Messze, a Kerekerdő szívében, ahol a fák koronái az égbe nyúlnak, és a mohos talaj puha szőnyegként borítja a földet, élt Lilla, az erdő tündére. Lilla nem volt akármilyen tündér; ő volt a fák suttogásának, a virágok illatának és a patakok csobogásának őrzője. Hosszú, aranybarna haja, mint a napfény, úgy omlott a vállára, szemei pedig, mint két csillogó harmatcsepp, tükrözték az erdő minden titkát és örömét.
Lilla legjobb barátai az erdő lakói voltak. Ott volt Vörös, a ravaszdi róka, akinek bundája a lemenő nap sugaraihoz hasonlóan lángolt. Vörös volt a leggyorsabb hírnök, minden bokorban tudta, mi történik. És ott volt Harmat, az őzike, akinek szelíd szemei és kecses mozdulatai mindenkinek a szívébe belopták magukat. Harmat a legérzékenyebb volt az erdő változásaira, ő érezte meg elsőként, ha valami nincs rendjén.
Az erdő élete a Kis-patak köré szerveződött. A patak vize frissítően csobogott a köveken, itatta a fákat, virágokat, és oltotta az állatok szomját. Lilla minden reggel odament, hogy meghallgassa a patak dalát, és megbizonyosodjon arról, hogy minden rendben van. Egy nap azonban, amikor Harmat szokás szerint a patakhoz indult inni, valami furcsát vett észre. A víz szintje alacsonyabb volt, mint máskor. A kövek, amelyek eddig a víz alatt rejtőztek, most szárazon meredeztek ki.
Harmat riadtan szaladt Lillához. „Lilla, Lilla! Valami nincs rendjén a patakkal! A víz eltűnőben van!” – lihegte. Lilla azonnal érezte a változást a levegőben. A fák levelei mintha szomorúbban zizegtek volna, a madarak éneke halkabbá vált. Odasietett a patakhoz, és a látvány elszomorította. A megszokott friss, élénk csobogás helyett most csak egy lassú, vékonyka csordogálást hallott.
Vörös is megérkezett, fürkésző tekintetével azonnal felmérte a helyzetet. „Ez bizony nagy baj, Lilla! Ha a patak elapad, az egész erdő kiszárad. Az állatok szomjazni fognak, a növények elhervadnak. Mi történhetett?”
Lilla aggódva hunyta le a szemét, és megpróbált befelé figyelni, hátha az erdő szellemei súgnak neki valamit. De csak zavaros, szomorú képeket látott. Ez nem egy természetes apadás volt, valami külső erő hatására történt. „Fel kell fedeznünk a titkot! Fel kell mennünk a patak forrásához, hogy megtaláljuk a baj okát!” – mondta elszántan. Vörös és Harmat egyetértően bólintottak. Egy ilyen nagy feladatban azonban minden segítségre szükségük volt.
Éppen ekkor, a patak partján, egy kis kunyhó közelében élt Misi, a kis favágófiú. Misi édesapja favágó volt, de Misi nemcsak a fák kivágásához értett, hanem nagyon szerette is az erdőt. Gyakran sétált a fák között, figyelve az állatokat, és segített, ahol tudott. Ő is észrevette a patak változását, és a szíve összeszorult. Tudta, hogy a patak az erdő élete, és ha az elapad, az nagy bajt jelent mindenkinek.
Misi is elindult a patak mentén felfelé, egyre mélyebbre az erdőbe. Egy kis fejszét vitt magával, hátha valami kidőlt fát kell eltávolítania, vagy gátat bontania. Nem sokkal később találkozott Lillával és az állatokkal. Misi először meglepődött, hiszen ritkán látott beszélő rókát és őzikét, de Lilla kedves mosolya megnyugtatta. „Szia, Misi! Látom, te is aggódsz a patak miatt” – mondta Lilla lágyan. „Igen, Lilla tündér” – felelte Misi, akinek az apja mesélt már a tündérekről. „Szeretnék segíteni, ha tudok.”
Lilla örült a fiú bátorságának és segítőkészségének. „Akkor gyere velünk! Négy szem többet lát, és a te emberi eszedre és erejedre is szükség lehet.” Misi büszkén csatlakozott a csapathoz. Lilla ekkor felhívta a segítségére Szellőt, a szelet. „Kedves Szellő, kérlek, segíts nekünk! Fújj el minden akadályt, mutasd az utat, és súgd fülünkbe, ha valami gyanúsat látsz!”
Szellő, a láthatatlan, de mindenütt jelenlévő erő, azonnal válaszolt. Lágyan simogatta meg Lilla haját, és a fák levelein keresztül susogva jelezte, hogy velük van. A csapat elindult. Vörös elöl haladt, szimatolva a földön, Harmat a legkisebb neszre is figyelt, Misi pedig a sűrűbb részeken a fejszéjével segített utat vágni, ahol a benőtt indák és ágak akadályozták a haladást. Lilla a levegőben lebegett mellettük, csillogó fényt hagyva maga után, ami megvilágította az utat.
Egyre feljebb és feljebb haladtak, mígnem egy sűrűbb, elhagyatottabb részen jártak. Itt a fák már nem voltak olyan egészségesek, mint lent, és a föld is szárazabb volt. Szellő hirtelen erősebben fújt, és egy nagy, kidőlt fa mögé terelte őket. Ott, a patak medrében, egy hatalmas gát tornyosult! Nem természetes gát volt ez, hanem emberi kezek által, gondatlanul összehordott szemét, kidőlt fatörzsek, kövek és egyéb törmelékek halmaza, ami teljesen elzárta a patak útját. A víz mögötte felgyűlt, egy kis tavat képezve, de a patak medre a gát után teljesen száraz volt.
Lilla elképedve nézte. „Ó, nem! Valaki gondatlanul elzárta a patak útját! Ezért apadt el a víz!” Harmat szomorúan nézett a száraz mederre, Vörös pedig mérgesen morogott. „Ezért szenved az egész erdő! Milyen felelőtlen dolog!”
Misi is elszomorodott. Tudta, hogy az embereknek vigyázniuk kell az erdőre, nem pedig tönkretenniük. „Ezt nekünk kell helyrehoznunk! Lilla, a te varázslatod nem fogja szétrobbantani ezt a gátat, ugye?” – kérdezte. Lilla megrázta a fejét. „Nem, Misi. Az én varázslatom az életet táplálja, nem pusztít. De a te erőd és eszed pont elegendő lesz ehhez a feladathoz, és mi mindannyian segítünk neked!”
És így is lett. Misi fogta a kis fejszéjét, és elkezdte bontani a gátat. Először a kisebb ágakat, köveket távolította el. Vörös a szája segítségével húzta ki a könnyebb törmelékeket, amiket Misi már meglazított. Harmat apró patájával a laza földet kaparta el, hogy a víz könnyebben utat találjon. Lilla pedig a varázslatos fényével megvilágította a sötét zugokat, és énekelt egy lágy dalt, ami erőt öntött a kis csapatba. Szellő a legmagasabb pontról figyelte őket, és ha egy nagyobb akadály került elő, figyelmeztette Misit, hogy hol érdemes próbálkozni.
Órákig dolgoztak fáradhatatlanul. Misi izzadt, de nem adta fel. Tudta, hogy az egész erdő élete múlik rajta. Lilla bátorító szavai, Vörös fürgesége és Harmat kitartása mind erőt adtak neki. Végül, egy hatalmas, félig korhadt fatörzs elmozdult a helyéről. A víz, amely eddig vissza volt tartva, hatalmas erővel tört előre! Először csak egy vékony sugárban, aztán egyre szélesebben és hangosabban, csobogva, rohanva indult meg lefelé a mederben.
Az erdő fellélegzett. A fák levelei zöldebbé váltak, a madarak dalra fakadtak, és a virágok büszkén emelték fejüket. Harmat boldogan szaladt a patakhoz, és frissítően ivott a tiszta vízből. Vörös is lehajolt, és nagyokat nyelt. Lilla arca ragyogott az örömtől. „Köszönöm, Misi! Hatalmas szolgálatot tettél az egész erdőnek!” – mondta. „Nem én, Lilla” – felelte Misi. „Mi mindannyian. Együtt sikerült.”
Az erdő harmóniája helyreállt. A Kis-patak újra élettel teli csobogott, és a fák boldogan zúgtak a szélben. Misi megtanulta, hogy az emberi kéz nemcsak pusztíthat, hanem teremthet és helyrehozhat is. Elhatározta, hogy mostantól mindig vigyázni fog az erdőre, és soha nem engedi, hogy ilyen gondatlanság történjen. Lilla és az állatok pedig tudták, hogy egy új barátra leltek, aki segít nekik megőrizni az erdő békéjét és szépségét.
És így élt tovább a Kerekerdő, ahol a tündérek, állatok és a gondoskodó emberek együtt vigyáztak a természet kincseire, tudva, hogy minden élőlény sorsa elválaszthatatlanul összefonódik.
