Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy apró, színes házikóban, egy hatalmas, zöldellő erdő szélén, egy Lotti nevű kislány. Lotti haja olyan volt, mint a frissen sült mézeskalács, szeme pedig úgy ragyogott, mint a hajnali harmatcseppek a pókfonálon. De ami igazán különlegessé tette Lottit, az nem a haja vagy a szeme volt, hanem a varázsecsete.
Ezt az ecsetet még a nagymamájától kapta, egy születésnapján, egy apró, csillogó dobozban. Nem volt az akármilyen ecset! Amikor Lotti festett vele, a képek életre keltek. Ha egy madarat festett a vászonra, az felrebbent és elrepült az ablakon át, csicseregve. Ha egy virágot, az kibújt a vászonból, illatozott és kinyílt a napfényben. Ha egy patakot, az csobogott, és a halacskák úszkáltak benne. Lotti minden reggel ezzel a varázsecsettel ébresztette fel a világot, és a házikója telis-tele volt élettel, nevetéssel és a színek illatával.
Lotti imádta a festést. Órákig el tudott merülni a színek világában, ecsete hegye alatt pillangók keltek szárnyra, mesebeli tájak születtek, és apró, játékos manók ugráltak elő a zöldellő fűből. A legkedvesebb barátja, Mázli manó is gyakran megfordult Lotti műhelyében. Mázli egy apró, zöld sapkás, piros ruhás manó volt, aki úgy értett a tréfákhoz, mint Lotti a festéshez. Gyakran bukkant fel a semmiből, egy virág mögül, vagy egy gombakalap alól, és mindig valami huncut mosoly ült az arcán.
Egy reggel azonban, amikor Lotti felébredt, és a megszokott helyére nyúlt az ecsetért – a színes festékek mellé, az ablakpárkányra –, az ecsetnek nyoma veszett. Lotti szeme elkerekedett. Kereste az ágy alatt, a székek mögött, a festékesdobozban, még a teáskannába is belenézett, hátha Mázli elrejtette tréfából. De sehol sem volt. A szobája hirtelen üresnek és szürkének tűnt. A virágok, amiket tegnap festett, még ott voltak, illatoztak, de valahogy elvesztették a fényüket, mintha ők is érezték volna a hiányt.
Lotti szívét szomorúság öntötte el. Annyira megszokta az ecsetet, annyira rábízta magát a varázserejére, hogy most üresnek érezte a kezét. Mit tehet most? Hogyan keltheti életre a világot, ha nincs meg a varázseszköze?
Épp azon gondolkodott, hogy sírva fakad, amikor meghallott egy apró, csilingelő nevetést. Mázli manó volt az, aki egy hatalmas, piros pipacs szirmain hintázott. „Mi az, Lotti, olyan borús vagy, mint egy esőfelhő? Talán elvitte a szél a jókedvedet?”
„Nem a jókedvemet, Mázli, hanem az ecsetemet! Elveszett, és nem találom sehol!” – felelte Lotti elkeseredetten.
Mázli leszállt a pipacsról, és körülnézett. Apró, csillogó szeme megakadt valamin a földön. „Nézd csak, Lotti! Nem is olyan messze tőled, mintha egy apró, kék könnycsepp ragyogna a fűszálon. Vagy talán egy festékcsepp?”
Lotti lehajolt. Valóban, egy halványkék folt csillogott a harmatos fűben. Aztán egy másik, egy kicsit távolabb, sárgán. Majd egy piros, egy fa törzsén. Mintha valaki, vagy valami, színes nyomokat hagyott volna maga után. „Ez… ez az ecsetem nyoma lehet!” – kiáltott fel Lotti, és máris új remény ébredt benne.
Mázli huncutul mosolygott. „Lehet, hogy csak egy rakoncátlan szivárvány sírt el magát. De ha te az ecsetedet látod benne, kövesd! Ki tudja, hová vezet?”
Lotti azonnal útnak indult, Mázli pedig a vállára telepedett, és onnan mutogatta az apró, alig észrevehető színfoltokat. A kék foltok egy patakhoz vezettek, ahol a víz halkan csobogott. A sárga nyomok egy napraforgómezőn át kanyarogtak, ahol a virágok büszkén fordultak a nap felé. A piros foltok pedig egy sűrű, bogyókkal teli bokorhoz értek. Lotti hol megállt, hol körülnézett, keresve a következő jelet. Néha a nyomok elhalványultak, vagy több irányba is mutattak, próbára téve Lotti figyelmét és türelmét.
Egy alkalommal, amikor a piros nyomok egy hatalmas sziklához vezettek, és ott véget értek, Lotti leült, és elkeseredetten sóhajtott. „Elfogyott a nyom, Mázli! Most mi lesz?”
Mázli, aki addig egy apró, kék bogár hátán utazott, leszállt Lotti ölébe. „A nyomok talán elfogytak, de a te kezed még mindig itt van, Lotti! És a fejedben még mindig ott van a sok-sok szín, és a még több kép!”
Lotti elgondolkodott. Igaza volt Mázlinak. Az ecset elveszett, de a képzelete nem. Felvett egy vékony botot a földről, és elkezdett festeni a puha porba. Egy hatalmas, ragyogó napot rajzolt, sugarakkal. Nem kelt életre, nem melegített, mint az igazi nap, de Lotti szíve mégis felmelegedett tőle. Aztán egy virágot festett, szirmokkal, levelekkel. És ahogy befejezte, egy gyönyörű, tarka pillangó szállt rá a képzelt virágra, mintha csak az illata vonzotta volna.
Lotti mosolya visszatért az arcára. Rájött, hogy a varázslat nem csak az ecsetben lakott. Az ecset csak egy eszköz volt, ami segítette őt. A valódi varázslat benne élt, a kezében, a szívében, a képzeletében. Ő maga volt a forrása minden csodának, amit eddig az ecsetnek tulajdonított.
Ahogy ez a gondolat átsuhant Lotti fején, hirtelen megremegett a levegő. A szikla mögül, ahol az utolsó piros nyom is eltűnt, előbukkant egy alak. Nem volt öreg, de nem is fiatal. Ruhája a szivárvány minden színében pompázott, és szemei úgy csillogtak, mint a legfényesebb csillagok. A Színek Őre volt az.
„Üdvözöllek, Lotti!” – mondta A Színek Őre, hangja olyan volt, mint a lágy szellő, ami fák leveleit simogatja. „Látom, megtaláltad az utat, és ami ennél is fontosabb, megtaláltad önmagadat.”
Lotti tiszteletteljesen meghajolt. „De hol van az ecsetem? Ön tudja, hová tűnt?”
A Színek Őre elmosolyodott. „Az ecset sosem tűnt el igazán. Csak elrejtőzött, hogy megmutassa neked, mi az igazi varázslat forrása. Hogy megtanuld, az ecset csak egy segítő, egy barát. De a te képzeleted, a te szíved, a te kezed a művész. A bizalom, amit magadba vetettél, az az, ami életre kelti a dolgokat. Nézz csak oda!”
A Színek Őre intett a kezével egy közeli, színesen virágzó bokor felé. És lám, a bokor tövéből, a legpirosabb rózsa alól, előgurult Lotti varázsecsete. Ugyanolyan fényes volt, ugyanolyan élénk színű, mint régen. De Lotti már más szemmel nézett rá.
Lotti felvette az ecsetet. Örült, persze, hogy örült, de már nem az az önfeledt, szinte már függő öröm volt. Hanem a tudás öröme. A felismerésé, hogy ő maga a varázslat. Az ecset egy csodálatos eszköz, de a forrás a saját lelkében rejlik. A bizalom, amit most már önmagába vetett, erősebb volt, mint valaha.
„Köszönöm!” – suttogta Lotti A Színek Őrének. „Köszönöm, hogy megmutatta, hol lakik az igazi varázslat.”
A Színek Őre bólintott, majd úgy eltűnt, ahogy jött, mintha sosem lett volna ott, csak a szél suttogása maradt utána. Lotti és Mázli manó pedig visszaindultak a házikóba.
Attól a naptól fogva Lotti tovább festett, de most már tudatosabban, bátrabban, és még nagyobb szeretettel. A képei még élénkebbek, még csodálatosabbak lettek, mert a saját belső erejéből táplálkoztak. A világ még színesebb lett, mert Lotti végre megértette, hogy a valódi varázslat nem egy tárgyban rejlik, hanem mindannyiunk szívében és képzeletében. És amíg ez megvan, addig soha semmi sem fog elveszni igazán.
