Nia, a tízéves kislány, éppen a legszínesebb pillangót kergette a dzsungel szélén. Egyenesen a nagymama régi mesekönyvéből léphetett volna elő: göndör, sötét haja, mint a mogyoró, szemei pedig csillogóan kíváncsiak voltak. A pillangó szárnyai úgy ragyogtak a napfényben, mint apró ékszerek, és Nia annyira elmerült a játékban, hogy észre sem vette, hogyan hagyta maga mögött a kitaposott ösvényt, majd a fák sűrűjében végleg eltűnt szeme elől a pillangó. Hirtelen egyedül találta magát, körülötte csak a dzsungel ezerféle zaja és a hatalmas fák árnyéka.
– Halló! – kiáltotta Nia, de a hangja elnyelődött a lombok között. – Van itt valaki?
Válasz helyett egy halk neszezés hallatszott a feje fölött, majd egy apró, szőrös gombóc pottyant mellé a földre. Koko volt az, a csintalan kismajom, aki éppen egy érett banánnal játszott. Szemei huncutul csillogtak, és azonnal észrevette az idegen kislányt. Koko már régóta figyelt Niára a fák tetejéről, és most, hogy a kislány elveszett, úgy döntött, ideje megmutatni magát.
– Hahó! – cincogta Koko, miközben a banánt a kezébe nyomta. – Elvesztél, embergyerek?
Nia először meglepődött, hogy egy majom beszél hozzá, de aztán eszébe jutottak a nagymama meséi. – Igen, azt hiszem. Nia vagyok. Te ki vagy?
– Én Koko vagyok! És a dzsungel a tenyeremen van! – dicsekedett Koko, majd hirtelen elkapta Nia kezét, és már húzta is magával a sűrű bozótosba. – Gyere, mutatok neked valamit!
Nia, bár kicsit félt, követte Kokót. Tudta, hogy a dzsungel veszélyes lehet, de Koko huncut tekintete valahogy mégis megnyugtatta. Ahogy haladtak, egyre mélyebbre jutottak a dzsungel szívébe. A levegő nehéz volt és párás, tele egzotikus virágok illatával és ismeretlen madarak énekével.
Nem sokkal később halk sírás ütötte meg a fülüket. Nia és Koko összenéztek. A hang egyre erősödött, mígnem egy tisztásra értek, ahol egy apró elefántbébi kuporgott a földön, ormányát szomorúan lógatva. Szemei könnyesek voltak, és úgy reszketett, mint a fűszál a szélben.
– Jaj, szegény! – suttogta Nia, és azonnal odasietett hozzá. – Mi a baj, kicsi?
Az elefántbébi felnézett, és Nia barátságos hangját hallva kicsit megnyugodott. Pici volt a neve, és valóban elveszett. Elszakadt a csordától, és most egyedül, ijedten bolyongott a hatalmas dzsungelben.
– Elvesztél te is? – kérdezte Koko, aki már a Pici ormányán hintázott. – Na, akkor már hárman vagyunk!
Nia megsimogatta Pici vastag bőrét. – Segítenünk kell neki megtalálni a családját. És nekem is haza kell jutnom.
Koko elgondolkodva vakargatta a fejét. – A dzsungel nagy, és a csordák messzire járnak. De van egy hely, amit a nagymamám mesélt. Az ősi kövek helye. Azt mondta, a kövek tudnak mutatni utat, ha érti az ember a jeleket.
Így indult útnak a három különös barát. Nia, a bátor kislány, Koko, a csintalan kismajom, és Pici, az elveszett elefántbébi. Napokig bolyongtak, keresztül-kasul a dzsungelen. Nia megtanult gyümölcsöket gyűjteni, Koko megmutatta a biztonságos ösvényeket, Pici pedig hatalmas erejével segített nekik áttörni a sűrű növényzeten. A barátságuk napról napra erősödött.
Egy reggel, amikor a nap első sugarai áttörtek a lombokon, egy különös tisztásra értek. A földön hatalmas, mohával borított kövek sorakoztak, rajtuk rejtélyes, ősi jelekkel. Nia megérintette az egyik követ. Furcsa, bizsergető érzés futott végig a tenyerén.
– Ezek azok! Az ősi jelek! – kiáltotta Koko izgatottan. – De mit jelentenek?
Ahogy tanácstalanul álltak a kövek előtt, egy éles, csengő hang hallatszott a fejük fölül. Egy gyönyörű papagáj szállt le egy közeli ágra. Tollai a szivárvány minden színében pompáztak, és szemei olyan bölcsek voltak, mint a legöregebb fák.
– Üdvözlök benneteket, vándorok – mondta a Szivárvány tollú papagáj, hangja nyugodt és méltóságteljes volt. – Én vagyok a dzsungel emlékezete. Látom, a kövekhez hozott benneteket az út. De nem csak az utat mutatják, hanem a dzsungel titkát is őrzik.
– Kérlek, segíts nekünk! – kérte Nia. – Pici eltévedt a családjától, és én is haza szeretnék jutni.
A papagáj bólintott. – A kövek nem csupán irányt mutatnak. Azt is elmondják, hogy a dzsungel szíve, az „Élet Virága” veszélyben van. Egy régóta tartó szárazság miatt a virág ereje alábbhagyott, és vele együtt a dzsungel életereje is. Ha ti hárman összefogtok, és megfejtitek a jeleket, nemcsak hazataláltok, hanem megmentitek az erdőt is.
A Szivárvány tollú papagáj lassan magyarázni kezdte az ősi jeleket. Minden jel egy-egy feladatot, egy-egy lépést jelentett a virág megmentéséhez. Az első jel egy folyópartra vezette őket, ahol a tiszta vizet kellett összegyűjteni. Koko fürgén felmászott a fákra, hogy különleges, nagy leveleket szedjen, amelyekben a vizet szállíthatták. Pici ormányával segített megtölteni a leveleket, Nia pedig ügyesen irányította őket.
A második jel egy barlanghoz vezetett, ahol egy ritka, gyógyító moha nőtt. A barlang sötét volt és hűvös, de Nia bátor szívvel, Koko fényt gyújtva egy világító bogárból, és Pici óvatos léptekkel vezette őket befelé. Megtalálták a mohát, és gondosan leszedték.
A harmadik jel egy magas hegy tetejére mutatott, ahol a dzsungel legősibb fája állt. A fára felmászni nehéz volt, de Koko ügyessége, Nia elszántsága és Pici kitartása végül feljuttatta őket a csúcsra. Ott, a fa gyökereinél, egy különleges mézre leltek, amelyet a vadméhek készítettek.
Mire minden hozzávalót összegyűjtöttek, a nap már lenyugodni készült. A Szivárvány tollú papagáj elvezette őket egy rejtett tisztásra, ahol az Élet Virága állt. A virág szirmai halványak voltak, és alig pislákolt az életereje. A papagáj elmondta nekik az utolsó feladatot: a tiszta vizet, a gyógyító mohát és az édes mézet egy ősi rituálé szerint kellett felhasználniuk, miközben együtt énekelnek egy dalt, amit a kövek súgtak nekik.
Nia, Koko és Pici egymás kezét fogva álltak a virág körül. Nia elénekelte az első sort, Koko a másodikat cincogta, Pici pedig mély, zengő hangon fejezte be a dalt. A hangok harmóniája betöltötte a tisztást, és ahogy a vizet, a mohát és a mézet a virág gyökereihez öntötték, valami csodálatos történt.
A virág szirmai kinyíltak, és ragyogó, arany fény áradt belőle, ami betöltötte az egész dzsungelt. A fák levelei zöldebbé váltak, a virágok illata intenzívebb lett, és a levegő megtelt a megújult élettel. A szárazság véget ért, a dzsungel újra lélegzett.
Ahogy a fény elhalványult, Nia észrevette, hogy a távolban, a fák között hatalmas árnyékok mozognak. Pici izgatottan feltartotta az ormányát, és hangosan trombitált. A csordája volt az! Az elefántok, akiket a dzsungel megújult energiája hívott vissza, elindultak a tisztás felé. Pici boldogan futott a családja felé, akik szeretettel fogadták.
– Köszönöm, barátaim – mondta a Szivárvány tollú papagáj. – Megmentettétek a dzsungelt, és ezzel megtaláltátok a saját utatokat is.
A papagáj ezután Niára nézett. – Most már tudom, hol van a te otthonod. Gyere, elvezetlek.
A Szivárvány tollú papagáj Nia előtt repült, Koko pedig a vállán ült. Könnyedén navigáltak a dzsungelen keresztül, és hamarosan Nia meglátta a fák között a megszokott ösvényt, majd a távoli sátrakat, ahol a szülei biztosan már aggódva keresték. Elbúcsúzott Kokótól és a Szivárvány tollú papagájtól, megígérve, hogy sosem felejti el a dzsungel titkait és a barátságot, amit ott talált.
Nia hazatért, de már nem volt ugyanaz a kislány, aki eltévedt. Megtanulta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha félelem ellenére is teszünk, amit tennünk kell. Megtanulta a barátság erejét, a természet tiszteletét, és azt, hogy a legősibb mesékben is ott rejtőzik a legnagyobb igazság. A sejtelmes dzsungel titkai nemcsak az utat mutatták meg neki, hanem a szívét is gazdagították.
