Hol volt, hol nem volt, azúrkék vizek mélyén, ott, ahol a korallok ezer színben pompáztak, és a halacskák gyémántként szikráztak a napsugárban, élt egy sellőlány, akit Narának hívtak. Nara nem csupán szép volt, hosszú, tengerzöld hajával és gyöngyfehér pikkelyeivel, hanem a színeket is jobban szerette mindennél. Gyönyörködött a tenger mélyének bíbor árnyalataiban, a moszatok smaragdzöldjében, a napfoltos aranyban, mely áttört a felszínről, és a hajnal rózsaszínjében, amely minden reggel a víz tükrén táncolt.
Nara napjai vidáman teltek. Úszkált a színes korallzátonyok között, beszélgetett a fecskendező delfinekkel, és hallgatta a Kagyló Kórus énekét. A Kagyló Kórus tagjai, apró, csillogó kagylócskák, akik a legszebb dallamokat zengték a tengernek, Nara legjobb barátai voltak. Mindig ott voltak, ha a sellőlánynak tanácsra vagy egy kis vidámságra volt szüksége.
Azonban egy napon Nara valami különösre lett figyelmes. Először csak alig észrevehetően, aztán egyre jobban. A tenger színei fakulni kezdtek. A korallok, amelyek eddig élénkpirosban és narancssárgában tündököltek, sápadtabbá váltak. A moszatok zöldje tompább lett, a halacskák pikkelyei elvesztették ragyogásukat. Még a napfoltos arany is, amely eddig élettel töltötte meg a tenger mélyét, halványabb lett, mintha egy láthatatlan fátyol borította volna be.
Nara szíve elszorult. „Mi történik a tengeremmel?” – gondolta aggódva. Úszott egyik helyről a másikra, de mindenhol ugyanazt látta: a színek eltűnőben voltak. A tenger, amely eddig egy hatalmas, élő festmény volt, most egyre inkább egy régi, megfakult képre hasonlított. A Kagyló Kórus éneke is halkabbá vált, mintha a hangjuk is elvesztette volna a ragyogását.
„Nem maradhat ez így!” – határozta el Nara egy reggel, amikor a hajnal rózsaszínje már alig pislákolt a víz felszínén. „Vissza kell szereznem a színeket! Össze kell gyűjtenem őket, mielőtt teljesen eltűnnek!”
Elővette a kedvenc, hófehér kagylópalettáját, amelyet még Tintahal Mestertől kapott, és amelynek minden ürege egy-egy különleges szín tárolására volt hivatott. „De honnan szerezzem be őket?” – tűnődött. Azonnal a Kagyló Kórushoz sietett, akik éppen egy szomorú dalt dúdoltak egy elszürkült tengeri liliom tövében.
„Barátaim!” – kiáltotta Nara. „Látjátok, mi történik? A tengerünk elveszíti a színeit! Elhatároztam, hogy visszaszerzem őket, de szükségem van a segítségetekre.”
A kagylócskák egymásra néztek, majd a legöregebb, egy gyöngyházfényű kagyló megszólalt: „Nara, kedvesünk, bátor a szíved. De a színek nem csupán dolgok, amiket fel lehet szedni. Érzések is. Élniük kell, hogy ragyogjanak.”
„És éppen ezért kell összeszednem őket, mielőtt teljesen elhalnak!” – mondta Nara. „De hol találom meg a legtisztább színeket?”
„A hajnal rózsaszínjét ott találod, ahol a nap először érinti a víz felszínét” – énekelte a Kórus. „A moszat zöldjét a legmélyebb, legnyugodtabb rétegekben, ahol a tenger szíve dobog. A napfoltos aranyat pedig ott keresd, ahol a napsugarak a legjátékosabban táncolnak a korallzátonyok között.”
Nara megköszönte a segítséget, és elindult. Első útja a felszínre vezetett. Hosszú úszás volt, de a sellőlány szíve tele volt reménnyel. Felért a víz tetejére, és türelmesen várt. Ahogy az első napsugarak áttörték a felhőket, és a horizonton megjelent az égbolt csodálatos, halványrózsaszín fátyla, Nara tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Óvatosan kinyitotta kagylópalettájának egyik üregét, és a legfinomabb mozdulattal, mintha selymet simogatna, belesimította a hajnal rózsaszínjét. A rózsaszín folyékonyan, gyengéden beúszott a kagylóba, és ott megült, mint egy apró, élő felhő.
Miután a hajnal rózsaszínje biztonságban volt, Nara lemerült a tenger mélyére, hogy megkeresse a moszat zöldjét. Elúszott a tengeri mezőkön, ahol a hínárerdők csendesen ringatóztak az áramlatban. A zöldnek ezer árnyalatát látta, de ő a legélénkebbet, a legfrissebbet kereste, amely a tenger erejét sugározta. Végül rátalált egy eldugott kis öbölre, ahol a moszatok olyan buja zöldben pompáztak, hogy szinte világítottak. Ismét kinyitotta palettáját, és egy maréknyi, gyönyörűen fénylő moszatot gyűjtött össze, amely a kagylóba érve mély, smaragdzölddé változott.
Végül, a legnehezebb feladat következett: a napfoltos arany begyűjtése. Ez a szín nem volt szilárd, nem volt folyékony, hanem maga a fény volt. Nara egy olyan korallzátonyhoz úszott, ahol a napsugarak a legtisztábban törtek át a vízen, és ezer apró, aranyló pöttyként táncoltak a homokos fenéken és a korallok ágain. Ahogy próbálta begyűjteni, az arany foltok szétfoszlottak az ujjai között. Kétségbeesetten ült egy korall tetején, amikor eszébe jutott Tintahal Mester.
Tintahal Mester volt a tenger legbölcsebb lakója. Mélyen, egy sötét barlangban élt, és az idő múlásával olyan sok tapasztalatot gyűjtött, hogy minden kérdésre tudta a választ. Nara elúszott a barlang bejáratához, és halkan bekopogott. „Tintahal Mester, segítségre van szükségem!”
A mester lassan előúszott a sötétből, hatalmas, bölcs szemei minden részletet láttak. „Mi a gond, Nara, kedvesem? Látom, a palettád már félig tele van, de az arcod mégis szomorú.”
Nara elmesélte a mesternek, hogyan próbálta begyűjteni a napfoltos aranyat, de az mindig kicsúszott a kezei közül. „Azt hiszem, ez a szín túl illékony ahhoz, hogy összegyűjtsem” – mondta szomorúan.
Tintahal Mester elmosolyodott, és a hatalmas tintahal karjaival megsimogatta Nara haját. „Nara, az aranyat nem lehet csak úgy összegyűjteni. Az arany a szeretet és a mosoly fénye. Azt nem magadnak kell elvenned, hanem másoknak kell adnod, hogy visszatérjen.”
„De hogyan?” – kérdezte Nara. „Ha a színek nincsenek sehol, hogyan adhatnék belőlük?”
„A színek ott vannak a szívedben, Nara” – magyarázta a mester. „És most, hogy begyűjtötted a hajnal rózsaszínjét és a moszat zöldjét, tudod, milyen érzés, ha birtoklod őket. De a szépség akkor ragyog igazán, ha megosztjuk. Az aranyat pedig úgy gyűjtheted össze, ha örömet szerzel másoknak.”
A mester elővett egy apró, csillogó tintapatront a barlangja mélyéről. „Ez a különleges tinta, Nara, segít majd neked. Keverd össze a begyűjtött színeiddel, és fess velük! De ne csak a korallokat fesd át. Fess mosolyt a halacskák arcára, fess reményt a tengeri csillagokba, és fess örömöt a Kagyló Kórus szívébe. Minden egyes mosoly, minden egyes örömteli pillanat egy-egy aranyfolt lesz, ami visszatér a tengerbe.”
Nara megköszönte Tintahal Mester bölcs tanácsát, és visszasietett a korallzátonyhoz, ahol a Kagyló Kórus még mindig szomorúan énekelt. Először a hajnal rózsaszínjét keverte össze a tintával, és finoman ráfestette egy elszürkült korallra. A korall azonnal életre kelt, és olyan élénk rózsaszínben kezdett pompázni, hogy a közelben úszó halacskák is elcsodálkoztak. Aztán a moszat zöldjét használta, és egy fakó tengeri fűre festett vele. Az is azonnal visszanyerte ragyogását.
A Kagyló Kórus tagjai elképedve figyelték. „Nara, csodát teszel!” – énekelték.
„De még nincs meg az arany” – mondta Nara. „Ehhez mindannyiótokra szükségem van.”
Ekkor Nara egy szívmelengető dalt kezdett énekelni a tenger szépségéről, a színek fontosságáról, és arról, milyen jó együtt lenni. A Kagyló Kórus azonnal csatlakozott hozzá, és a hangjukkal együtt a tenger is elkezdett felébredni. Ahogy a dal egyre hangosabb és vidámabb lett, a halacskák is közelebb jöttek, a delfinek is előmerültek, és mindannyian mosolyogtak. És ekkor, mintha varázsütésre, ezer apró, aranyló fénypont jelent meg a vízben! Ezek voltak a tengerlakók örömének, szeretetének és megosztott boldogságának aranyfoltjai.
Nara boldogan gyűjtötte be ezeket az aranyfoltokat a palettájába, de most már tudta, hogy ez az arany nem az övé, hanem mindannyiuké. Ahogy a színek visszatértek, a tenger is újra élettel telt meg. A korallok ezer színben pompáztak, a moszatok élénken zöldelltek, a halacskák pikkelyei csillogtak, és a napfoltos arany játékosan táncolt a vízben. A Kagyló Kórus éneke ismét hangos és vidám volt, betöltve a tenger minden zugát.
Nara ekkor értette meg Tintahal Mester szavait. Nem az volt a lényeg, hogy ő összegyűjtötte a színeket, hanem az, hogy megosztotta őket. A szépség akkor ragyog igazán, ha megosztjuk másokkal, ha együtt örülünk neki. A tenger nem azért lett újra színes, mert Nara visszaszerezte a színeket, hanem azért, mert ő felébresztette a tengerlakók szívében az örömöt, a szeretetet és a vágyat, hogy újra lássák és megosszák egymással a színek csodáját.
És attól a naptól fogva Nara, a sellőlány, nemcsak a színek gyűjtője, hanem a tengeri világ örömének és szépségének őrzője is lett. Mindig emlékezett rá, hogy a legfényesebb színek a szívből fakadnak, és a legszebb ragyogás az, amit megosztunk egymással.
