Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy apró, de annál mozgalmasabb kis falucska szélén, egy öreg tölgyfa odvában élt Csavar, az ezermester manó. Csavar nem volt akármilyen manó! A füle hegyétől a cipője orráig csupa találékonyság és szikrázó ötlet volt. Műhelye, az odú mélyén, valóságos csodaország volt: csengő-bongó fogaskerekek, színes drótok gomolygó kupacai, apró kalapácsok, amik szüntelenül kopogtak, és persze Szisszen, a manó leghűségesebb, pöfögő segítője. Szisszen egy kicsi, de annál fontosabb gép volt, tele rugókkal és karokkal, és minden egyes mozdulatát egy bájos „szissz-pöff!” hang kísérte. Néha füstöt is pöfékelt, de csakis a szeretetből, sosem a haragtól.
Csavar imádott barkácsolni. Ha valakinek elromlott a vizeskancsója, ő épített hozzá egy önműködő vízpumpát. Ha a kismókus nem érte el a legmagasabb mogyorót, Csavar azonnal összerakott egy mogyoró-emelő szerkezetet. A falu lakói, a mókusoktól a pockokig, sőt, néha még a falu határában lakó emberek is, mind tudták: ha baj van, Csavar majd kitalál valamit. És Csavar mindig kitalált. Büszke volt a találékonyságára, arra, hogy minden problémára képes egyedül, a saját kezével, a maga furcsa módján megoldást találni.
A faluban élt egy kislány is, Emma, akinek a neve is elárulta a természetét: csupa kíváncsiság volt. Emma hosszú, fonott hajával és csillogó szemeivel gyakran elmerült a könyvekben, de még gyakrabban a világ titkaiban. Imádott Csavar műhelye körül ólálkodni, és nézni, ahogy a manó apró, mégis bonyolult szerkezeteket épít. Emma sosem zavarta Csavart, csak csendben figyelte, és közben annyi mindent tanult. Azt is megfigyelte, hogy Csavar néha mennyire elfárad, és milyen makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy mindent egyedül oldjon meg.
A falu másik szélén lakott Misi bácsi, a barkácsoló szomszéd. Misi bácsi hosszú szakállával és mindig olajfoltos kezével maga is ezermester volt, csak éppen az emberek világában. Szerszámoskamrájában a fűrészek és kalapácsok sorakoztak, és gyakran lehetett hallani tőle a „hmm, ezt még meg kell igazítani” vagy a „na, ehhez kellene egy kis csavar” mondatokat. Misi bácsi imádott építeni, javítani, és a falu apraja-nagyja tudta, ha egy kerítés dől, vagy egy bicikli lánca szakad, ő a megoldás embere. Ő is ismerte Csavart, persze csak annyira, amennyire egy ember ismerhet egy manót – látta a furcsa szerkezeteket, amik néha feltűntek a fák között, és sejtette, hogy valami apró, de okos lény állhat a háttérben.
Egy nap izgalmas hír járta be a falut: közeledett a Falunap! Ez volt az év legnagyobb eseménye, amikor mindenki összejött, ettek, ittak, nevettek, és persze a legviccesebb és legkülönlegesebb attrakciók versengtek a közönség kegyeiért. Idén a falu vezetői úgy döntöttek, valami igazán különlegesre vágynak: egy „örömjárgányra”. Egy olyan szerkezetre, ami mindenkit megnevettet, körbeviszi a falunapon, és csupa vidámságot áraszt magából.
Csavar, ahogy meghallotta a hírt, azonnal felcsillant a szeme. „Örömjárgány? Ez az én feladatom!” – gondolta. – „Én, Csavar, az ezermester manó, építek egy olyat, amilyet még soha senki nem látott!”
Be is vetette magát a munkába. Napokig nem jött ki az odújából, csak a kalapácsok csattogása, a fűrész recsegése és Szisszen boldog „szissz-pöff-pöff!” hangja hallatszott ki. Emma, aki gyakran arra járt, látta, ahogy Csavar hatalmas tervrajzokat terít ki, és apró fogaskerekeket rendezget. A manó egy szélhajtású, repülő-gördülő örömjárgányt képzelt el, ami vattacukor-felhőket ereget, és szappanbuborék-esőt hullat.
Az első prototípus, amit Csavar bemutatott Szisszennek, egy hatalmas, de légies szerkezet volt, ami inkább hasonlított egy túlméretezett madárfészekre, mint egy járműre. Amikor Csavar megpróbálta beindítani, Szisszen is lelkesen pöfögött, de a szerkezet csak egyet billegett, majd az egyik szárnya lecsuklott. Csavar megvakarta a fejét. „Hmm, talán egy kicsit több stabilitás kellene” – morogta.
A következő próbálkozás egy spirál alakú járgány volt, ami elvileg a spirál mentén haladva emelkedett volna a magasba. Ez is látványos volt, de amikor Csavar kipróbálta, olyan gyorsan forgott, hogy még Szisszen is megszédült tőle, és a manó alig tudta megállítani, mielőtt nekicsapódott volna egy fának. „Túl gyors! Túl gyors!” – kiáltotta Csavar, miközben próbálta helyreállítani a szédült Szisszent.
Csavar egyre frusztráltabb lett. Annyi ötlete volt, annyi terv, de valahogy egyik sem működött tökéletesen. Egyedül nem tudta megoldani a stabilitás, a sebesség és a biztonság hármas problémáját. A falunap közeledett, és az idő fogyott. Az odúban felhalmozódtak a félkész szerkezetek, a görbe kerekek és az elgörbült rugók. Szisszen is egyre szomorúbban pöfögött, látva gazdája elkeseredését.
Egy délután Emma elment Csavar odújához. Látta, hogy a manó a homlokát ráncolva, egy bonyolult rajz fölött görnyed, miközben Szisszen szomorúan füstölög mellette. „Csavar, mi a baj?” – kérdezte halkan.
Csavar felsóhajtott. „Emma, az örömjárgány! Nem tudom megépíteni. Valami mindig hiányzik, valami nem stimmel. Túl nagy, túl bonyolult egyedül.”
Emma elgondolkodott. „De Csavar, miért egyedül? Hiszen Misi bácsi is olyan ügyesen barkácsol! És ő is nagy dolgokat épít, amik stabilak és erősek.”
Csavar először megrázta a fejét. „Én, segítséget kérni? Én, az ezermester manó, aki mindenre tud megoldást találni? Az nem én vagyok!”
„De Csavar,” – mondta Emma kedvesen – „néha a legerősebbeknek is kell egy kis segítség. Két fej többet gondol, mint egy, és két kéz többet épít, mint egy. És három, vagy négy, még többet!”
Csavar ránézett Szisszenre, aki bátorítóan pöfögött egyet. Emma szavai elgondolkodtatták. Talán igaza van. Talán nem szégyen segítséget kérni, hanem bölcsesség.
Másnap reggel Csavar, egy apró, de karjánál erősebb kalapáccsal a kezében, és Szisszen, büszkén pöfögve mellette, elindult Misi bácsi háza felé. Emma is velük tartott, izgatottan. Misi bácsi éppen a kerítését javítgatta.
„Jó reggelt, Misi bácsi!” – köszönt Emma. – „Csavar egy nagyon fontos ügyben jött hozzád!”
Misi bácsi felnézett, és meglepetten látta az apró manót. Csavar, némi habozás után, bátorságot vett, és elmagyarázta a helyzetet, a falunapot, az örömjárgányt, és a kudarcait. Misi bácsi figyelmesen hallgatta, majd elmosolyodott. „Szóval egy örömjárgány? Érdekes. Lássuk csak, mit tudunk kihozni belőle!”
És elkezdődött a közös munka. Csavar hozta a fantasztikus, de néha túl légies ötleteket. Misi bácsi hozta a stabil, erős alapokat, a strapabíró anyagokat és a gyakorlatias megoldásokat. Emma segített válogatni, festeni, és lelkesen szurkolt. Szisszen pedig, a maga pöfögős módján, hol egy csavart tartott, hol egy drótot húzott, de a legfontosabb, hogy mindig ott volt, és jókedvet árasztott.
Csavar megtanulta, hogy Misi bácsi tudja, hogyan kell egy erős alvázat építeni, ami elbírja a súlyt. Misi bácsi pedig elcsodálkozott Csavar kreativitásán, ahogy a manó a legváratlanabb anyagokból is képes volt csodálatos díszítéseket, vagy éppen egy vattacukor-felhő eregető szerkezetet építeni. Emma ötlete volt, hogy a járgányt színes szalagokkal és virágokkal díszítsék, hogy még vidámabb legyen.
Napokig dolgoztak együtt. Nevettek, tanultak egymástól, és lassan, de biztosan, egy fantasztikus örömjárgány kezdett formát ölteni. Nem repült, és nem eregetett szappanbuborékot, de volt rajta egy kényelmes pad, egy vidám dudáló kürt, és a kerekei olyan erősek voltak, mint egy tölgyfa. A tetején pedig ott volt Csavar egyik találmánya: egy kis szélforgó, ami színes csíkokat eregetett, amint a járgány gurult.
Végre eljött a Falunap! A falu apraja-nagyja összegyűlt, és a levegőben érezni lehetett a sütemények illatát, a nevetést és a várakozást. Amikor Csavar, Emma és Misi bácsi előgurította az örömjárgányt, a tömeg elámult. Szisszen büszkén pöfögött a járgány elején, mintha ő maga lenne a motor. A járgány színes volt, vidám, és olyan stabil, hogy mindenki bátran felülhetett rá.
Az örömjárgány körbe-körbe vitte a gyerekeket és a felnőtteket, és mindenki arcán ott volt a mosoly. Csavar a manó, Misi bácsi az ember, és Emma a kislány, mindannyian tudták, hogy ez a siker nem egy ember, vagy egy manó érdeme, hanem a közös munka, az összefogás gyümölcse. Csavar rájött, hogy bár ő a találékony manó, és minden bajra tud egy furcsa szerkezetet találni, a legjobb megoldás mégis az, ha az ember, vagy éppen a manó, összefog másokkal. Mert együtt nem csak egy örömjárgányt, hanem annál sokkal többet, igazi, maradandó örömet lehet építeni.
Attól a naptól fogva Csavar, Misi bácsi és Emma gyakran dolgoztak együtt. Csavar még mindig kitalált furcsa szerkezeteket, de már tudta, mikor érdemes megosztani az ötleteit, és mikor kell segítséget kérni. És Szisszen is még boldogabban pöfögött, mert tudta, hogy a barátság a legjobb üzemanyag a világon.
És ha valaha is jársz azon a falunapon, és látsz egy színes, vidám járgányt, ami örömet hoz mindenkinek, emlékezz Csavarra, Emmára, Misi bácsira és a pöfögő Szisszenre, akik megmutatták, hogy az összefogás a legnagyobb találmány mind közül.
