Volt egyszer, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de mégis itt, a szívünkben, egy csodálatos völgy terült el, melyet Szivárvány-völgynek hívtak. A völgy olyan volt, mint egy festő palettája, ahol a természet a legszebb színeit öntötte ecsetre: a fák lombjai smaragdzölden ragyogtak, a virágok rubintpirosak, zafírkékek és ametisztlilák voltak, a patakok vize pedig tisztán csillogott, mint a felhőkbe kapaszkodó ezüst szálak. A völgy szívében, egy tisztáson, egy hatalmas, lüktető kristályszív állt, melynek minden rezdülése a völgy életét és harmóniáját táplálta. Hét tündöklő színe – a piros, a narancs, a sárga, a zöld, a kék, az indigó és az ibolya – mind-mind egy különleges érzést, egy fontos erényt képviselt. Amíg a szív ragyogott, addig a völgyben béke és boldogság honolt.
Ebben a varázslatos völgyben élt egy kislány, Nóra. Nem volt sem hercegnő, sem tündér, csak egy egyszerű, de annál különlegesebb gyermek. Szíve olyan tiszta volt, mint a hajnali harmatcsepp, és olyan együttérző, hogy a legkisebb szélfuvallat is megérintette. Szerette a völgyet, minden rezdülését ismerte, és gyakran ült a kristályszív közelében, hallgatva annak halk, ritmikus dobbanásait.
Egy reggel azonban Nóra szívét szomorúság járta át. A kristályszív, mely eddig mindig oly élénken lüktetett, most valahogy halványabbnak tűnt. A színei fakulni kezdtek, mintha a napfény elfelejtette volna megcsókolni őket. A zöld már nem volt olyan élénk, a piros nem olyan tüzes, és a sárga sem olyan vidám. De ami a leginkább hiányzott, az a hetedik szín, az ibolya volt. Mintha egy láthatatlan kéz kiradírozta volna a palettáról. Nóra tudta, hogy ez nem jelent jót. Valami baj van, valami nagyon fontos hiányzik.
Miközben aggódva nézte a halványuló szíveket, egy lágy szellő simogatta meg az arcát, és egy ezüstös sörényű, hófehér egyszarvú lépett elé. Szemei bölcsességet sugároztak, szarva pedig finoman ívelt a homloka fölött. Ő volt Ezüstpára, a völgy legbölcsebb teremtménye, a titkok őrzője.
„Látom, Nóra, te is észrevetted” – szólalt meg Ezüstpára hangja, mely olyan volt, mint a szélcsengő halk zene. „A kristályszív színei fakulnak. A hetedik, az ibolya szín, mely a bátorságot jelképezi, szinte teljesen eltűnt. Enélkül a völgy elveszíti az erejét, a lakói pedig a reményüket.”
Nóra szemei elkerekedtek. „A bátorság? De hogyan veszíthette el? És hogyan hozhatjuk vissza?”
„A bátorság nem egy tárgy, amit el lehet hagyni, Nóra” – magyarázta Ezüstpára. „Ez egy érzés, egy döntés. Akkor fakul el, ha az emberek elfelejtik használni, ha a félelem uralkodik el rajtuk. Hogy visszahozzuk, meg kell mutatnunk, hogy a bátorság ott él mindannyiunk szívében, és hogy a legfényesebben akkor ragyog, ha másoknak is jut a fényéből.”
Nóra bólintott, bár még nem értett mindent teljesen. De a hívás erős volt a szívében. „Elindulok, Ezüstpára! Megkeresem a bátorságot!”
„És én veled tartok” – mondta az egyszarvú, és lehajtotta a fejét, hogy Nóra felülhessen a hátára. Így indultak hát útnak, a Szivárvány-völgy ismeretlen ösvényein, hogy visszahozzák a kristályszív elveszett színét.
Útjuk először a Suttogó Erdőn keresztül vezetett, ahol a fák ágai olyan sűrűn fonódtak össze, hogy alig szűrődött át rajtuk a napfény. Nóra egy kicsit félt, de Ezüstpára nyugodt léptei és a sörénye puha érintése megnyugtatta. Ahogy haladtak, egy halk sírást hallottak a bokrok közül. Egy apró, tollát borzoló madárka ült ott, reszketve, szárnya sérülten lógott.
„Ó, szegényke!” – kiáltott fel Nóra, és azonnal leugrott Ezüstpára hátáról. Óvatosan közelített a madárhoz. „Ne félj, nem bántalak.”
A madárka még jobban összekucorodott. Nóra leült mellé, és halk, megnyugtató hangon beszélt hozzá, míg végül a madárka kicsit lenyugodott. Nóra óvatosan felemelte, és meglátta, hogy egy tövis szúrta át a szárnyát. Bár félt attól, hogy fájdalmat okoz, de tudta, hogy segítenie kell. Mély levegőt vett, és a lehető leggyengébben kihúzta a tövist. A madárka felcsipogott, de aztán megkönnyebbülten nézett Nórára. Nóra elővett a zsebéből egy puha kendőt, és óvatosan bekötözte a szárnyát.
„Ez volt az első bátorságcsepp, Nóra” – mondta Ezüstpára. „Nem féltél segíteni, még ha egy kicsit tartottál is tőle, hogy fájdalmat okozol. Ez a bátorság egyik formája.”
Ahogy továbbhaladtak, eljutottak egy széles folyó partjára, melynek vize vadul hömpölygött. A túlparton egy öreg, görnyedt alak ült, tekintete szomorúan meredt a semmibe. Ő volt Esthajnal, a völgy őre. Arcát mély ráncok szabdalták, de szemeiben ott égett az évezredek bölcsessége.
„Üdvözlégy, Esthajnal” – köszöntötte Ezüstpára. „Elhoztuk Nórát, aki a bátorság színét keresi.”
Esthajnal lassan felemelte fejét. „A bátorság nem a kard erejében lakozik, sem a hatalmas tettekben” – mondta rekedtes hangján. „Hanem abban, hogy fel merjük fedezni a saját szívünk mélységeit, és meg merjük osztani azt másokkal. Látom, a kislányban van fény, de vajon elég-e ahhoz, hogy a sötétséget is elűzze?”
„Mit tehetünk, Esthajnal?” – kérdezte Nóra.
„A folyó túlsó partján élnek a Borzongó Manók” – magyarázta Esthajnal. „A völgy legapróbb, legfélénkebb lényei. Régen ők voltak a legvidámabbak, de az utóbbi időben olyan csendesek lettek, hogy szinte alig hallani róluk. A félelem eluralkodott rajtuk, és elfelejtették, hogyan kell nevetni. Ha vissza tudod adni nekik a bátorságukat, akkor a te szívedben is feléled a hetedik szín.”
A folyón nem volt híd, és a víz túl mély és gyors volt ahhoz, hogy átkeljenek rajta. Nóra elgondolkodott. Hogyan juthat át? És hogyan segíthet a manóknak, ha ők ennyire félnek?
„Ne feledd, Nóra” – suttogta Ezüstpára. „A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a cselekvés a félelem ellenére. És a szív akkor ragyog, ha másoknak is jut a fényéből.”
Nóra körülnézett. A parton rengeteg kő hevert. Eszébe jutott, hogy a Borzongó Manók nagyon szeretik a fényes dolgokat. Egy ötlet villant át az agyán. Elkezdett köveket gyűjteni, a legszebbeket, a legfényesebbeket. Aztán Ezüstpára segítségével, aki óvatosan a hátára vette, és a szarvával egy-egy követ odébb lökött, elkezdtek egy utat építeni a folyón, lépésről lépésre. Nehéz munka volt, és időigényes, de Nóra nem adta fel. Bátorság kellett ahhoz, hogy ne adja fel, és kitartás, hogy befejezze, amit elkezdett.
Végül, hosszú órák után, egy kőhíd kacskaringózott a folyó felett. Nóra és Ezüstpára átkeltek rajta, és megérkeztek a Borzongó Manók falujába. A kis kunyhók szürkének és elhagyatottnak tűntek. Nem volt kint egyetlen manó sem. Nóra szíve összeszorult. De nem adta fel.
Elővett a zsebéből egy kis furulyát, amit mindig magával hordott, és elkezdett játszani. Egy halk, vidám dallamot, melyet a madarak is ismertek. Először csak egy aprócska fej dugta ki az orrát az egyik kunyhó ajtaja mögül, aztán még egy, és még egy. Lassan, bátortalanul előmerészkedtek a manók. Szemükben félelem csillogott, de a dallam, és Nóra kedves arca lassan feloldotta a jégpáncélt.
Nóra elmesélte nekik, miért jött, és elmondta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy teszünk valamit, annak ellenére, hogy félünk. Elmondta nekik a madárka történetét, és azt, hogy ő is félt, de mégis segített. A manók figyeltek, és lassan, nagyon lassan, egy aprócska mosoly jelent meg az egyik manó arcán, majd a másikon is. Nóra megmutatta nekik a folyón épített hidat, és azt mondta, hogy együtt bármilyen akadályt leküzdhetnek.
„A bátorság ott van bennetek” – mondta Nóra. „Csak elő kell hívnotok. Segítsetek egymásnak, osszátok meg a fényt, ami bennetek van!”
A manók, látva Nóra bátorságát és jóságát, lassan felbátorodtak. Elkezdtek nevetni, énekelni, és elővették régi, fényes köveiket, melyeket eddig a félelem miatt rejtegettek. A falu újra megtelt élettel, és a manók rájöttek, hogy a félelem csak addig erős, amíg engedik, hogy uralkodjon rajtuk. A bátorság és az összefogás sokkal hatalmasabb.
Nóra szíve megtelt örömmel. Érezte, hogy valami melegség árad szét benne. Amikor elköszöntek a manóktól, és visszaindultak Ezüstpárával, Esthajnal már a parton várta őket. Arcán meleg mosoly ült.
„Jól tetted, Nóra” – mondta Esthajnal. „Visszaadtad nekik a reményt, és ezzel a saját bátorságod is feléledt. Látom, a szívedben az ibolya szín újra ragyog.”
Visszaérve a Szivárvány-völgy közepére, Nóra odalépett a kristályszívhez. Megérintette a hideg, ám most már egyre inkább lüktető felületét. Abban a pillanatban a szív hatalmas fénnyel ragyogott fel. A színek visszatértek, élénkebben, mint valaha. A piros tüzesen izzott, a narancs melegen ölelt, a sárga vidáman táncolt, a zöld élettel telt meg, a kék mélységesen nyugodt volt, az indigó titokzatosan csillogott, és az ibolya – ó, az ibolya! – olyan gyönyörűen tündökölt, mint a legszebb alkonyi égbolt. Nem csak visszatért, de olyan erővel és melegséggel sugárzott, ami betöltötte az egész völgyet.
A völgy lakói, a tündérek, az erdőlakók és mindenki más örömmel kiáltottak fel. A Szivárvány-völgy újra teljes pompájában ragyogott. Nóra megértette Ezüstpára szavait. A bátorság nem valami, amit magunkba zárva tartunk. A bátorság az, amikor a szívünk fényét megosztjuk másokkal, amikor merünk segíteni, merünk kiállni, merünk szeretni, még akkor is, ha félünk. Mert a szív akkor ragyog a legfényesebben, ha másoknak is jut a fényéből.
És ettől a naptól fogva Nóra tudta, hogy a legkisebb cselekedet is hatalmas változást hozhat, ha azt bátorsággal és szeretettel tesszük. A Szivárvány-völgy pedig tovább élt, és a kristályszív ibolya színe emlékeztette a völgy minden lakóját: a bátorság ott lakozik mindannyiunk szívében, és a legszebb, ha megosztjuk egymással.
