Valahol, egy csendes, dombok ölelte völgyben terült el egy kis falu, ahol az emberek szorgalmasan éltek és dolgoztak. A falu szívében, egy aprócska, de mindig nyüzsgő műhelyben élt és tevékenykedett Józsi, a suszter. Nem akármilyen suszter volt ő! Keze aranyat ért, minden öltése pontos volt, és a cipők, amik a műhelyéből kikerültek, nemcsak kényelmesek, de tartósak is voltak. Egyetlen pillantásból tudta, milyen formájú lábra milyen cipő illik, és a falu népe, sőt, még a környező településekről is, hozzá hordta elszakadt lábbelijét, vagy rendelt új, ünnepi csizmát.
Józsi szorgalma legendás volt. Hajnaltól késő estig kalapálta a bőrt, húzta a cérnát, formázta a talpakat. Felesége, Róza, hűséges társa volt nemcsak az életben, hanem a munkában is. Ő tartotta rendben a műhelyt, adogatta Józsinak a megfelelő szerszámokat, és a frissen sült kenyér illatával töltötte meg a kis házat. Bár a munka sok volt, és néha bizony elfáradtak, a szívük tele volt elégedettséggel, mert tudták, hogy becsületes munkájukkal hasznos tagjai a közösségnek.
Egy idő után azonban Józsi és Róza azt vették észre, hogy a megrendelések száma meghaladja azt, amit ketten el tudnak végezni. Hiába dolgoztak reggeltől estig, a cipők és csizmák csak gyűltek a padon, és Józsi egyre többet sóhajtott, látva a sok befejezetlen munkát. „Bárcsak lenne még egy pár segítő kéz!” – mondogatta gyakran, miközben fáradtan dörzsölte meg a szemét.
Egyik este, amikor már későre járt, és a gyertya is majdnem leégett, Józsi egy különösen bonyolult, ünnepi csizmapárral küzdött. A fáradtság elnyomta, és mielőtt befejezte volna a varrást, letette a szerszámokat, és Róza hívására, álmosan ment lefeküdni. „Majd holnap reggel befejezem” – gondolta, és máris mély álomba merült.
Másnap reggel, amikor Józsi lement a műhelybe, alig hitt a szemének. Az ünnepi csizmák, amiket félbehagyott, tökéletesen készen álltak a padon! A varrások hibátlanok voltak, a bőr fényesre polírozva, mintha sosem lett volna érintetlen. Józsi értetlenül nézte a munkát. „Róza, te fejezted be éjjel?” – kérdezte feleségétől, aki épp a reggelit készítette.
„Én? Dehogyis! Mikor lett volna rá időm? Én is veled feküdtem le, és most keltem!” – válaszolta Róza, és ő is rácsodálkozott a csizmákra. „Micsoda csoda! Talán egy jótündér járt erre?”
Józsi csak vállat vont. A következő napokban ismétlődött a dolog. Józsi este, fáradtan hagyott félbe egy pár cipőt, reggelre pedig, mintha varázsütésre, készen találta. Egyre több megrendelést tudott teljesíteni, és a falu népe csak dicsérte a hihetetlenül gyors és precíz munkáját. Józsi szívét azonban furdalta a kíváncsiság. Ki lehet ez a titokzatos segítő? Nem hagyta nyugodni a gondolat.
Egy éjszaka elhatározta, hogy ébren marad, és kideríti a titkot. Amikor Róza már mélyen aludt, Józsi lelopakodott a műhelybe, és elbújt egy nagy, puha bőrbála mögé, ahonnan jól belátta az egész helyiséget. Csendben várt, a szíve izgatottan dobogott.
Éjfélkor, amikor a falu már mélyen aludt, és csak a tücskök ciripelése hallatszott, apró neszekre lett figyelmes. A műhely ajtaja halkan kinyílt, és két parányi lény szaladt be. Józsi tágra nyílt szemmel figyelte őket. Manók voltak! Két fürge, aprócska lény, akik alig értek Józsi térdéig. Az egyiket, aki olyan könnyed volt, mint egy tollpihe, Pille néven ismerte meg Józsi a későbbi beszélgetéseik során. A másik, aki olyan gyorsan mozgott, mint a csipetnyi szikra, Pöcc volt.
Ruhájuk csupa folt és szakadás volt, de apró arcukon vidám huncutság ült. Szerszámaik is eléggé megviseltek voltak, de ez cseppet sem zavarta őket. Pille és Pöcc azonnal munkához láttak. Felszaladtak a padra, és hihetetlen ügyességgel, fürgén és hangtalanul dolgoztak. Apró ujjaik úgy mozogtak a cérnán és a tűn, mintha táncolnának. Kalapácsaik alig hallhatóan koppantak, ahogy a szegeket a talpakba verték. Órákig dolgoztak, és Józsi elámulva figyelte őket. A mosoly nem tűnt el az arcukról, sőt, néha halkan dúdoltak is valami vidám manódalt. Mire a hajnal első sugarai megjelentek az ablakon, a padon lévő összes félkész cipő elkészült, tökéletesre varrva és fényesre polírozva.
Ahogy az első kakasszó felhangzott, Pille és Pöcc abbahagyták a munkát, gyorsan összeszedték a szerszámaikat, és olyan halkan, ahogy jöttek, már el is tűntek az éjszakában.
Józsi még percekig ült némán, mielőtt előmerészkedett búvóhelyéről. Nem hitt a szemének, de mégis látta. Manók! Segítő manók! Elmesélte Rózának, aki eleinte nem akart hinni a fülének, de Józsi olyan részletesen írta le a két kis lényt, hogy Róza is meggyőződött. „De hiszen láttad, milyen rongyosak voltak a ruháik, és milyen kopottak a szerszámaik?” – mondta Józsi. „Segítenünk kell nekik, Róza! Ők segítenek nekünk, mi is segítsünk nekik!”
Róza szíve meglágyult a gondolatra. „Igazad van, Józsi! A jóság körbejár a világban. Ha ők ilyen önzetlenül segítenek nekünk, mi is tegyünk így.”
Azon a napon Józsi és Róza nem cipőket varrtak. Róza elővette a legfinomabb, legpuhább anyagmaradékokat, és aprócska ruhákat kezdett szabni és varrni. Két kis nadrágot, két kis inget, két kis kabátkát, még sapkát és kesztyűt is készített nekik. Józsi pedig a legszebb bőrdarabokból két pár apró, de strapabíró cipellőt készített, és a legélesebb acélból két apró kalapácsot és reszelőt, amik tökéletesen illeszkedtek a manók kezébe.
Este, miután minden elkészült, gondosan elhelyezték az ajándékokat a műhely padján, pontosan oda, ahol a manók dolgozni szoktak. Aztán hazamentek, és alig várták, hogy eljöjjön a reggel.
Azon az éjszakán a manók ismét megjelentek. Pille és Pöcc, a megszokott fürgeséggel ugrottak fel a padra, hogy munkához lássanak. De aztán megálltak. Apró szemeik elkerekedtek a meglepetéstől. A félkész cipők helyett egy kupac gyönyörű, új ruhát és csillogó szerszámot találtak.
Pille óvatosan felemelte az egyik kis inget, és az orrához szagolta. „Micsoda finom illat!” – suttogta Pöccnek. Aztán felpróbálták a ruhákat. Tökéletesen illettek rájuk! Ugráltak, tapsoltak, és boldogan öltötték magukra az új ruhákat. Aztán kipróbálták a szerszámokat. A kis kalapácsok könnyedén ültek a kezükben, a reszelők élesebbek voltak, mint bármelyik, amit valaha használtak.
A munka most még gyorsabban és könnyebben ment. A manók egész éjjel dolgoztak, de ezúttal még nagyobb örömmel és hálával. Amikor hajnalban elmentek, egy apró, csillogó virágfüzért hagytak a padon, Józsi és Róza ajándékai mellé.
Ettől az éjszakától kezdve egy láthatatlan, de erős kötelék fűzte össze a suszterpárost és a manókat. A manók minden éjjel eljöttek, és segítettek Józsinak, aki soha többé nem hagyott félbe munkát anélkül, hogy ne készített volna valami apró meglepetést nekik. Hol egy finom süteményt, hol egy újabb szerszámot, hol egy darabka fényes szalagot.
Józsi műhelye virágzott. Híre eljutott messzi vidékekre, és a falu népe is boldogan látta, hogy a szorgalmas suszter és kedves felesége milyen jól boldogul. A cipők mindig időben elkészültek, a minőség kifogástalan volt, és Józsi és Róza sosem felejtették el, hogy a sikerükben milyen nagy szerepet játszott két apró, segítőkész manó, Pille és Pöcc.
És Józsi és Róza, valamint a falu népe is megtanulta, hogy a jóság, akárcsak egy apró mag, ha elültetik, szépen kicsírázik, és gazdag termést hoz. A jóság körbejár a világban, és mindig megtalálja az utat vissza ahhoz, aki elindította, sokszorosan megtérülve.
