Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, de mégis egy egészen közönséges, ám mégis varázslatos kis házikóban élt egyszer egy kislány, akit Katinak hívtak. Kati nem volt akármilyen kislány ám! Szíve telis-tele volt mesékkel, képzelete szárnyalt, mint a leggyorsabb fecske, és a legnagyobb örömet az hozta neki, ha ecsetet ragadhatott. Szobája falai telis-tele voltak félig kész, vagy épp túlságosan is elkészült rajzokkal, amik mind arról árulkodtak, hogy Kati odavan a színekért.
De Kati palettája nem volt akármilyen paletta. Ó, dehogyis! Ez egy különleges, titokzatos paletta volt, amit a nagymamájától kapott, és amiről a nagyi azt mondta: „Ez a paletta, kicsi Kati, életre keltheti a színeket a kezed alatt, ha szívből festesz.” Kati eleinte csak mosolygott ezen, de aztán egy nap, amikor épp egy piros almát festett, és a piros festék olyan élénken vibrált a vásznon, mintha lüktetne, rájött, hogy a nagyi szavai igazak voltak! A paletta valóban varázslatos volt!
Amikor Kati egy kék tavat festett, apró hullámok jelentek meg a képen, a zöld fák levelei pedig finoman megrezdültek a képzeletbeli szélben. Ez a felfedezés teljesen elvarázsolta Katit. Innentől kezdve minden festés igazi kalanddá vált. Órákon át képes volt a kis asztalánál ülni, és csak festeni, festeni, festeni.
Ott volt mellette mindig hűséges társa, Pacni, a fekete cica, aki épp olyan fekete volt, mint az éjszaka, de a szemei csillogtak, mint két zöld smaragd. Pacni általában összegömbölyödve szunyókált Kati lábánál, vagy épp a festékfoltos szőnyegen, de mindig figyelte gazdája minden mozdulatát. Látott ő már sok mindent, de Kati varázspalettájának titka még őt is lenyűgözte.
Kati lelkesedése határtalan volt. Ha egy kis színt életre tud kelteni, miért ne keltene életre rengeteget? – gondolta. És elkezdte! Egy napsütéses rétet festett, de nem elégedett meg néhány virággal. A piros pipacsok mellé lila harangvirágokat festett, sárga boglárkákat, kék nefelejcseket, narancssárga liliomokat, és mindezeket olyan sűrűn, olyan egymás hegyén-hátán, hogy a zöld fű alig látszott ki alóluk. Aztán jött az ég: rózsaszín felhők, narancssárga nap, lila szivárvány, mindez egyetlen képen.
A színek életre keltek, ahogy a paletta ígérte. A pipacsok táncoltak, a harangvirágok ringatóztak, a nap sugárzott. De minél több színt vitt fel Kati a vászonra, annál nagyobb lett a zűrzavar. A piros pipacsok mintha veszekedtek volna a lila harangvirágokkal, a narancssárga nap elnyomta a kék nefelejcseket, és az egész kép olyan hangos és zsúfolt lett, hogy Kati szemét bántotta. A színek nem barátkoztak, hanem versengtek. Csak kavarogtak, és ahelyett, hogy egy szép mesét meséltek volna, egy zajos, érthetetlen zűrzavart alkottak.
Kati elkeseredetten nézte a festményeit. „De hiszen mindegyik szín olyan szép! Miért nem akarnak szépen együtt élni?” – morfondírozott. Pacni, aki eddig békésen szunyókált, felkapta a fejét. Egy pillanatig nézte a képet, aztán nyávogott egyet, felugrott az asztalra, és a mancsával finoman megbökött egy üres, fehér vásznat. Mintha azt mondta volna: „Próbáld újra, de másképp!”
Kati értette a jelzést. Felsóhajtott, és letette az ecsetet. „De hogyan, Pacni? Hogyan lehet rendet tenni ennyi szépség között?”
Ekkor valami különös történt. A varázspaletta elkezdett lágyan fényleni, és a színek, amik eddig veszekedtek a vásznon, most harmóniában kezdtek vibrálni a palettán. A fény egyre erősebb lett, és abból kilépett egy aprócska, tündöklő lény. Haja olyan volt, mint a legfinomabb selyem, ezerszínű köntöse pedig úgy csillogott, mint egy szivárvány. Ő volt a Paletta Tündére.
„Látom, kedves Kati, hogy szíved tele van jó szándékkal és szeretettel a színek iránt” – szólt a Tündér hangja, lágyan, mint a tavaszi szellő. „De a színeknek is szükségük van egy kis útmutatásra, hogy a legszebben ragyoghassanak. Akárcsak a virágoknak a kertben, vagy a csillagoknak az égen, nekik is kell egy kis rend, egy kis harmónia.”
Kati tágra nyílt szemmel hallgatta. „De hogyan teremtek harmóniát, Tündér? Annyi szép szín van, és mindegyiket használni szeretném!”
„És ez rendben is van” – mosolygott a Tündér. „De gondolj arra, hogy a színek is, akárcsak az emberek, nem mindig passzolnak össze mindenki mással. Vannak színek, amik barátok, és vannak, amik kiegészítik egymást, mint a nap és az ég. És vannak olyanok is, amik túl erősek együtt, ha mind egyszerre akarnak tündökölni. Képzeld el, hogy a színek egy nagy zenekarban játszanak. Minden hangszer gyönyörűen szól önmagában, de ha mindegyik a saját dallamát játssza egyszerre, abból csak zűrzavar lesz. Viszont ha a karmester vezeti őket, és mindenki tudja a helyét, akkor egy csodálatos dallam születik.”
A Tündér odalibbent Kati palettájához, és finoman megérintette. „Látod, a piros szenvedélyes és bátor, de szüksége van egy kis nyugalomra. A zöld pedig békés és megnyugtató, de jól esik neki egy kis lendület. Próbáld meg hallgatni a színekre, Kati. Kérdezd meg tőlük, mire vágynak, mi teszi őket boldoggá. Ne akard mindet egyszerre a vászonra kényszeríteni.”
Pacni, aki eddig csendesen figyelte a beszélgetést, most felmászott Kati ölébe, és dorombolt. Mintha azt mondta volna: „A kevesebb néha több, gazdám.”
Kati elgondolkodott. Visszaemlékezett Pacni korábbi jelzésére, az üres vászonra. Lehet, hogy nem az a lényeg, hogy minél több színt használjon, hanem az, hogy *melyikeket* és *hogyan*.
„Értem!” – kiáltott fel Kati. „Megpróbálom!”
A Paletta Tündére elmosolyodott, köntöse ismét szivárványszínekben játszott, aztán egy apró fényvillanással eltűnt, ahogy jött, a paletta lágyan pislákoló fényében.
Kati vett egy mély lélegzetet, és ismét ecsetet ragadott. Elővett egy új, tiszta vásznat. Ezúttal lassan kezdett, óvatosan. Először egy halványkék eget festett, finoman, ahogy a reggeli égbolt ébred. A kék szín életre kelt, és a vászonon apró, alig látható felhőfoszlányok jelentek meg, amik lassan úsztak. Pacni elégedetten dorombolt Kati ölében.
Aztán egy zöld mezőt festett az ég alá. Nem harsányan zöldet, hanem lágy, tavaszi zöldet, amiből itt-ott kivillant egy-egy sárga pöttynyi virág. A zöld mezőn a fűszálak finoman megingtak, a sárga virágok pedig apró napocskaként ragyogtak.
Kati megállt, és elgondolkodott. Mi hiányzik még? Egy kis élet, egy kis mesebeli varázs. Aztán eszébe jutott a Tündér szava: „Hallgass a színekre.” A palettán a piros és a narancssárga hívogatta. De nem akarta túlzásba vinni. Döntött. Egyetlen, élénkpiros, óriási pipacsot festett a mező közepére, olyan pirosat, ami lángolt, de mégsem bántotta a szemet, mert körülötte a zöld és a kék megnyugtatta. A pipacs szirmai lassan kinyíltak a vásznon, mintha a szél fújna beléjük életet.
És hogy a mese teljes legyen, egy apró, narancssárga pillangót festett, ami épp a pipacsra szállt. A pillangó szárnyai finoman megrezdültek, és a kép életre kelt, de ezúttal nem zűrzavarosan, hanem békésen és harmonikusan. A színek együtt táncoltak, meséltek, és egy gyönyörű történetet suttogtak a nézőnek. Ez volt Kati első igazi meseképe.
Kati szívét öröm járta át. Olyan büszke volt a festményére! Nem csak azért, mert a színek életre keltek, hanem mert most már tudta, hogyan kell őket szépen, harmóniában tartani. Megtanulta, hogy a kevesebb néha több, és hogy a valódi szépség a gondos kiválasztásban és az egyensúlyban rejlik.
Pacni elégedetten összegömbölyödött a kész festmény mellett, és most már nem csak szunyókált, hanem mintha mosolygott volna. Kati pedig tudta, hogy a varázspalettája és a színek titkai még sok-sok gyönyörű mesét tartogatnak számára.
