Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ott, ahol a girbegurba fűzfák a patak fölé hajoltak, hogy a saját tükörképükben gyönyörködjenek, élt egy legény, akit Miklósnak hívtak. Miklósnak nem volt semmije, csak a két dolgos keze, a tiszta inge, no meg egy szíve, ami nagyobb volt, mint a leggazdagabb király kincseskamrája. Szegény volt, mint a templom egere, de ha valaki nála is jobban rászorult, azt a keveset is odaadta volna, amije volt.
Egy csikorgó telű napon Miklós elindult, hogy a szomszéd városban keressen munkát. Tarisznyájában egyetlen árva cipó lapult, amit még az előző napi béréből vett. A harapós szél úgy süvített a puszta felett, mintha a világ összes farkasa egyszerre vonyítana. Az égen ólomszürke felhők gyülekeztek, és a hideg csontig hatolt. Ahogy Miklós a fagyos úton baktatott, egyszer csak megpillantott egy alakot az út szélén. Egy öreg vándor kuporgott egy kopár galagonyabokor tövében, vékony, szakadozott köpönyegébe burkolózva reszketett a hidegtől.
Miklós szíve összeszorult. Odalépett a vándorhoz.
– Adjon Isten, jó atyám! – köszöntötte. – Úgy látom, nagyon fázik. Nincs melegebb ruhája?
A vándor felnézett. Arca ráncos volt, mint a szikkadt föld, de a szeme úgy csillogott, mint két parázs a hamu alatt. Hangja rekedt volt és halk.
– Nincs, fiam. A ruha elkopott, az erő elszállt, és az éhség nagy úr. Napok óta nem ettem egy falatot sem.
Miklós egy pillanatig habozott. Eszébe jutott, hogy az út még hosszú, és a gyomra neki is korgott már. De aztán a vándor beesett, szenvedő arcára nézett, és a jó szíve felülkerekedett. Elővette a tarisznyájából az utolsó cipóját, kettétörte, és a nagyobbik felét a vándornak nyújtotta.
– Tessék, jó atyám. Ez mindenem, de osszuk meg testvériesen. Egye meg, erőt ad a további úthoz.
A vándor szeme felragyogott. Elvette a kenyeret, és lassan enni kezdte. Mikor végzett, felegyenesedett, és mintha a hideg már nem is rázta volna. Mélyen Miklós szemébe nézett.
– Jószívű legény vagy, Miklós. A jóságod nem marad jutalom nélkül. Pénzem, aranyam nincsen, de adok neked hármat, ami többet ér minden kincsnél. Adok három jó tanácsot. Jól figyelj, és vésd az eszedbe!
Miklós tátott szájjal hallgatta, ahogy a vándor ünnepélyes hangon folytatta:
– Az első: Sose térj le a járt útról a járatlanért, még ha rövidebbnek is tűnik! A második: Amit éjjel látsz és hallasz, ne kérdezd reggelig! A harmadik pedig: Haragodban sose tégy semmit, míg lassan el nem számolsz háromig!
Ezzel a vándor sarkon fordult, és mintha a föld nyelte volna el, eltűnt a sűrűsödő hóesésben. Miklós csak állt ott meghökkenve. Furcsa tanácsok, gondolta, de ha már kapta, megfogadja őket. Megette a maradék cipóját, és folytatta útját.
Ahogy ment, mendegélt, egy sötét erdő széléhez ért, ahol az út kettéágazott. Az egyik volt a széles, kitaposott országút, ami hosszan kanyargott a fák között. A másik egy keskeny, benőtt ösvény, ami nyílegyenesen vágott át a sűrűn. Egy arra járó favágó odakiáltott neki: – Hé, legény! Ha sietsz, menj a rövidebb úton! Legalább fél napot megspórolsz!
Miklós már-már rálépett volna a csábító ösvényre, de hirtelen eszébe jutott a vándor első tanácsa: „Sose térj le a járt útról a járatlanért!” Visszalépett, és bár a lába már ólomnehéz volt a fáradtságtól, a hosszabb, biztonságos utat választotta. Estére a városba érve megtudta, hogy az erdei ösvényen rablók tanyáznak, akik aznap mindenkit kifosztottak, aki arra merészkedett. Miklós hálát adott a jó tanácsnak, ami megmentette őt.
A városban egy fogadóban szállt meg. Éjjel arra ébredt, hogy a szomszéd szobából, ahol a fogadós lakott, kaparászás és puffanás hallatszik. Odasandított a deszkafal résén, és a szemei elkerekedtek a csodálkozástól. A fogadós éppen egy nehéz vasládát ásott el a padló alá. A ládából csak úgy csordult ki az arany és az ezüst. Miklósnak a torka is elszorult. Legszívesebben kirohant volna, hogy kérdőre vonja a kapzsi fogadóst, honnan van ennyi pénze. De ekkor beugrott neki a második tanács: „Amit éjjel látsz és hallasz, ne kérdezd reggelig!” Visszafeküdt a szalmazsákjára, és bár egy szemhunyásnyit sem aludt, csendben maradt.
Reggel, ahogy kinyitotta az ablakot, egy fekete varjú reppent a párkányra. Ránézett Miklósra a fényes, gomb-szemeivel, és rikácsolta:
– Kár, kár, de okos voltál, legény! Kár lett volna belőled! Az a pénz egy tegnap megölt kereskedőé. Ha éjjel megszólalsz, a fogadós téged is elásott volna a láda mellé. Menj a bíróhoz, de okosan!
Miklós megfogadta a beszélő varjú szavát. Elment a bíróhoz, és elmondta, mit látott. A poroszlók kivonultak, feltörték a padlót, és megtalálták a ládát meg a szegény kereskedő holttestét is. A gonosz fogadós elnyerte méltó büntetését, Miklós pedig a becsületességéért és a bátorságáért megkapta a kincs egytizedét jutalmul. Soha életében nem látott még annyi pénzt együtt.
A jutalmából Miklós úgy döntött, kereskedni kezd. Elment a város leggazdagabb, de egyben legkapzsibb kereskedőjéhez, hogy árut vásároljon. A kereskedő, látva Miklós járatlanságát, mézes-mázos szavakkal a legrosszabb, selejtes portékáját sózta rá, de aranyárban. Mikor Miklós kipakolt a piacon, és látta, hogy a szövetek foszladoznak, az edények pedig repedtek, elöntötte a méreg. Úgy érezte, menten szétrobban a haragtól. Visszarohant a kereskedő boltjába, és már emelte is a kezét, hogy az asztalra csapjon és torkaszakadtából kiabáljon.
De abban a pillanatban eszébe villant a vándor harmadik tanácsa: „Haragodban sose tégy semmit, míg lassan el nem számolsz háromig!” Megállt a bolt közepén, lehunyta a szemét, és lassan számolni kezdett magában: Egy… A dühe már nem volt olyan forró. Kettő… A gondolatai kitisztultak. Három… A harag helyét átvette a hideg, tiszta ész.
Lenyugodva, higgadtan lépett a pult elé, ahol a kereskedő már más vevőkkel alkudozott. Miklós nem kiabált, hanem hangosan és érthetően, mindenki füle hallatára kezdett beszélni:
– Tisztelt kereskedő úr! Az imént vásároltam öntől ezeket a csodás árukat. Olyan kiváló minőségűek, hogy szeretném megmutatni a többi vásárlónak is, milyen remek portékát árul. Nézzék csak, ez a selyem magától bomlik, ez a cserép pedig már a nézéstől is megreped!
A többi vevő odasereglett. A kapzsi kereskedő arca előbb vörös, majd zöld, majd sárga lett a szégyentől és a dühtől. Félve a botránytól és a rossz hírtől, gyorsan behívta Miklóst a raktárba. Visszaadta a pénzét, sőt, hogy befogja a száját, a legszebb árujából is adott neki egy szekérderéknyit ajándékba.
Ettől a naptól fogva Miklós szerencsecsillaga egyre fényesebben ragyogott. A jó minőségű áruval, a becsületes munkával és a jószívűségével hamarosan a város legkedveltebb kereskedője lett. Meggazdagodott, de sosem felejtette el, honnan jött. A szegényeket mindig segítette, az éhezőknek ételt, a fázóknak ruhát adott.
Egy nap, mikor éppen a boltja előtt osztott kenyeret a rászorulóknak, egy díszes hintó állt meg előtte. A hintóból egy királyi termetű, gazdagon öltözött úr szállt ki. Miklós döbbenten ismerte fel benne a fázó vándort, akinek a cipóját adta.
– Látom, megfogadtad a tanácsaimat, fiam – mosolygott a vándor, akiről kiderült, hogy maga a jóságos király, aki álruhában járta az országot, hogy próbára tegye az emberek szívét. – A legnagyobb jutalmat már megkaptad: a bölcsességet. De a jóságod még többet érdemel. Gyere velem a palotámba, légy a tanácsadóm, hogy a te tiszta szíveddel segíts uralkodni!
Miklós elfogadta a meghívást. A király tanácsadója lett, és bölcs döntéseivel, segítőkészségével boldogságot és békét hozott az egész országra. És ha néha egy-egy fekete varjú reppent a palota ablakpárkányára, mindig odatett neki egy darabka kalácsot, és hálásan megköszönte a régi, jó tanácsot.
Így lett a szegény, jószívű legényből gazdag és bölcs ember, aki megtanulta, hogy az igazi kincs nem az arany, hanem a jó szó, a helyes döntés és a szeretet, ami mindig, minden körülmények között meghozza a maga jutalmát. És ha meg nem haltak, ma is boldogan élnek.
