Kerekrét városka közepén, a macskaköves főtér fölé magasodott az öreg óratorony. Nem volt ez akármilyen torony! Hatalmas számlapja olyan volt, mint egy jóságos, kerek arc, mutatói pedig mint két bölcs, lassan járó kar, melyek a napokat és órákat ölelték át. De a torony igazi lelke a harangja volt. Nemcsak az időt jelezte, hanem a város szívverését adta. Reggelente lágy „bim-bammal” köszöntötte a pékeket, délben erőteljes kongással hívta ebédre a dolgos embereket, este pedig halk, altató dallammal takargatta be a játszótereken elfáradt gyerekeket.
Ebben a városkában élt egy kislány, Lujza. Lujzának nem babái voltak a polcán, hanem csavarhúzók, fogók és apró alkatrészekkel teli dobozkák. Ha elromlott a kenyérpirító, Lujza megszerelte. Ha nyikorgott a kertkapu, Lujza megolajozta. Ujjai között a széthullott szerkezetek új életre keltek, mert Lujza nemcsak a kezével, hanem a szívével is látott a dolgok mélyére. Értette a rugók sóhaját és a fogaskerekek dalát.
Egy kedd reggelen azonban valami megváltozott. A városra fülsiketítő csend telepedett. Nem szólt a hétórás harangszó, ami a gyerekeket iskolába ébresztette volna. A pék kiflijének tésztája túlkelt, a postás elaludt, és az egész város úgy érezte, mintha valaki kihúzta volna a dugót a világból. Az idő megállt.
Lujza azonnal tudta, hogy nagy a baj. Felkapta a kedvenc csavarhúzóját, és egyenesen Benedek mesterhez, az öreg óráshoz szaladt. Benedek mester műhelye egy csodavilág volt. A falakon százféle óra ketyegett, ingaórák méltóságteljesen himbálóztak, kakukkos órák bújtak elő kíváncsian, és apró zsebórák ezüstös csilingeléssel suttogtak egymásnak. Az öreg mester egy nagyítóval a szeme előtt görnyedt egy parányi szerkezet fölé, de a homlokán mély barázdákat szántott az aggodalom.
– Benedek bácsi! – lihegte Lujza. – A toronyóra! Megállt!
Az órásmester lassan felemelte a fejét. Szeme olyan volt, mint két kopott számlap, tele bölcsességgel és egy csipetnyi szomorúsággal.
– Tudom, gyermekem. Hallom ezt a szörnyű csendet. A torony szíve nem dobog. Én már öreg vagyok ehhez a magas létrához, a szemem sem a régi. A torony belseje pedig… az egy másik világ.
– Segítek! – vágta rá Lujza eltökélten. – Én nem félek a magasságtól, és az én szemem éles, mint a tű! Ketten meg tudjuk csinálni!
Benedek mester elmosolyodott. Látta a kislány szemében azt a szikrát, ami egykor benne is égett. Bólintott.
– Jól van, te kis ezermester. De a torony nemcsak fogaskerekekből áll. Türelem is kell hozzá, abból pedig sok.
Elindultak hát. A torony ódon ajtaját egy hatalmas, rozsdás kulccsal nyitották ki. Odabent hűvös volt és félhomály, a levegőben évszázados por és finom gépolaj illata szállt. Csigalépcső vezetett a magasba, végtelennek tűnt. Ahogy haladtak felfelé, a város zaja elhalkult, és helyét átvette a saját lépteik visszhangja.
Végül felértek a torony szívébe, az óraszerkezet kamrájába. Lujzának elakadt a lélegzete. Nem szobában voltak, hanem egy fémből és rézből épült erdőben. Hatalmas fogaskerekek álltak némán, mint az alvó óriások. Tengelyek és emelők hálózata szőtte át a teret, mint megdermedt indák. Minden csendes volt, mozdulatlan.
– Hol keressük a hibát? – kérdezte Lujza izgatottan, és máris egy nagyobb kerék felé indult volna. – Talán egy fog kitört? Vagy egy rugó pattant el?
– Lassan, Lujza, lassan – intette Benedek mester. – Az időt nem lehet sürgetni, a hibáját sem. Előbb hallgatnunk kell. Figyelj a csendre! Mit mond neked?
Lujza becsukta a szemét. Először nem hallott semmit, csak a saját szívének dobogását. De aztán, ahogy egyre jobban figyelt, meghallott valami mást is. Egy apró, bosszantó, zsizsegő hangot. Olyan volt, mintha száz türelmetlen szúnyog döngicsélne egy helyben.
– Hallom! – suttogta. – Valami zizeg!
A hang irányába indultak, mélyebbre a fémrengetegben. És akkor, a legnagyobb inga tövében, meglátták őket. Parányi, fénylő lények nyüzsögtek a legfontosabb tengely körül. Nem voltak nagyobbak egy porszemnél, testük áttetsző volt, mint a délibáb, és ide-oda cikáztak, mint a megzavart méhek. Ők voltak az időmanók.
– Az időmanók! – suttogta Benedek mester. – Jaj, de csintalanok! Ha a városban túl sok a sietség, a kapkodás és a türelmetlenség, akkor megerősödnek, és idejönnek bosszantani az órát. Nézd csak!
Lujza közelebb hajolt. A manók vékony, szinte láthatatlan szálakkal kötözték gúzsba a fogaskerekeket. A szálak a türelmetlenségből szövődtek, és minél jobban akarta valaki, hogy múljon már az idő, annál erősebbek lettek.
– El kell kergetni őket! – kiáltotta Lujza, és felkapott egy olajozó kannát, hogy feléjük spricceljen, de Benedek mester a kezére fogott.
– Ne! Ezzel csak erősebbé tennéd őket. A kapkodás a legjobb falat nekik. Nem erővel kell legyőzni őket, hanem annak az ellenkezőjével.
Lujza nem értette. Hogy lehet bármit is megoldani anélkül, hogy csinálna valamit? De bízott az öreg mesterben. Leültek hát a hideg kőpadlóra, a néma óriáskerekek árnyékában.
– Most mit csinálunk? – kérdezte suttogva.
– Várunk – felelte az órás. – És mesélünk. Mesélj nekem valamiről, amihez sok idő kell!
Lujza gondolkodott. Eszébe jutott a nagymamája, ahogy a kenyeret dagasztja. Lassan, ráérősen, minden mozdulatot kiélvezve. Elkezdett mesélni a liszt illatáról, a tészta puhaságáról, a hosszú kelesztésről, a várakozásról, amíg a kemencében aranybarnára sül. Ahogy mesélt, a hangja megnyugodott.
Benedek mester is mesélni kezdett. Arról, hogyan faragta ki az első fogaskerekét egy darab diófából, hetekig tartó aprólékos munkával. Mesélt a fa türelméről, ahogy évtizedekig növekszik, és arról a békéről, amit akkor érez, amikor egy óra minden alkatrésze tökéletes összhangban kezd el ketyegni.
Ahogy a nyugodt, békés szavak betöltötték a termet, csoda történt. Az időmanók zsizsegése halkulni kezdett. A türelmetlenség szálai, melyekkel gúzsba kötötték a szerkezetet, foszladozni kezdtek, mint a reggeli köd. A manók egyre lassabbak lettek, unottan ásítottak, majd egyenként, csendben eltűntek a fénysugarakban táncoló porszemek között.
Amikor az utolsó manó is eltűnt, egy halk „kattanás” hallatszott. A türelmetlenség utolsó szála is elpattant. A hatalmas inga magától megmozdult, és méltóságteljesen lengeni kezdett. Egyik kerék megmozdította a másikat, és hamarosan az egész szerkezet életre kelt. A kamrát ismét betöltötte a megnyugtató, ritmikus „katt-katt-katt”.
Fentről, a harangtoronyból egy mély, öblös hang szólalt meg, de még nem a megszokott „BIMM-BAMM”, csak egy halk, hálás sóhaj. Maga a Toronyharang köszönte meg a segítséget.
Lujza és Benedek mester elmosolyodtak. Nem kellett semmit szerelniük, csak meg kellett tanulniuk várni. Lujza megértette. Az idő nem egy gép, amit meg kell javítani, hanem egy ajándék, amit türelemmel kell kibontani. A türelem finomabb, láthatatlanabb, de erősebb, mint bármelyik acélból készült mechanika.
Ahogy mentek lefelé a csigalépcsőn, meghallották, ahogy a torony elüti a delet. Tizenkét erőteljes, tiszta kongás zengett végig a városon. Kerekrét fellélegzett. A pék kivette a tökéletesre sült kenyeret, a postás vidáman fütyörészve rótta az utcákat, a gyerekek pedig kiszaladtak az udvarra. Az idő újra a helyére került.
Attól a naptól fogva Lujza nemcsak a szerkezeteket javította meg, hanem a türelmetlenséget is. Ha valaki kapkodott, csak annyit mondott neki egy mosollyal: „Lassan, mint Benedek bácsi órái. Hallgasd csak, milyen szépen ketyeg!” És Kerekrét városában az idő újra békésen, boldogan telt, mert egy találékony kislány megtanulta a legnagyobb titkot: a legfontosabb dolgokhoz nem csavarhúzó kell, hanem idő és egy csipetnyi türelem.
