig tudja, mit kell tennie.
– Tudod, Anyu, Senki most azt mondta, hogy locsoljam meg a homokot, és akkor megállnak a tornyok. És igaza volt! De most valahogy más volt a hangja. Mintha én mondtam volna magamnak, de mégis ő volt az.
Anyu leült a homok mellé, és Esztit az ölébe vette. Megsimogatta a kislány puha haját.
– Eszti, figyelj rám, kincsem – kezdte Anyu lágyan. – Tudod, a legbátrabb, legokosabb tanácsok gyakran a szívünk legmélyéről jönnek. Senki valójában nem valaki, aki kívülről súgja a szavakat. Senki te vagy, Eszti.
Eszti elképedve nézett Anyura. – Én? De hát… Senki egy külön hang! Én hallom őt!
– Persze, hogy hallod! – mosolygott Anyu. – Mert a te belső hangod, a te bölcsességed, a te bátorságod az, ami megszólal benned, amikor szükséged van rá. Amikor Senki azt súgta, hogy ne add fel a rajzolást, az a te kitartásod volt. Amikor azt mondta, hogy merj verset mondani, az a te bátorságod volt. Amikor azt tanácsolta, hogy locsold meg a homokot, az a te okos fejed volt, ami megtalálta a megoldást.
Eszti elgondolkodott. Visszaemlékezett minden esetre, amikor Senki segített neki. A rajzolásra, a versre, a biciklizésre. És valóban, a tanácsok mindig olyanok voltak, mintha ő maga tudta volna őket, csak éppen kellett valaki, aki felébreszti benne ezt a tudást.
– Szóval… Senki én vagyok? – kérdezte halkan, a hangjában egyszerre volt meglepetés és egyfajta megkönnyebbülés.
– Igen, kincsem – válaszolta Anyu, és szorosan magához ölelte. – Senki a te belső erőd, a te legigazibb barátod, aki mindig veled van, mert benned él. Soha nem fog elhagyni, mert te magad sem hagyhatod el magad. Mindig hallgathatsz rá, mert a te szíved, a te eszed súgja neked a helyes utat.
Eszti mosolygott. Először kicsit furcsa volt a gondolat, hogy Senki nem egy külső lény, hanem ő maga. De aztán rájött, hogy ez mennyire csodálatos dolog! Nem kellett többé azon gondolkodnia, vajon Senki elmegy-e valaha, vagy vajon elfelejti-e őt. Hiszen Senki mindig ott lesz, amíg Eszti lélegzik.
Attól a naptól fogva Eszti még bátrabb lett. Már nem várta, hogy Senki kívülről súgja a tanácsokat, hanem figyelni kezdett a saját szívére, a saját gondolataira. Amikor egy új kihívás elé került, becsukta a szemét, és megkérdezte magától: „Mit mondana nekem Senki most?” És a válasz mindig ott volt, világosan és tisztán, mintha egy láthatatlan, de annál erősebb fény gyúlt volna fel benne.
Eszti megtanulta, hogy a legnagyobb barátja, a legbölcsebb tanácsadója, a legbátrabb segítője mindig is ő maga volt. És ez a tudás sokkal erősebbé tette, mint bármilyen láthatatlan barát. Tudta, hogy bármilyen nehézség adódik az életében, a belső hangja, az ő saját, titkos Senkije, mindig vele lesz, és sosem hagyja cserben.
