Messze, túl a sós párától csillogó horizonton, ahol a tenger az ég kékjét csókolja, élt egy testvérpár, Lili és Bálint. Lili olyan vidám kislány volt, hogy a nevetése apró, csilingelő harangocskák hangján szállt a szélben, és amerre járt, még a legmorcosabb sirályok is elmosolyodtak. Bálint pedig egy csendesebb, ám annál találékonyabb fiú volt; a zsebei mindig tele voltak kagylókkal, sima kavicsokkal és ezerféle ötlettel, amikből csodás dolgokat tudott barkácsolni.
Egy verőfényes délután, mikor a dagály visszahúzódott, és a partot telehintette a tenger ajándékaival, egy különös, zöldes színű palackot vetett a víz a lábuk elé. Nem volt benne megsárgult levél, sem segélykiáltás. Helyette egyetlen, összegyűrt, gömbölyű galacsin pihent az üveg mélyén. Bálint óvatosan kitörte a palack nyakát egy kővel, Lili pedig kipiszkálta a titokzatos gömböt.
Ahogy a kezükbe vették, a galacsin lassan kisimult. Nem is papír volt, hanem vékonyra préselt hínár, és a rajta lévő térkép vonalai fénylő planktonokból álltak. A térkép közepén egy sziget körvonalai pislákoltak, alatta pedig furcsa, kacskaringós betűkkel ez állt: „Ahol az álmok valóra válnak, ha másnak örömet adnak.”
– Egy álomsziget! – kiáltott fel Lili, és a szemei úgy ragyogtak, mint két apró csillag. – El kell jutnunk oda!
Bálint elgondolkodva vakargatta az állát. – De hogyan? Nincs hajónk.
Azonban Bálint zsebében nemcsak kavicsok lapultak, hanem megoldások is. A partra vetett uszadékfákból, egy régi, szakadt vitorlavászonból és a saját leleményességéből hamarosan egy apró, de erős tutajt ácsolt. A fénylő térkép lett az iránytűjük; minél közelebb tartották a vízhez, annál erősebben világított a sziget felé vezető út.
Napokig ringatóztak a türkizkék vízen, míg egy hajnalon megpillantották. A sziget pontosan olyan volt, mint a neve, amit Lili rögtön ráragasztott: álomszép. A homok olyan fehér volt, mint a porcukor, a pálmafák koronája a legzöldebb smaragd színében pompázott, és a levegőben édes, mézes virágillat szállt.
Ahogy partot értek, egy különös páros fogadta őket. Egy boglyas, ősz szakállú, de meleg tekintetű férfi ült egy fatörzsön, és éppen egy apró, fából faragott hajót csiszolgatott. A vállán egy rikítóan tarka papagáj toporgott izgatottan.
– Üdv a fedélzeten, ifjú kalandorok! – dörögte jókedvűen a férfi. – Szélhát kapitány vagyok, ez pedig itt Csiri, a csepűrágó elsőtiszt.
– Kalács! Első a kalács! – rikácsolta a papagáj. – Vagy kincs! Kincs is jó!
Lili nevetésben tört ki. – Mi a térképet követtük. Igaz, hogy ez egy varázslatos hely?
Szélhát kapitány bólintott, és a szemében lévő huncut csillogás mellett egy kis szomorúság is megjelent. – Az bizony. Ez az Álomszép-sziget. Itt minden kívánságod teljesül, de csak akkor, ha azzal nem magadnak, hanem valaki másnak szerzel örömet. De a sziget lelke mostanában egy kicsit szomorú.
Elvezette őket egy rejtett öbölbe. A Suttogó-öböl volt a sziget szíve, ahol egykor a víz kristálytisztán csillogott, és a parti kavicsok ezernyi színben játszottak. A szél halk dallamokat suttogott a sziklák között. Most azonban az öböl vize zavaros volt, a partot hínár és uszadék borította, a kavicsok pedig fakók és élettelenek voltak. A suttogás is elhalkult, inkább szomorú sóhajtozásnak tűnt.
– Mi történt? – kérdezte Bálint döbbenten.
– Néhány önző kívánság és egy nagy vihar megsebezte – sóhajtott a kapitány. – Én egyedül kevés vagyok, hogy rendbe tegyem. A sziget pedig addig nem tud igazán ragyogni, amíg a szíve beteg.
Lili és Bálint összenéztek. Tudták, mit kell tenniük. Nem kincseket akartak, nem is kalandot. Az öbölnek akartak segíteni.
– Van egy ötletem! – mondta Bálint. Lehunyta a szemét, és teljes szívéből azt kívánta, bárcsak lennének erős kötelei indákból és csigái a legkeményebb kókuszdióból, hogy a nagyobb fatörzseket ki tudják emelni a vízből. Ahogy kinyitotta a szemét, a kívánt eszközök ott hevertek a homokban.
Lili is becsukta a szemét. Ő nem szerszámokra gondolt. – Azt kívánom, bárcsak a szomorú, szürke kavicsok újra vidámak lennének, és a víz ismét tisztán nevetne! – suttogta.
És a csoda megtörtént. Miközben Bálint és Szélhát kapitány a fiú találékony szerkezeteivel takarították a partot, minden kavics, amit Lili a kezébe vett és gyengéden megsimogatott, visszanyerte ragyogó színét. A víz lassan kitisztult, és a napfény újra lejutott a mélyére, ahol apró, szivárványszínű halak kezdtek táncolni.
Csiri papagáj sem tétlenkedett. Fel-alá repkedett, és biztató szavakat rikácsolt: – Szép munka, matrózok! Szép munka! Jár a kalács! Vagy a kincs!
Órákon át dolgoztak együtt, nevettek, énekeltek, és nem a jutalomért, hanem a közös célért fáradoztak. Estére a Suttogó-öböl újjászületett. A víz olyan tiszta volt, hogy látni lehetett a fenekén táncoló fénypászmákat. A kavicsok szivárványként ragyogtak a parton, és a szél már nem sóhajtozott, hanem vidám, dallamos melódiát suttogott a sziklák között.
Ahogy a lemenő nap aranyra festette az eget, Szélhát kapitány a partra mutatott. A megtisztított homokban valami csillogott. Egy régi, mohás láda volt az, félig a földbe temetve. Izgatottan ásták ki és nyitották fel.
De a láda nem volt tele arannyal. Helyette telis-tele volt a legszebb, legsimább, legfényesebb kavicsokkal, amiket valaha láttak. Mindegyik egy apró, meleg fénnyel világított a félhomályban.
– Ez az igazi kincs – mosolygott Szélhát. – A sziget hálája. Látjátok, gyerekek? A kincsek akkor ragyognak a legszebben, ha nem keressük, hanem megérdemeljük őket. És akkor a legértékesebbek, ha megoszthatjuk a látványukat másokkal.
Lili és Bálint megértették. A legnagyobb kincs nem a ládában volt, hanem a szívükben: az az öröm, amit azzal szereztek, hogy segítettek. Mindketten választhattak egy-egy világító kavicsot emlékbe.
Mikor eljött a búcsú ideje, és a kis tutajukkal ismét a nyílt víz felé indultak, valami csodálatos történt. Az egész sziget dalba kezdett. A fák leveleinek susogása, a madarak csicsergése, a hullámok morajlása és az öböl suttogása egyetlen, gyönyörű harmóniává olvadt össze. A sziget így köszönt el tőlük, és a dala elkísérte őket egészen hazáig.
Otthon a tenyérnyi, világító kavicsokat az ablakukba tették. És ha néha elfelejtették volna, Lili vidámsága és Bálint találékonysága mindig emlékeztette őket az Álomszép-sziget legfőbb tanulságára: az igazi varázslat abban rejlik, ha másoknak örömet szerzünk, mert a megosztott boldogság az egyetlen kincs, ami attól lesz több, ha szétosztjuk.
