Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is innét, állt egy csodálatos kastély. Tornyai az ég kék selymét karcolták, ablakai gyémántként szikráztak a napfényben, és falai színaranyból öntött téglákból épültek. Ebben a ragyogó palotában élt az Aranyszívű Király, akiről azt suttogták a birodalomban, hogy a szíve nem húsból és vérből való, hanem a legtisztább, legfényesebb aranyból. És valóban, ha a király a mellkasára tette a kezét, nem dobbanást, hanem halk, csilingelő ketyegést érzett, mintha egy parányi, drága óramű ketyegne benne.
A király jó uralkodó volt, bölcs és igazságos. Birodalma gazdag volt, kamrái roskadoztak a kincsektől, és alattvalói sosem szenvedtek hiányt. Mégis, ahogy a nap lebukott a hegyek mögé, és az alkonyat aranyporos ujjai végigsimítottak a kastély tornyain, a király szívét – az arany szívét – különös, hideg üresség járta át. Hiába verték vissza a falak ezernyi gyertya lángját, a hatalmas termek kongtak a magánytól. A csöndet csak a saját arany szívének halk, fémes ketyegése és a messzeségből odaszűrődő szél sóhaja törte meg.
A Kastély Főkomornyikja, egy hófehér hajú, peckes tartású öregúr, mindent megtett, hogy a király kedvében járjon. Minden reggel új, arannyal hímzett köntöst hozatott, a legfinomabb ételeket tálaltatta ezüst tálcákon, és gondoskodott róla, hogy a padlót úgy fényesítsék, hogy a király meglássa benne a koronáját. Ám a király arca napról napra szomorúbb lett.
– Valami hiányzik, Főkomornyik – sóhajtotta egyszer a király, miközben a trónterem hatalmas ablakából bámulta a távoli falvakat, ahonnan halk nevetés és muzsikaszó szűrődött fel. – Ez a sok arany csak a fényt veri vissza, de nem ad meleget.
A Főkomornyik összeráncolta a homlokát. – Talán még több aranyra van szüksége Felségednek? Hozassak újabb kincseket a hegyekből?
A király csak megrázta a fejét, és elfordult. Nem a kincsek hiányoztak.
Egy napsütéses délután a király a kastély egyik eldugott kertjében sétált, ahol a szobrok mohásak voltak, a szökőkút pedig már rég elhallgatott. Egyszer csak vékony, pengető hangot hallott. A hang egy rózsabokor mögül jött. Óvatosan odalépett, és meglátott egy kislányt, aki egy aprócska lanton játszott. Miri volt az, az udvari zenész leánya, akinek copfja olyan szőke volt, mint a búzakalász, és szeme olyan kék, mint a nyári ég. Mellette egy fiú ült, Ákos, az apród, aki éppen egy régi, rozsdásodó pajzsot fényesített olyan elszántan, mintha az élete függne tőle.
Miri egy szomorú dalt játszott, ami pontosan illett a király hangulatához. Amikor befejezte, a király kilépett a bokor mögül.
– Gyönyörűen játszol, kislány – mondta csendesen.
Miri és Ákos ijedten pattantak fel és mélyen meghajoltak. – Felség! Bocsásson meg, nem akartuk zavarni a nyugalmát!
– Nem zavartatok. Sőt. A zenéd olyan, mintha a szívemből szólt volna – mondta a király, és leült a kőpadra. – Mondjátok, gyerekek, ti boldogok vagytok?
Ákos büszkén kihúzta magát. – Igenis, Felség! Ma sikerült úgy kifényesítenem a főlovász csizmáját, hogy megláttam benne a mosolyomat!
Miri is bólintott. – Én pedig akkor vagyok a legboldogabb, ha apukámmal együtt muzsikálunk, és a szakácsnők táncra perdülnek a konyhában.
A király elgondolkodott. Az ő kastélyában senki sem táncolt. Az ő aranytárgyai nem mosolyt, csak a saját szomorú arcát tükrözték vissza. Elmesélte a gyerekeknek, milyen üresnek és hidegnek érzi a csodás palotát.
Miri a lantjára nézett. – Felség, a zene is sokkal melegebb, ha többen hallgatják. Egyedül játszani olyan, mint egyedül nevetni. Lehet, de nem az igazi.
– És a játék is akkor jó, ha van kivel versenyezni! – vágta rá Ákos. – Hiába futok gyorsan, ha nincs, aki tapsol a végén!
Az Aranyszívű Király szemében apró szikra gyúlt. Mintha a gyerekek szavai egy rég elfeledett ajtó kulcsai lettek volna a szívében. Felállt, és arany szíve most mintha egy kicsit gyorsabban és hangosabban csilingelt volna.
– Igazatok van! – kiáltotta. – Ez a kastély nem otthon, hanem egy aranykalitka! De ezen változtatni fogunk! Rendezzünk egy ünnepet! A Fény Ünnepét!
A Főkomornyik majdnem elájult, amikor a király bejelentette a tervét. Nem egy szokásos, előkelő bált akart, ahová csak a grófok és bárók hivatalosak. A király kinyittatta a kastély kapuit az egész birodalom népe előtt.
– De Felség! – sopánkodott a Főkomornyik. – A selyemkárpitok! A velencei tükrök! A csiszolt márványpadló! Mi lesz velük, ha a köznép beözönlik?
– A padló azért van, hogy táncoljanak rajta, a kárpitok pedig, hogy gyönyörködjenek bennük, nem igaz? – mosolygott a király, és a Főkomornyik először látta őt igazán mosolyogni. – És ti ketten lesztek a segítőim!
Miri és Ákos alig hittek a fülüknek. Miri kapta a feladatot, hogy hívja össze a birodalom összes zenészét, és írjon egy vidám dalt, amit mindenki együtt énekelhet. Ákos felelt a játékokért. Zsákban futást, kötélhúzást és célba dobást szervezett a kastély hatalmas udvarán. A király pedig kinyitotta a kincstárat. De nem aranypénzt szórt a nép közé. Az aranyfonalakból a takácsok színes szalagokat szőttek, amikkel feldíszítették a termeket. A királyi szakácsok nem drága fácánt, hanem hatalmas üstökben gőzölgő gulyást és illatos, mézeskalácsot sütöttek mindenkinek.
Eljött a Fény Ünnepe napja. A kastély kapui szélesre tárultak, és az emberek özönleni kezdtek befelé: földművesek, pékek, kovácsok, anyukák és apukák, és persze rengeteg nevetgélő gyerek. A kastély, ami eddig csendes és komor volt, megtelt élettel. A levegőben muzsikaszó és finom ételek illata szállt. A gyerekek kacagása messzire hangzott, ahogy Ákos vezetésével a játékokban versengtek. A nagy bálteremben Miri vezényletével zenekar játszott, és a király legnagyobb meglepetésére a földműves a bárónővel, a pékleány pedig a délceg kapitánnyal ropta a táncot.
Az Aranyszívű Király nem a trónján ült. Levette nehéz palástját, és egyszerű ruhában járt az emberek között. Megkóstolta a mézeskalácsot, segített egy kisfiúnak megdobni a célt, és még egy öreg anyókával is táncolt egyet, aki könnyes szemmel köszönte meg neki. Az aranyfalak most másképp ragyogtak. Nem a gyertyák hideg fényét, hanem a több száz boldog arc meleg ragyogását verték vissza.
Az este csúcspontján a király kiállt a kastély erkélyére. Alatta a tömeg morajlott a boldogságtól. Mellette állt Miri és Ákos, és még a Főkomornyik is, aki döbbenten, de egy alig észrevehető mosollyal az arcán figyelte a sosem látott forgatagot.
A király a mellkasára tette a kezét. Az arany szíve nem csak halkan ketyegett. Most már melegen, erősen lüktetett, és nem csilingelt, hanem szinte dalolt. Olyan melegséget érzett a mellkasában, amilyet még soha. Rájött, hogy a szíve aranya önmagában csak egy hideg fém. De amikor megosztja az idejét, a kincseit, a kastélyát másokkal, ez az arany megtelik a legdrágább fénnyel: a szeretet és az öröm fényével.
– Látjátok? – fordult a gyerekekhez suttogva. – Most ragyog igazán a kastély. A fény nem a falakról jön. Hanem a mosolyokból.
Attól a naptól fogva az Aranyszívű Király kastélya soha többé nem volt üres. A Fény Ünnepét minden évben megtartották, és a király megtanulta, hogy egy birodalom igazi gazdagsága nem a kincstárban felhalmozott arany, hanem az emberek szívében lakó boldogság. És így lett az Aranyszívű Király a világ leggazdagabb uralkodója, mert a szíve, bár aranyból volt, tele volt azzal, ami a legtöbbet éri: a megosztott öröm melegével.
