Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidám kenguru, akit Katinak hívtak. Kati Ausztráliában élt, egy gyönyörű zöld réten, ahol a nap mindig sütött, és a fák alatt sok-sok kis állat barátja volt. Kati nemcsak szökkenni tudott, hanem az a különlegessége volt, hogy mindig mindent el tudott rejteni a nagy erszényében.
Egy szép tavaszi reggelen Kati úgy döntött, hogy felfedezi a környéket. Berakták a kis erszényébe egy piros alma, egy kis csokitojás, amit az előző este talált, és a kedvenc játékát, egy puha labdát. „Ma nagy kaland vár rám!” – gondolta. Elindult, és ahogy ugrándozott, a fűben gyönyörű színes virágokat látott.
Ahogy haladt, találkozott egy kedves koalával, aki a fán ült. „Szia, Kati! Hová mész?” – kérdezte a koala.
„Szia! Ma felfedezésre indulok! Gyere velem!” – javasolta Kati izgatottan.
Így hátella Kati és a koala, akit Berényi Jankónak hívtak, elindultak együtt. Elmentek egy csodálatos vízeséshez, ahol a víz csillogott a napfényben, mint egy hatalmas gyémánt. Éppen játszottak a vízben, amikor Janko észrevett valami különlegeset a víz alatt.
„Nézd, Kati! Mi az ott?” – mutatott Janko.
Kati lehajolt, hogy megnézze. Egy színes, csillogó kő volt. „Ez egy varázskő! Hiszek benne, hogy csodákra képes!” – mondta Kati.
„Mit szeretnél, hogy tegyen?” – kérdezte a kíváncsi koala.
Kati elgondolkodott. „Szeretném, ha bármikor új kalandokba keveredhetnénk, és a barátaink is jöhessenek velünk!” – válaszolta Kati.
Ekkor a kő felvillant, fényessé vált, majd a víz színén csillogó, színes fények jelentek meg. Hirtelen egy kis hableány bukkant fel a vízből. „Üdvözöllek, kedves Kati és Janko! Én Luna vagyok, a víz tündére. A varázskövetek segítségével teljesíthetek egy kívánságot számotokra!” – magyarázta a hableány.
Kati boldogan ugrált, és Janko is izgatott volt. „Milyen csodálatos! Kérjük, tegyél minket sok kalanddá váló barátokká!” – kiáltotta Kati.
Luna mosolygott, és bólintott. „Rendben, de előbb bizonyítanotok kell, hogy bátorság és barátság van a szívetekben.”
„Mit kell tennünk?” – kérdezte Kati.
„Menjetek el a Denevérek Barlangjához, és segítsenek a denevéreknek visszajuttatni a repülőszárnyaikat!” – mondta Luna. Kati és Janko azonnal elindultak.
Ahogy megérkeztek a barlanghoz, észrevették, hogy a denevérek szomorúak. „Mi bajotok?” – kérdezte Kati.
„Eltűnt a repülőszárnyunk, és most nem tudunk repülni!” – mesélte egy sötét denevér.
Kati és Janko összebeszéltek, és megbeszélték, hogy segíteni fognak. Kati elővette az erszényét, és kihúzott belőle mindenféle dolgot. Az alma, a csoki és a labda mind csodálatos eszköznek tűnt.
„Nos, ha az alma egy égő érzést ad, és a csoki a legédesebb barátunk, akkor talán újraéleszthetjük a szárnyakat!” – mondta Janko.
Hamarosan Kati és Janko összerakták a repülőszárnyakat az almapép és a csokimáz segítségével, és csodák-csodájára a denevérek újra tudtak repülni!
„Ó, köszönjük, Kati és Janko! Ti vagytok a legjobb barátok!” – kiáltotta az egyik denevér, mikor felszálltak a levegőbe.
Visszatérve a vízeséshez, Luna mosolyogva üdvözölte őket. „Bátorok és jószívűek vagytok! A kívánságotok teljesült!”
Hirtelen fényessé válva mindannyian egy új kalandba keveredtek. Kati és Janko most már minden nap új kihívásokkal és a barátaikkal repülhettek, akikről mindig álmodoztak.
A kenguru megértette, hogy a barátság és a bátorság nemcsak izgalmas kalandokat hozott az életükbe, hanem csodákra is képes, mert ez volt Kati erszényének titka – tele volt szeretettel!
Most már tudták, hogy a kaland sosem ér véget, csak új kezdetek várnak rájuk, és mindig megtalálják a varázslatot, ha együtt vannak.
Így élt Kati, a kenguru, és Janko, a koala, boldogságban és izgalomban, felfedezve a világ csodáit, amelyeket együtt hoztak létre.
Vége
