Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is innét, elterült egy völgy, melyet úgy hívtak: Kristályvölgy. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert a hegyek itt valódi, csillogó kristályból voltak, a folyók pedig olyan tisztán folytak, hogy a medrükben minden kavicsot ékkőnek nézett az ember. A völgy szívében állt a királyi palota, ahol a jóságos király és királyné uralkodott, s velük élt egyetlen leányuk, Anna hercegnő.
Anna azonban cseppet sem volt szokványos hercegnő. Míg a többi királylány selyemruhákat próbált és a legszebb bálokról álmodozott, Anna a palota toronyszobájában, a hatalmas térképtárban érezte magát a legjobban. Imádta a porlepte tekercseket, a régi, megsárgult papírokat, melyek távoli földekről, elfeledett ösvényekről és titkos barlangokról meséltek. Legjobb barátja sem egy udvarhölgy volt, hanem Szilánk, a térképmanó. Ez a parányi, ráncos arcú, hegyes fülű lény egy ódon térképesládában lakott, és többet tudott a világ zugairól, mint bárki más a királyságban. Morgós volt, mint egy éhes medve, de a szíve aranyból volt, és Annáért bármit megtett volna.
A hercegnő másik hű társa Holdarany volt, a királyi kertek titkos ligetében élő unikornis. Sörénye olvadt holdfényként omlott a vállára, patái finoman csiszolt aranyként koptak, szarva pedig tiszta gyöngyházfényben ragyogott. Holdarany csak a tiszta szívűeknek mutatta meg magát, és Anna minden nap meglátogatta, hogy megossza vele gondolatait és álmait.
Kristályvölgy békéje és ragyogása azonban szemet szúrt valakinek. A Ravasz Varázsló, aki a közeli Sötét Mocsár tornyában lakott, irigykedve nézte a völgy boldogságát. Egy éjjel, mikor a holdat sűrű felhők takarták, a varázsló gonosz bűbájt bocsátott a királyságra. Nem villámokat szórt, és nem változtatott senkit kővé. Ó, nem, ő ennél sokkal ravaszabb volt! A Felejtés Szürke Ködét küldte a völgybe, egy olyan átkot, ami lassan elvette az emberek örömét és emlékeit. A pék elfelejtette, hogyan kell kenyeret sütni, a zenész nem emlékezett a dallamokra, a gyerekek pedig a játékokra. A kristályhegyek elvesztették csillogásukat, a virágok lekonyították fejüket, és a nevetés teljesen elhalt a birodalomban. Az emberek céltalanul bolyongtak, szívükben pedig csak üresség lakozott.
A bűbáj a palotát sem kímélte. A király és a királyné szomorúan ültek a trónjukon, és már arra sem emlékeztek, miért viselnek koronát. A lovagok unottan támasztották nehéz kardjukat, és sóhajtozva várták, hogy valami történjen. De senki sem tudta, minek kellene történnie.
Egyedül Anna hercegnő szobájába nem hatolt be teljesen a köd. A sok történet, a térképek és a tudás iránti szenvedélye pajzsként védte az elméjét. Érezte a szürkeséget, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta. Mikor látta apátia sújtotta királyságát, tudta, hogy nem várhat egy távoli hercegre, aki majd megmenti őket. Neki kell cselekednie!
Felrohant a térképtárba. Szilánk a ládájában kuporgott, és morcosan vakargatta a fejét.
– Minden olyan… unalmas – dörmögte.
– Szilánk, baj van! – kiáltotta Anna. – Egy gonosz varázslat szállt ránk! Segítened kell megtalálni az ellenszerét!
A manó felnézett, és Anna elszántságát látva a köd egy pillanatra felszakadt a fejében. Bólintott.
– A Ravasz Varázsló műve – suttogta. – Hallottam róla. Az átka olyan, mint egy pókháló: ezer vékony szálból áll. Ha egyet elszakítasz, a többi még tart. A forrását kell megtalálni!
Szilánk előkotort egy ősrégi, csillagporral átszőtt tekercset. Nem utat mutatott, hanem három rejtvényt.
– A varázsló az erejét három helyre rejtette el a völgyben, hogy az átkot táplálja. Ha megtörjük ezeket a bűbájokat, az övé is meggyengül – magyarázta a manó.
Anna nem habozott. Először a Suttogó Szomorúfüzek ligetébe mentek. A fák lehajló ágai szomorú dalokat suttogtak, amitől mindenki szíve még nehezebb lett. A rejtvény így szólt: „Ami a bánatot táplálja, attól is pusztul el.”
Anna sokáig gondolkodott, majd rájött. A füzek a szomorúságból nyerték erejüket. De mi az, ami ennek az ellentéte? A nevetés! Csakhogy senki sem tudott már nevetni. Anna lehunyta a szemét, és minden erejével egy régi, boldog emlékre gondolt: arra a napra, amikor Holdarannyal először találkozott, és a csiklandós orrú unikornis feldöntötte őt a puha fűbe. Az emlék olyan erővel tört fel benne, hogy tiszta, csengő kacaj hagyta el az ajkát. A nevetés mint egy ezüst csengő hangja szállt a levegőben. A szomorúfüzek megremegtek, mintha fájdalom érte volna őket, és suttogásuk elhalkult. Az első bűbáj megtört.
A második hely az Elveszett Emlékek Barlangja volt, egy útvesztő, melynek falai folyamatosan változtak. A rejtvény ez volt: „Ahol a szem csal, ott a szív vezet.” Az útvesztőben a járatok az emberek elfelejtett gondolatai szerint kanyarogtak, így lehetetlen volt kijutni belőle.
– Bízz a térképben, hercegnő! – mondta Szilánk, aki Anna vállán ült. – Én látom a valódi utat, ami a kő mögött van!
Anna becsukta a szemét, és csak a manó utasításaira figyelt. „Jobbra, hercegnő, még ha szakadéknak is tűnik! Most egyenesen, át a falon!” Anna bízott a barátjában, és lépésről lépésre haladtak előre. A falak illúziók voltak csupán. Amikor a barlang közepére értek, egy pulzáló, sötét gömböt találtak. Anna egy tiszta hegyikristállyal megérintette, és a gömb szétpattant, mint egy szappanbuborék. A második bűbáj is megtört.
Már csak a legnehezebb feladat volt hátra: feljutni a Csend Csúcsára, a legmagasabb kristályhegyre, ahol a varázsló az átok szívét, a Bánat Kristályát elrejtette. Az út meredek és veszélyes volt, a levegő pedig egyre hidegebb és nyomasztóbb. Anna már majdnem feladta, amikor a sziklák mögül előbukkant Holdarany. Az unikornis odalépett hozzá, és megbökte a vállát, mintha azt mondaná: „Nem vagy egyedül.”
Holdarany hátán Anna és Szilánk gyorsan felértek a csúcsra. Ott, egy fekete oltáron feküdt a Bánat Kristálya, egy lüktető, sötét kő, ami elnyelt minden fényt és hangot. Mellette állt a Ravasz Varázsló, gúnyos mosollyal az arcán.
– Egy hercegnő, egy manó és egy paripa? – nevetett. – Ez a hadsereg, ami legyőz engem? Hol vannak a bátor lovagjaid, királylány?
– Nincs szükségem lovagokra – felelte Anna nyugodtan. – Az eszem az én kardom, a barátaim pedig a pajzsom.
A varázsló sötét villámokat akart szórni, de Anna gyorsabb volt.
– Holdarany, most! – kiáltotta.
Az unikornis odalépett a Bánat Kristályához, és gyöngyházfényű szarvát gyengéden a sötét kőhöz érintette. Nem összetörni akarta, hanem meggyógyítani. A szarvból tiszta, meleg fény áradt, a remény és a szeretet fénye, ami betöltötte a kristályt. A sötét kő nem bírta elviselni ezt a tisztaságot. Repedezni kezdett, majd ezer apró, fénylő szilánkra hullott, melyek szivárványként szóródtak szét a levegőben.
A varázsló ereje elszállt. Felkiáltott, és sötét köddé válva elillant, de még hallani lehetett a szélben a suttogását: „Ezt még megbánjátok!”
Abban a pillanatban, ahogy a Bánat Kristálya megsemmisült, Kristályvölgyre visszatért az élet. A nap áttört a felhőkön, a kristályhegyek újra szikrázni kezdtek, a virágok felemelték a fejüket, és a palotából felcsendült az első vidám dallam. Az emberek felébredtek a szürke álomból, és csodálkozva néztek egymásra. Emlékeztek mindenre. A király és a királyné könnyes szemmel rohantak leányuk elé, aki Holdarany hátán tért vissza a palotába.
– Te mentettél meg minket, drága gyermekünk! Nem karddal, hanem a szíveddel és az eszeddel! – ölelték át.
Aznap este hatalmas ünnepséget rendeztek, de ez nem egy szokványos bál volt. Térképeket terítettek az asztalokra, a zenészek új dalokat szereztek, a feltalálók pedig furcsa, de csodálatos szerkezeteket mutattak be. Az emberek a leleményességet és a tudást ünnepelték. Anna hercegnő pedig új koronát kapott, amit nem aranyból és drágakövekből készítettek, hanem fűzfaágból, egyetlen ragyogó hegyikristállyal a közepén.
Kristályvölgy népe pedig megtanulta a leckét, ami örökre a szívükbe vésődött: a bátorság nem csak a csatamezőn mutatkozik meg, és a legnagyobb kincs nem a kincstárban rejlik. A talpraesettség, a tudás és a barátokba vetett hit az, ami minden gonosz bűbájt képes megtörni. Mert ahogy azt a bölcsek azóta is mondogatják: a leleményesség a legfényesebb korona.
