Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de mégis itt, a mi szívünkben, egy csodaszép, sűrű erdő mélyén élt két jóbarát: Maja, a bátor kislány és Bendegúz, az okos fiú. Maja szeme csillogott a kalandvágytól, sosem félt új utakra lépni, Bendegúz pedig mindent tudott a növényekről, állatokról, és a legbonyolultabb rejtvényeket is megfejtette. Legkedvesebb helyük az erdő szívében csörgedező Ezüstpatak volt, melynek vize olyan tiszta volt, mint a kristály, és a partján dúsan nőtt mindenféle vadvirág.
De egy napon valami szomorú dolog történt. Az Ezüstpatak vize egyre apadt, egyre kevesebb lett, a köveken már csak vékony csíkban szivárgott. A virágok kókadtak, az állatok szomjaztak, az erdő egyre csendesebb lett. Maja és Bendegúz szíve összeszorult a látványtól.
Ahogy tanácstalanul ültek a patak partján, hirtelen enyhe szellő rezdült meg, és a fák ágai között megjelent az Erdei Tündér. Ruhája levelekből és harmatcseppekből szövődött, haja virágokból font koszorú volt, szeme pedig úgy ragyogott, mint a hajnali napfény.
– Gyerekek – szólt lágy hangon, mely olyan volt, mint a szélcsengő –, nagy bajban van az erdő. Az Ezüstpatak éltető ereje fogyatkozik. Csak egyvalami segíthet rajta: a Holdfény-gomba, mely évente csak egyszer, a leghosszabb éjszakán terem, és magába szívja a hold varázslatos erejét.
Maja bátor szeme felcsillant. – Hol találjuk meg, Tündér asszony?
– Messze van – felelte a Tündér –, az erdő legsötétebb, legrejtelmesebb részén, a Suttogó Sziklák között. De nektek adok egy segítséget. – Azzal elővett egy régi, foltozott kalapot. – Ez a kalap, ha bajba kerültök, térképpé nyílik, és megmutatja a következő lépést. De csak akkor, ha igazán szükség van rá, és ha együtt gondolkodtok.
Bendegúz óvatosan elvette a kalapot. – Köszönjük, Tündér asszony! Megmentjük a patakot!
Így indult útnak Maja és Bendegúz a nagy gombaküldetésre. A kalap fekete szalagja Bendegúz fején ringatózott, Maja pedig kezét a fiú kezébe fűzve lépkedett a sűrű aljnövényzeten. Eleinte könnyen haladtak, de ahogy egyre mélyebbre merültek az erdőbe, a fák sűrűbbé váltak, az ösvény eltűnt, és a napfény is alig-alig szűrődött át a lombkoronán.
– Elvesztünk – suttogta Maja. – Azt hiszem, ez a kalap nem működik.
– Várj csak! – mondta Bendegúz. – A Tündér azt mondta, „ha igazán szükség van rá, és ha együtt gondolkodtok”. Talán gondolnunk kell rá, hogy térkép legyen!
Összefogtak, becsukták a szemüket, és elképzelték, hogy a kalap térképpé változik. Amikor kinyitották a szemüket, a kalap pereme kinyílt, mint egy virág, és egy apró, csillogó térkép rajzolódott ki rajta, melyen egy vékony, fénylő ösvény mutatta az irányt.
Alig tettek néhány lépést, amikor egy bokorból előugrott egy vörös szőrű róka, bozontos farka vidáman csapódott. Rudi volt az, a ravasz, de barátságos róka, akit mindenki ismert az erdőben.
– Hová igyekeztek ilyen sietősen, kis vándorok? – kérdezte kuncogva. – Úgy látom, kissé eltévedtetek.
– A Holdfény-gombát keressük – mondta Maja bátran. – Az Ezüstpatak kiszáradt, és csak az mentheti meg.
Rudi elgondolkodott. – Hmm, a Holdfény-gomba… az nagyon messze van, és az út tele van trükkös csapdákkal. Én ismerem az erdő minden zegét-zugát. Mi lenne, ha én vezetnélek benneteket? Persze, cserébe… egy kis finom mézeskalácsot elfogadnék, ha van nálatok.
Maja és Bendegúz összenéztek. Bár Rudi ravasz volt, a tekintete barátságos volt, és látták, hogy tényleg segíteni akar.
– Nincs nálunk mézeskalács – mondta Bendegúz –, de ha segítesz, megígérjük, hogy amikor visszajövünk, hozunk neked a legfinomabb erdei bogyókból!
Rudi felcsillant. – Megállapodás! Jól van hát, kövessetek engem! – Azzal fürgén megindult, és olyan ösvényekre vezette őket, amikről a térkép-kalap sem tudott, vagy csak a legvégén mutatta volna meg. Rudi ugrált előttük, mesélt az erdő titkairól, és vicces történeteket mondott, amiktől a gyerekek elfelejtették fáradtságukat.
Ahogy egyre beljebb haladtak, az erdő sötétebbé és nyirkosabbá vált. Egy hatalmas, gyökerekkel átszőtt fa előtt álltak meg, melynek törzséből egy sötét üreg tátongott.
– A Suttogó Sziklák bejárata – súgta Rudi. – De vigyázzatok, itt lakik Borzi, a borz. Morgós természetű, de a szíve a helyén van.
Alig mondta ki, amikor az üregből morcos horkantás hallatszott, és előbújt Borzi, a borz. Sűrű, fekete-fehér bundája kissé kócos volt, apró szemei morcosan pislogtak.
– Mit keresnek itt idegenek? – dörmögte. – Ez az én területem! Nincs itt semmi látnivaló!
– Borzi bácsi – kezdte Maja bátran –, mi a Holdfény-gombát keressük. Az Ezüstpatak kiszáradt, és az erdőnek szüksége van rá.
– Holdfény-gomba? Pfff! – fújtatott Borzi. – Azt hiszitek, csak úgy elvehetitek? Az a legmélyebb barlangban terem, és az utat csak az ismeri, aki ide született!
– Kérjük, segítsen nekünk! – kérte Bendegúz. – Az egész erdő sorsa múlik rajta.
Borzi még mindig morgott, de látta a gyerekek elszántságát, és azt, hogy Rudi is velük van. A szíve, melyet a morcos külső takart, megpuhult.
– Jól van, jól van! – dörmögte. – De csak azért, mert az Ezüstpatak nekem is hiányzik. Nélküle a bogyók sem olyan zamatosak. De vigyázzatok, az út csúszós és sötét!
Borzi az élen haladt, apró lábaival a sötét barlangba vezetve őket. A gyerekek utána, Rudi pedig a végén, figyelmesen. Borzi tényleg minden kanyart, minden sziklaüreget ismert. Elvezetett őket egy szűk járaton át, ahol csak négykézláb tudtak haladni, majd egy földalatti patakhoz, melynek vizén egy apró, kőhíd ívelt át.
Végül eljutottak egy tágas barlangba, ahol a mennyezetről lógó, csillogó kövek szórtak halvány fényt. És ott volt! Egy szikla tetején, mintha csak a holdfényből szőtték volna, ott ragyogott a Holdfény-gomba. Kerek volt és fehéresen áttetsző, enyhe, kékes fénnyel világított, és olyan illata volt, mint a hajnali erdőnek és a friss esőnek.
– Megtaláltuk! – kiáltott fel Maja boldogan.
– Óvatosan! – figyelmeztetett Bendegúz. – A Tündér azt mondta, varázslatos ereje van.
Maja óvatosan levágta a gombát a szikláról. A gomba a kezében is tovább ragyogott, meleg fényt árasztva.
A visszautat már sokkal könnyebbnek érezték. Borzi és Rudi vezette őket, és a kalapra sem kellett már támaszkodniuk. Beszélgettek, nevettek, és a gomba fénye utat mutatott a sötétben.
Amikor visszaértek az Ezüstpatakhoz, a nap már lenyugodni készült. A patak medre még mindig száraz volt, de a levegőben érezhető volt a várakozás. Maja óvatosan letette a Holdfény-gombát a patak medrének közepére.
A gomba azonnal elkezdett pulzálni, és a kékes fény egyre erősebb lett. A fényből apró, csillogó cseppek emelkedtek fel, majd visszahullottak a mederbe. Egyre több csepp, egyre gyorsabban. Aztán hirtelen, mintha a föld mélyéből fakadt volna, víz tört fel a meder aljából, és pillanatok alatt megtöltötte a patakot. Az Ezüstpatak újra csörgedezett, hangja olyan volt, mint a legszebb ének. A virágok felegyenesedtek, az állatok boldogan ittak a friss vízből, és az erdő újra megtelt élettel és vidám zajokkal.
Az Erdei Tündér ismét megjelent, mosolyogva nézte a gyerekeket és az állatokat.
– Jól teljesítettétek a küldetést, bátor szívek! – mondta. – Megtanultátok, hogy a legnagyobb akadályokat is le lehet győzni, ha összefogtok, és hogy a kedvesség és a kitartás meghozza gyümölcsét.
Rudi boldogan dörgölőzött Maja lábához, Borzi pedig elégedetten horkantott, bár még mindig morcosnak tűnt.
Maja és Bendegúz boldogan néztek egymásra, majd a patakra. Tudták, hogy sosem fogják elfelejteni ezt a kalandot. Megtanulták, hogy együtt sokkal könnyebb, és hogy a természet meghálálja a gondoskodást. Attól a naptól kezdve még jobban vigyáztak az erdőre, és az Ezüstpatak sosem apadt el többé, emlékeztetve mindenkit a Holdfény-gomba varázslatos erejére és a két bátor gyermek hőstettére.
