A nap első sugarai épp csak megcirógatták a rét harmatos fűszálait, amikor Tapsi, a nyuszi, már ébren is volt. Kiskertjének friss illata simogatta orrát, ahol a zöldségek sorakoztak, mint apró, büszke katonák: ropogós sárgarépák, édes káposztafejek és buja salátalevelek. Tapsi szívében különleges helyet foglalt el ez a kert, nemcsak az élelem miatt, hanem mert minden egyes növénybe beletette a szívét és a lelkét. Öntözte, gondozta, gyomlálta, és figyelemmel kísérte minden száracska növekedését. Ő maga is békés, barátságos lény volt, sosem kereste a bajt, de ha a szeretteiről vagy a kiskertjéről volt szó, bizony nagy bátorság szövődött a szívében.
Egy szép délelőtt, amikor a méhek szorgosan zümmögtek a virágok körül, és Hanga, a mezei pacsirta, éppen a legszebb dalát énekelte fenn az égen, Tapsi furcsa árnyékot látott meg a kerti kerítésen túl. Egy vöröses színű, hosszúkás alak sompolygott a bokrok között. Rőt volt az, a ravasz róka, akinek híre járt már a környéken, mint aki nem veti meg a könnyű, de annál ízletesebb falatokat. Rőt szeme megcsillant a friss zöldségeket látva, és Tapsi szívét hirtelen félelem szorította össze.
„Jaj nekem!” – gondolta Tapsi. „Rőt, a róka! Mit tegyek? Erővel nem győzhetem le, hiszen ő sokkal nagyobb és erősebb nálam. De nem adhatom fel a kiskertemet! Nem engedhetem, hogy tönkretegye mindazt, amit olyan gondosan felépítettem.” Tapsi érezte, hogy a félelem ellenére valami meleg, erős érzés kezd felébredni benne. Ez volt a bátorság, de nem az a fajta, ami vakon rohan a veszedelembe, hanem az, ami gondolkodásra késztet.
Tapsi mélyen elgondolkodott. Tudta, hogy a durva erő nem az ő útja. Neki furfangra és éles észre lesz szüksége. Először is, figyelnie kellett Rőtre. Elbújt a sűrű bokrok mögé, és onnan figyelte a róka mozdulatait. Rőt lassan, óvatosan közelített, szaglászott, és már-már át akart ugrani a kerítésen. Tapsi tudta, hogy gyorsan kell cselekednie.
Első útja Hanga, a mezei pacsirta felé vezetett. Hanga éppen egy pitypang tetején pihent, miután befejezte reggeli énekét. „Jó reggelt, Hanga!” – köszönt Tapsi, de hangja a szokásosnál is aggódóbb volt.
„Jó reggelt, Tapsi!” – csivitelte Hanga. „Mi a baj? Olyan sápadt vagy. Talán megint Rőt, a róka jár a környéken?”
„Pontosan ő!” – sóhajtott Tapsi. „Már a kiskertemet nézte ki magának. Láttad, merre felé ment? Vagy hallottál valami hasznosat róla?”
Hanga felröppent, és körözött egyet a magasban. „Láttam bizony! Rőt most a tisztás szélén pihen, de a szeme még mindig a te kertedre mered. Hallottam, amint tegnap este dicsekedett egy öreg borznak, hogy milyen okos és ravasz, és hogy senki sem tudja őt megállítani, ha egyszer elhatározta magát. Azt is mondta, hogy utálja a hirtelen, váratlan dolgokat, és a sötét, ismeretlen helyektől is tart.”
„Köszönöm, Hanga! Ez nagyon hasznos információ!” – mondta Tapsi, és máris egy gondolatfoszlány kezdett formálódni a fejében. Hanga segítségével már tudta, mire nem számít Rőt, és mitől félhet.
Ezután Tapsi Pipacs, a sün felé vette az irányt, aki éppen egy avar kupacban szunyókált. „Pipacs, ébredj! Nagy a baj!” – sürgette Tapsi.
Pipacs felmordult, majd lassan kibújt a levelek közül, tüskéit kissé borzolva. „Mi az, Tapsi? Nem láttam még ilyen izgatottnak. Talán a fűszálak táncolnak a szélben?”
„Nem táncolnak, hanem veszélyben forognak, Pipacs! Rőt, a róka, meg akarja dézsmálni a kiskertemet. Tudom, hogy nem győzhetem le erővel, de eszemmel és a barátaim segítségével talán sikerül. Hanga mondta, hogy Rőt utálja a váratlan dolgokat és a sötét, ismeretlen helyeket. Te mit gondolsz? Neked mindig van valami tüskés ötleted!”
Pipacs elgondolkodva szaglászott. „Hmm, a rókák valóban nem szeretik a meglepetéseket. És azt sem, ha valami kellemetlen, vagy ha nem látják, mi van a lábuk alatt. Mi lenne, ha egy kis akadályt állítanánk neki? Olyat, ami nem bántja, de megijeszti és elriasztja?”
Tapsi szeme felcsillant. „Ez az! Egy akadály, ami furfangos és váratlan! De mit tehetnénk?”
Pipacs körülnézett, majd egy kidőlt faágra mutatott. „A rókák nagyon óvatosak, ha valami a lábuk alá kerül, főleg, ha az furcsán mozog vagy zörög. Ha a kertbe vezető úton elhelyeznénk néhány száraz ágat, leveleket, és alá rejtenénk valamit, ami viccesen pattog vagy zörög, az megzavarná. És mi lenne, ha egy kis sötét foltot is csinálnánk? A rókák nem szeretnek a sötétben gázolni, ha nem tudják, mi van ott.”
Tapsi és Pipacs gyorsan nekiláttak a munkának. A kert bejárata elé, közvetlenül a kerítés mellé, ahol Rőt át akart ugrani, felhalmoztak egy kisebb kupac száraz ágat és avar levelet. Alájuk Tapsi ügyesen elrejtett néhány üres, száraz makkot és dióhéjat, amik ha rálépnek, kellemetlen, zörgő hangot adtak. Pipacs pedig a tüskéivel ügyesen elrendezett néhány különösen szúrós bogáncsot és csipkebokor ágat a kupac tetején, de úgy, hogy azok ne okozzanak sérülést, csupán kellemetlen érzést. Végül, Hanga javaslatára, Tapsi egy vastag, sötét pokrócot is szerzett, amit a kerítésre terítettek, pont oda, ahol Rőt át akart ugrani, így a bejárat hirtelen sötét, titokzatos alagúttá változott.
Nem sokkal ezután Rőt, a róka, ismét megjelent. Éhes volt, és a kiskert zöldségeinek illata már a nyelvére hozta a vizet. „Na, most aztán megmutatom ennek az apró nyuszinak, ki a főnök!” – gondolta magában, és elindult a kerítés felé.
Ahogy közeledett, feltűnt neki a sötét folt a kerítésen. „Mi ez?” – morogta. „Valami furcsa árnyék? Vagy egy bejárat egy ismeretlen lyukba?” Rőt nem szerette a bizonytalanságot. Óvatosan benyomta az orrát a pokróc alá, de ott csak sötétséget és valami furcsa, fojtott szagot érzett.
Mégis, az éhség hajtotta. Elhatározta, hogy átugrik. Ahogy rálépett a felhalmozott ágakra és levelekre, azok recsegtek-ropogtak a lába alatt, a makkok és dióhéjak pedig hangosan zörögtek, mintha valami láthatatlan lény szaladgálna a levelek alatt. Ráadásul a bogáncsok is kellemetlenül bökdösték a mancsát. Rőt ugrott egyet ijedtében, és a sötét pokróc is megmozdult.
„Jaj, mi ez a szörnyűség?!” – kiáltott fel Rőt. „Zörgő, sötét, bökdöső szellemek lakják ezt a kertet! Ezt a helyet elátkozták!”
Rőt, a ravasz róka, aki annyira büszke volt a bátorságára és a furfangjára, most hanyatt-homlok menekült a kiskerttől. Soha életében nem látott még ilyet, és a képzelete elszabadult. A zörgő hangok, a sötétség és a bökdöső érzés teljesen összezavarta. Azt hitte, valami természetfeletti erő védi Tapsi kertjét.
Tapsi, Pipacs és Hanga a bokrok mögül figyelték a róka menekülését. Először csend volt, aztán Hanga egy halk, győzedelmes dalt kezdett énekelni, Pipacs pedig elégedetten hunyorított. Tapsi szíve tele volt örömmel és büszkeséggel. A kiskert megmenekült!
„Sikerült!” – suttogta Tapsi. „Nem erővel, hanem ésszel és a ti segítségetekkel!”
Pipacs bólintott. „A bátorság nem mindig a nagy izmokban rejlik, Tapsi. Néha a legokosabb fejben, a legsegítőkészebb szívben és a legjobb barátokban lakozik.”
Hanga leereszkedett melléjük. „És a szív és az ész szövetsége a legerősebb fegyver. Mert ha a szíved tiszta és a célod nemes, az eszed pedig éles, akkor a legnehezebb akadályokat is leküzdheted.”
Tapsi boldogan nézett körbe a kiskertjében. A zöldségek továbbra is békésen nőttek, és a levegő friss, tiszta volt. Rőt róka soha többé nem merészkedett a kiskert közelébe, mert a zörgő, bökdöső, sötét „szellem” emléke örökre elvette a kedvét. Tapsi pedig megtanulta, hogy az igazi bátorság a szív és az ész szövetsége, és a barátság ereje mindennél hatalmasabb. És ettől kezdve Tapsi, a nyuszi, nemcsak Tapsi volt, hanem Tapsi, a bátor és okos nyuszi, aki mindig tudta, hogy a problémákra a legszelídebb megoldás is lehet a leghatékonyabb, ha azt barátokkal és furfanggal fűszerezzük.
