Réges-régen, egy apró, ám annál kedvesebb városka szélén állt egy öreg, kúriához hasonló ház. Falai sok-sok történetet őriztek, és a padlása… nos, az maga volt a csoda! Poros volt, pókhálós, tele elfeledett kacatokkal, de minden szeglete egy-egy régmúlt időkből származó mesét rejtett. Itt élt Bori, a tízéves, lobogó vörös hajú kislány, akinek szemei úgy csillogtak, mint a nyári éjszaka legfényesebb csillagai. Bori a világ legkíváncsibb teremtése volt, orrát mindig valami új titok után kutatta. És persze, itt élt Petya is, Bori legjobb barátja, egy tizenegy éves fiú, akinek fejében mindig ezer meg ezer ötlet cikázott. Petya nem volt olyan hirtelen, mint Bori, ő inkább megfontolt volt, és a legbonyolultabb rejtvényekre is talált megoldást.
De volt még valaki, aki osztozott velük ebben a különös otthonban: Papagáj úr, egy nagy, zöld kalózpapagáj, akinek tollazata úgy ragyogott, mint a smaragd. Papagáj úrnak volt egy kopott, ám annál büszkébb kalózkalapja, és egy aranyszínű fülbevalója, amit sosem vett le. Beszédes volt, mint egy regényíró, és imádta a fényes dolgokat. Sokszor emlegette a „régi szép időket”, amikor még „a hét tengeren hajózott” – bár Bori és Petya gyanították, hogy a legtöbb története csupán a képzelet szüleménye.
Egy esős délutánon, amikor odakint a szürke ég könnycseppjeit hullatta, Boriék a padláson kutakodtak. Bori egy régi ládát nyitott ki, amiben illatos, megsárgult csipkék és elfeledett emlékek hevertek. Petya egy rozsdás gramofonnal babrált, próbálta életre kelteni a néma lemezeket. Papagáj úr pedig egy régi, díszes kalap mögül kukucskált, időnként hangosan kommentálva a gyerekek tevékenységét.
„Hé, Papagáj úr! Nézze csak, mit találtam!” – kiáltott fel Bori izgatottan. Egy poros, viharvert, feltekert pergament tartott a kezében. A pergamen szélén apró, kifakult rajzok voltak: egy vitorlás hajó, egy kókuszpálma és valami, ami egy elrejtett kincsesládára hasonlított. „Ez egy térkép!”
Papagáj úr azonnal ott termett, és a vállára szállva Bori kezéből kivette a pergament. „Térkép? Ho-hó! Papagáj úr ismeri a térképeket! Sok kincsre vezettek már el engem!” – krákogta, miközben a csőrét végighúzta a papíron. „Ez… ez egy régi térkép! Egy igazi kincses térkép! Látom rajta a Kőris-patakot, a Suttogó Erdőt és a Kerek-dombot! Ez a mi vidékünk!”
Petya is odasietett, és a térképet kibontva óvatosan a földre terítette. A pergamen közepén egy rejtélyes írás állt, apró, cirádás betűkkel: „A kincs csak annak mutatkozik meg, aki meg tud osztozni. A legnagyobb lelet a barátság.”
„Meg tud osztozni?” – kérdezte Bori értetlenül. „De hát miért? A kincsek aranyból és gyémántból vannak, azokat nem szokták megosztani!”
„Hohó, fiatal hölgy! A kincsek sokfélék lehetnek!” – magyarázta Papagáj úr, miközben a fejét rázta. „Lehet az egy ragyogó drágakő, vagy egy jó barát mosolya! De ez a felirat… ez egy próba!”
Petya elgondolkodva nézte a térképet. „Szerintem ez azt jelenti, hogy együtt kell mennünk, és segítenünk kell egymásnak. A kincs nem egyedül található meg.”
Másnap reggel, a felkelő nap első sugaraival, Bori, Petya és Papagáj úr útra keltek. Papagáj úr Bori vállán ült, és hol az egyik, hol a másik irányba mutogatott a csőrével, miközben a „kalózok dala” című saját szerzeményét énekelte. Első útjuk a Kőris-patakhoz vezetett, ahol a térkép szerint egy régi, kidőlt fán kellett átkelniük.
A kidőlt fa azonban csúszós volt a reggeli harmattól. Bori hirtelen elindult rajta, de megcsúszott. Petya azonnal utána nyúlt, és elkapta a kezét. „Várj, Bori! Lassan! Egyszerre csak egy lépést!” – mondta Petya, és óvatosan átsegítette a barátnőjét a patak túloldalára.
„Hűha! Ez szoros volt! Jól van, Petya!” – krákogta Papagáj úr. „Látjátok? Ez már az osztozás része! Segítségnyújtás!”
A Kőris-patak után a Suttogó Erdőbe értek. A fák olyan sűrűn álltak, hogy a napfény is alig jutott át a lombkoronán. A térkép egy rejtett ösvényt jelölt, de az olyan elhanyagolt volt, hogy alig látszott. Bori, a maga kíváncsi természetével, észrevett egy apró, különlegesen faragott követ a földön. „Nézzétek! Mintha ez mutatná az utat!”
Petya letérdelt, és megvizsgálta a követ. „Ez egy iránytű jel! Valaki szándékosan helyezhette ide. Nézd, Borika, ha követjük ezeket a köveket, akkor biztosan megtaláljuk az ösvényt!” És valóban, a gyerekek, Bori éles szemének és Petya logikus gondolkodásának köszönhetően, rátaláltak a rejtett útra, amely mélyebbre vezetett az erdőbe.
Az erdőben egy kis tisztásra értek, ahol egyetlen, öreg almafa állt. Az ágai roskadoztak az érett, piros almáktól. A gyerekek megéheztek a hosszú út során. Petya felmászott a fára, és leszedett két szép nagy almát. Az egyiket Boriéknak adta, a másikat megosztotta Papagáj úrral, aki boldogan csámcsogott a lédús gyümölcsön.
„Látjátok, az osztozás nemcsak a segítségnyújtásban rejlik, hanem abban is, hogy megosztjuk egymással, amink van, még ha kevés is!” – mondta Petya, miközben egy harmadik almát is leszedett magának. „És most, induljunk tovább a Kerek-domb felé!”
A Kerek-domb megmászása volt a legnehezebb feladat. A domb meredek volt, és a talaj laza. Bori elfáradt, a lába elnehezült. Papagáj úr, aki addig vidáman repkedett a fejük felett, észrevette Bori elszánt, de fáradt arcát.
„Ne add fel, kislány! Majd Papagáj úr segít!” – krákogta, és egy apró, de erős ágat hozott a csőrében. „Fogd meg, ez a mankód lesz!”
Petya is odament Borihoz. „Fogd meg a kezem, Bori! Együtt könnyebb lesz!”
Így, Petya kezét fogva, Papagáj úr ágacskájára támaszkodva, Bori végül feljutott a domb tetejére. A domb tetejéről csodálatos kilátás nyílt a környékre: a Kőris-patak ezüstszalagként tekeredett a tájban, a Suttogó Erdő sötétzöld szőnyegként terült el alattuk. És a domb legtetején, egy öreg tölgyfa alatt, ott volt az, amit a térkép jelölt: egy kis, mohás kőlap.
„Itt van! Itt kell lennie a kincsnek!” – kiáltott Bori izgatottan. Petya óvatosan felemelte a kőlapot. Alatta nem aranyat vagy drágaköveket találtak, hanem egy kis, faragott fadobozt. A dobozban pedig… semmi sem volt, csak egy újabb, gyönyörűen megmunkált pergamenlap.
Papagáj úr, aki már ott ült Bori vállán, és izgatottan pislogott, csalódottan krákogott: „Semmi? Csak egy üres doboz? Ejnye, Papagáj úr azt hitte, aranyat talál!”
Petya felvette a pergament, és felolvasta a rajta lévő üzenetet: „A legnagyobb kincs nem az arany és a drágakő, hanem a szív, mely osztozni tud. A barátság az, ami minden próbát kiáll, és ami sosem fogy el. Ez a ti kincsetek.”
Bori elgondolkodva nézett Petyára, majd Papagáj úrra. Emlékezett, ahogy Petya átsegítette a patakon, ahogy együtt keresték az ösvényt az erdőben, ahogy megosztották az almát, és ahogy Petya és Papagáj úr segítették őt a dombon. Szíve megtelt melegséggel. Nem találtak aranyat, de találtak valami sokkal értékesebbet.
„Petya… Papagáj úr…” – kezdte Bori, és egy nagy mosoly terült el az arcán. „Ez a legszebb kincs, amit valaha is találtunk. A mi barátságunk!”
Petya bólintott. „Igazad van, Bori. Ezért érte meg az út. Mert együtt csináltuk végig.”
Papagáj úr is elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a kalóz kalapját. „Hohó! Papagáj úr is egyetért! A barátság a legnagyobb kincs! És még fényesebb is, mint az arany!” – krákogta, majd vidáman röppent egyet, és a vállukra szállva elkezdte énekelni a „barátság dala” című, frissen szerzett nótáját.
Bori, Petya és Papagáj úr leültek a domb tetején, és nézték a naplementét. A szívük tele volt örömmel és békével. Rájöttek, hogy az igazi kincs nem egy ládában rejtőzik, hanem a szívükben, és abban a különleges kötelékben, ami őket összeköti. Azóta is sok kalandban volt részük, de sosem felejtették el a Kerek-domb tanulságát: a legnagyobb lelet, ami valaha is előkerülhet, az a barátság, és az a képesség, hogy megosszuk egymással az élet örömeit és nehézségeit.
