Leila a sivatag peremén élt, egy apró oázisban, ahol a datolyafák árnyékot adtak, és a forrás vize éltető nedűt fakasztott. Legalábbis régen fakasztott. Mostanában a forrás egyre apadtabb volt, vize langyos és iszapos, a fák levelei sárgulni kezdtek. A sivatagi szél, amely egykor meséket súgott a fülébe, most csak keservesen nyögött, mintha valami súlyos titkot hordozna.
Leila, amióta az eszét tudta, értette a szél nyelvét. Nem úgy, mint mások, akik csak süvítést vagy susogást hallottak. Ő a szélből kiolvasta a homokdűnék mozgását, a vándorló állatok útját, sőt, még a távoli eső ígéretét is. De az utóbbi időben a szél hangja zavaros volt, mintha valaki összevissza fújna bele egy furulyába. Hol perzselő hőséget hozott, hol pedig váratlan, de rövid záport, ami alig érte el a földet, máris elpárolgott. Aztán jött a homokvihar, ami napokig tartott, felkavarva mindent, amit csak lehetett.
Egy forró, szélcsendes éjszakán, amikor a csillagok olyan közel ragyogtak, mintha kézzel érinthetők lennének, Leila a forrás partján ült. A hold ezüstfényben úszott, és a csendben valami furcsa, ritmusos lüktetést hallott. Nem a szívét, nem is a sivatag megszokott éjszakai zajait. Ez a hang mintha a levegőből jött volna, egyfajta halk kuncogás, majd egy mély sóhaj, aztán egy erős fuvallat, ami megborzolta a haján a pihéket. Mintha valaki játszadozna a sivatag leheletével.
„Egy varázsló!” – suttogta Leila, és a felismerés hideg borzongással futott végig rajta. A szél, a hőmérséklet, az eső – mindez nem véletlen volt. Valaki irányította, valaki, aki talán nem is sejtette, milyen pusztítást végez a szeszélyeivel.
Leila másnap reggel elindult. Nem tudta, hová, de a szíve azt súgta, a szél elvezeti. Néhány napig bolyongott a sivatagban, a perzselő nap alatt, amikor egyszer csak egy homokdűne tetején megpillantott egy alakot. Egy vándor volt, egy öregember, akinek az arca mély ráncokkal volt szántva, mint a sivatagi föld, de a tekintete éles volt, mint a sólyomé. Nadirnak hívták, és úgy ismerte a sivatagot, mint a tenyerét.
– Jól látom, kislány, hogy a gond űz a sivatagba? – kérdezte Nadir rekedtes hangon, miközben egy datolyát nyújtott felé.
Leila elmesélte neki a megfigyeléseit, a forrás apadását, a szeszélyes időjárást és a varázsló gyanúját.
Nadir bólintott. – Azt hiszem, tudom, kiről beszélsz. Sirokkó. Régóta él a sivatag szívében. Egykor bölcs és jóindulatú volt, de az évek során elszigetelődött, és hatalmát egyre inkább csak a saját szórakoztatására használja. Azt hiszi, ő a sivatag ura, és senkinek sem tartozik magyarázattal.
– De hogyan menthetjük meg a forrásokat? – kérdezte Leila kétségbeesetten. – Ha nem állítjuk meg, az oázisunk elpusztul!
– A hatalmas varázslók ritkán hallgatnak másokra, főleg, ha azt hiszik, ők a legokosabbak – mondta Nadir. – De mindenki vágyik valamire. Sirokkó talán elfelejtette, milyen érzés, ha valaki meghallgatja. El kell mennünk hozzá, és meg kell értetnünk vele, hogy a tetteinek súlyos következményei vannak.
Együtt folytatták útjukat, Nadir vezetése alatt. Napokig vándoroltak, míg végül elértek egy titokzatos, szélfútta sziklaalakzathoz, amely a sivatag közepén emelkedett. A sziklák között egy barlang bejárata tátongott, ahonnan furcsa, színes füst gomolygott, és halk, de felismerhető kuncogás hallatszott.
– Itt van – suttogta Nadir. – Sirokkó otthona.
Beléptek a barlangba. A levegő tele volt a sivatag illatával: homokkal, égett fűvel, és valami furcsa, édes illattal, ami a varázslat sajátja lehetett. A barlang mélyén, egy hatalmas, faragott kőasztal mellett ült Sirokkó. Egy öregember volt, hosszú, fehér szakállal, amely a földig ért, és szemei szikráztak, mint a délutáni nap a homokban. Éppen egy apró felhőt formált a tenyerében, és csiklandozta vele a szakállát, miközben hangosan nevetett.
– Na, ki az, aki zavarja a sivatag urát a játékában? – mordult fel Sirokkó, de a hangjában inkább volt játékosság, mint harag. – Mi járatban vagytok, porszemek?
Leila vett egy mély lélegzetet. – Sirokkó, a sivatag élete veszélyben van! A források kiszáradnak, a fák pusztulnak, az állatok éheznek. A szeszélyes időjárásod mindent tönkretesz!
Sirokkó elengedte a felhőjét, ami azonnal elpárolgott. – Szeszélyes? Én csak szórakozom! Miért ne fújhatnék egy kis homokvihart, ha kedvem tartja? Vagy miért ne perzselhetné a nap a földet egy hétig? A sivatag az enyém, én irányítom!
– Nem a tiéd, Sirokkó – mondta Nadir nyugodt hangon. – A sivatag mindenkié, aki benne él, a legapróbb bogártól a legnagyobb dűnéig. És te, mint a sivatag őrzője, felelősséggel tartozol érte. A szeszélyeid nem csak játékok. Pusztulást hoznak.
Sirokkó felnevetett. – Pusztulást? Ugyan már! A sivatag erős. Túlél mindent! Én csak egy kis életet viszek bele, egy kis izgalmat!
Leila elővett a tarisznyájából egy száraz, tövises ágat. – Ez egykor egy zöldellő bokor része volt, Sirokkó. Most már csak por. Életet vittél bele? Vagy inkább elvetted?
Sirokkó elhallgatott. A tekintete megakadt az elszáradt ágon. Olyan régen volt már, hogy utoljára valaki ennyire őszintén szólt hozzá. Olyan régen volt, hogy utoljára elhagyta a barlangját, hogy lássa, mi történik a sivatagban. Csak képzeletében teremtette a szelet, az esőt, a hőséget, és sosem gondolt a következményekre.
– Én… én csak… – kezdte Sirokkó, hangja halkabb lett. – Én csak… szórakoztam. Magányos voltam. Nincs kivel játszanom.
Leila szíve meglágyult. A varázsló nem gonosz volt, csak magányos és elfeledett. – Nem kell egyedül lenned, Sirokkó. És a sivatag sem a játékod. A sivatag egy élő lény, amelynek szüksége van rád, de te is szükséged van rá. Hallgasd meg a szelét, nem csak a saját fuvallatodat! Hallgasd meg a homok mozgását, a forrás csobogását, a fák suttogását! Ők mind kérnek tőled valamit. Egyensúlyt. Rend.”
Nadir bólintott. – A hatalom nem csak a cselekvésről szól, hanem a megfontoltságról is. Határokat kell szabni a szeszélyeknek, Sirokkó. Mindig is voltak. A sivatagnak is vannak. És neked is.
Sirokkó hosszú percekig gondolkodott, majd lassan felállt. – Talán… talán igazatok van. Én… én elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy a sivatag nem csak egy vászon a varázslataimnak. Hanem egy otthon. Egy otthon, amit óvni kell, nem pedig játszani vele.
A varázsló megváltozott. Nem azonnal és nem teljesen, de a szemeiben megjelent a megbánás és az elszántság. Először csak óvatosan, aztán egyre magabiztosabban kezdte irányítani az időjárást. A forró szelet enyhébb fuvallatok váltották fel, a homokviharok lecsendesedtek, és a ritka esők is célzottabban, enyhébben érkeztek, hogy a föld felszívhassa őket, és ne csak elpárologjanak.
Leila és Nadir visszatértek az oázisba. Lassan, de biztosan a forrás vize újra édes lett, a datolyafák visszanyerték zöld színüket, és az állatok is visszatértek. A szél most már nem keservesen nyögött, hanem lágyan mesélt, és Leila újra kiolvasta belőle a sivatag történeteit. De most már nem csak a homokról és a vándorokról szóltak, hanem egy öreg varázslóról is, aki megtanulta, hogy a legnagyobb hatalom az, ha meghallgatjuk egymást, és tisztelettel bánunk azzal, ami körülvesz minket. És arról, hogy még a legerősebb szeszélyeket is meg kell fékezni, ha azt akarjuk, hogy az élet virágozzon.
