Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még innen a Kerek Erdőn, élt egyszer egy kislány, akit Grétának hívtak. Gréta nem akármilyen kislány volt, hanem olyan, aki a fák suttogását is meghallotta, a virágok illatából a meséket is kiolvasta, és a szél susogásából a távoli világok hívását is megértette. A szíve tele volt kíváncsisággal és a béke szeretetével. Egy napon, egy régi, megfakult térképen rábukkant egy apró, elfeledett szigetre, amit valamikor régen Béke-szigetnek neveztek. A legenda szerint ez a sziget a harmónia és a nyugalom otthona volt, ahol a természet minden eleme békében élt egymással. Ám a térkép sarkában halványan oda volt írva: „A béke rég elszállt, csak a civakodás maradt.”
Gréta, akit mindig is vonzottak a rejtélyek és a rászorulók, elhatározta, hogy felkeresi a Béke-szigetet, és ha lehet, visszaviszi rá a rég elveszett harmóniát. Elővette kis vitorláshajóját, a Fecskét, és útnak indult. Napokig ringatózott a hullámokon, a sirályok kísérték, a delfinek játszottak körülötte, mígnem egy borúsabb délutánon, a távoli horizonton megpillantotta a szigetet. De ahogy közeledett, valami furcsát vett észre. A sziget körül nem a megszokott, lágyan zúgó szél és a ritmusosan hullámzó tenger fogadta. Nem! A szél nem zúgott, hanem ordított, a hullámok nem simogatták, hanem dörömbölték a partot, és a fák ágai nem táncoltak, hanem tébolyultan csapkodtak.
Ahogy Gréta partot ért, azonnal érezte a feszültséget a levegőben. A homokot felkapta a szél, és a szemébe fújta, a hullámok pedig olyan erővel csaptak be, hogy a kis Fecske majdnem felborult. A sziget gyönyörű volt, dús növényzettel, kristálytiszta patakokkal, de a szépségét beárnyékolta a folytonos zűrzavar. Gréta mélyen belélegzett, és elindult a sziget belseje felé. Nem sokáig kellett mennie, mire meghallotta a civakodás okát.
— Te, te lusta dög! – harsogta egy hang, ami maga volt a vihar. – Megint nem mozdítod a felhőket, ahogy kéne! Miattam áll a világ, és te csak ott henyélsz! Én vagyok a gyorsabb, az erősebb! Én hajtottam el a felhőket, én szárítottam meg a partot! Én, én, én! – Ez volt Szélfiú, a szélvész maga, a fák ágait tépkedő, a homokot felkapó, a felhőket kergető. Egy izgága, örökmozgó fiú, akinek a haja olyan volt, mint a viharos égbolt, és a szemei szikráztak a huncutságtól és a versenyszellemtől.
— Ó, te nagyszájú fújtató! – csapott vissza egy másik hang, ami olyan volt, mint a hatalmas hullámok zúgása. – Te csak fújsz, de én vagyok az, aki mozgatja a világot! Én hozom az esőt, én tisztítom a partot, én ringatom a hajókat! Nélkülem semmi sem történne! Én vagyok a mélység, az erő, a bölcsesség! Én, én, én! – Ez volt Hullámleány, a tenger ereje, a partot ostromló, a kagylókat elragadó, a hajókat ringató. Egy gyönyörű, ám lobbanékony lány, akinek a haja olyan volt, mint a tenger habja, és a szemei olyan mélyek voltak, mint az óceán.
Szélfiú és Hullámleány állandóan veszekedtek. Hogy ki az erősebb, ki a gyorsabb, ki fontosabb. Civakodásuk olyan hangos volt, hogy a madarak elrepültek, a virágok lehajoltak, és még a nap is elbújt a felhők mögé. Gréta szomorúan figyelte őket. Aztán hirtelen, egy öreg, ráncos arcú, mély tekintetű ember lépett elő egy bokor mögül. Hosszú, ősz szakálla egészen a derekáig ért, és a tekintetében ott rejtőzött a sziget minden emléke és fájdalma. Ő volt A Sziget őre.
— Üdvözöllek, Gréta! – mondta az öreg, hangjában fáradtság. – Tudtam, hogy eljössz. Évek óta várok valakire, aki talán segíthet. Látod, mi lett a Béke-szigetből? A Szélfiú és a Hullámleány a teremtés kezdete óta itt élnek, és régen harmóniában voltak. A Szélfiú lágyan simogatta a Hullámleányt, a Hullámleány pedig kecsesen ringatózott a Szélfiú ölelésében. Együtt lélegeztek. De aztán elfelejtették, mi köti őket össze. Elfelejtették, hogy a szívük nem dobbanhat együtt, ha a lelkük nem lélegzik együtt.
Gréta elgondolkodott. „A szívük nem dobban együtt, ha a lelkük nem lélegzik együtt.” Ez volt a kulcs, a talány, amit meg kellett fejtenie. Napokon át figyelte Szélfiút és Hullámleányt. Figyelte, ahogy a Szélfiú fúj, és a Hullámleány megmozdul. Figyelte, ahogy a Hullámleány visszacsap, és a Szélfiú dühösen felkapja a homokot. Külön-külön hatalmas erejűek voltak, de együtt csak pusztítást okoztak.
Egy este, amikor a nap éppen lebukott a horizonton, és az égbolt sminkelt arcként pompázott lila és narancs színekben, Gréta leült a partra. Látta, ahogy a Szélfiú megpróbál egy nagy, nehéz felhőt eltolni, de az túl nehéz volt neki. Látta, ahogy a Hullámleány próbál egy elsodort fatörzset visszahúzni a tengerbe, de az túl messze volt a parttól. Külön-külön küszködtek, de egyikük sem járt sikerrel.
Ekkor villant be Grétának a megoldás. A szél a hullámok lélegzete, a hullámok a szél dobbanása. Nem ellenségek, hanem társak, akik egymás erejét kiegészítve válnak teljessé. A Sziget őrének szavai visszhangoztak a fülében: „Együtt lélegeztek.”
Másnap reggel, amikor Szélfiú és Hullámleány ismét a szokásos veszekedésbe kezdtek, Gréta bátran eléjük lépett.
— Szélfiú, Hullámleány! – szólalt meg hangosabban, mint gondolta volna. – Kérlek, hallgassatok meg! Látlak titeket napok óta, és látom, milyen erősek vagytok külön-külön. De azt is látom, hogy mennyire szükségetek van egymásra!
Szélfiú méltatlankodva fújt egyet, Hullámleány pedig gyanakodva nézett rá.
— Én? Szükségem van rá? – kérdezte Szélfiú, és felkapott egy marék homokot. – Inkább nélküle! Csak lassít!
— Én? Szükségem van rá? – visszhangozta Hullámleány, és egy nagy hullámot küldött a partra. – Inkább nélküle! Csak zavar!
— Nem kell harcolnotok, mert egyek vagytok! – mondta Gréta. – A Szélfiú, te adsz életet a Hullámleánynak! Te fújsz, és ő megmozdul! Hullámleány, te válaszolsz a Szélfiúnak! Te emelkedsz, és ő megnyugszik! Képzeljétek el, hogy együtt lélegeztek! A Szélfiú a belégzés, a Hullámleány a kilégzés. Vagy fordítva. A lényeg, hogy egy ritmusban!
Gréta elindult a part szélére, és mélyen belélegzett, majd lassan kifújta a levegőt. Megismételte néhányszor, és közben rájuk nézett.
— Próbáljátok ki! Szélfiú, fújj egy lágyat! Hullámleány, emelkedj fel rá! Aztán Szélfiú, fújj egy mélyebbet, és Hullámleány, emelkedj büszkén!
Szélfiú először értetlenül nézett, de aztán kíváncsiságból megpróbálta. Egy lágy fuvallatot küldött a tenger felé. Hullámleány meglepetten érezte a simogató érintést, és ösztönösen, mintha mindig is ezt tette volna, lágyan megemelkedett. Nem haraggal, nem dühvel, hanem kecsesen, mint egy táncos.
— Látjátok! – kiáltotta Gréta. – Együtt vagytok erősek! Együtt tudtok csodát tenni!
A Szélfiú fújt még egyet, már egy kicsit erősebben, és a Hullámleány büszkén megdagadt, majd kecsesen visszahullott. Egy ritmus, egy tánc kezdett kibontakozni a tenger és a szél között. A viharos fújásból lágy szellő lett, a dörömbölő hullámokból nyugtató ringatózás. A fák levelei már nem tébolyultan csapkodtak, hanem lágyan susogtak. A madarak visszatértek, és dalra fakadtak. A nap előbújt a felhők mögül, és aranyló fénnyel árasztotta el a szigetet.
Szélfiú és Hullámleány egymásra néztek. Először értetlenül, aztán csodálkozva, végül pedig egy halvány mosollyal. Rájöttek, hogy Grétának igaza volt. A harc kimerítő volt, a béke viszont felüdítő. Ahol a szív együtt dobban, ahol a lélek együtt lélegzik, ott a béke is otthonra lel.
A Béke-sziget visszanyerte régi fényét. A Szélfiú még mindig szeretett játszani, de már nem volt romboló. A Hullámleány még mindig hatalmas volt, de már nem volt lobbanékony. Együtt dolgoztak, együtt lélegeztek, és a sziget virágzott. A Sziget őre mosolyogva figyelte a változást. Gréta elégedetten nézte a harmóniát, amit visszaadott a szigetnek. Tudta, hogy a legfontosabb lecke az, hogy megértsük: az igazi erő nem az egyéni hatalomban, hanem az együttműködésben és az egymás iránti tiszteletben rejlik.
Gréta búcsút intett a Szélfiúnak, a Hullámleánynak és A Sziget őrének, majd visszaszállt a Fecskére. A szél lágyan simogatta vitorláját, a hullámok pedig finoman ringatták a hajóját hazafelé. Tudta, hogy a Béke-sziget titka nem egy elrejtett kincs volt, hanem a szeretet, az összefogás és az együtt lélegzés ereje, amit most már a világon bárhol megtalálhat, ahol az emberek hajlandóak meghallani egymás szívverését.
