Anna, a kislány, akinek szeme még a legborúsabb napokon is csillogott a kíváncsiságtól, egy esős délután éppen a nagymama padlásán kutatott elfeledett kincsek után. A padlás tele volt porosládákkal, régi könyvekkel és olyan tárgyakkal, amelyek mind-mind valamilyen régmúlt történetet suttogtak. Anna imádta a történeteket, és a bátorság sem hiányzott belőle, ha egy igazi kaland ígérkezett. Egy hatalmas, faragott láda mélyén, régi selyemkendők alá rejtve, valami megcsillant. Egy pergamen lap, amelyen különös jelek és ismeretlen tájak rajzolódtak ki. De ami igazán elragadta Anna tekintetét, az a térkép közepén lévő apró, aranyozott pont volt, amely halványan, de egyenletesen vibrált, mintha élő lenne.
Ahogy Anna megérintette a fénylő térképet, az hirtelen erősebben világítani kezdett, és a szoba levegője sűrűvé, szikrázóvá vált. Egy pillanat alatt a padlás eltűnt, és Anna egy csillagokkal teli, lila égbolt alatt találta magát, ahol a föld helyett puha, gomolygó felhők ringatóztak. Feje fölött lebegő szigetek úsztak a semmiben, mintha óriási, mohos kövek lennének, amelyeket valaki csak úgy elszórt az égen. A levegőben édes illat szállt, és mintha távoli harangok csendültek volna. Anna tágra nyílt szemmel nézett körül, és bár egy cseppet megijedt, a kíváncsisága erősebb volt.
Ekkor egy lágy hívó hangra lett figyelmes. A ködös távolból egy csodálatos teremtmény lépett elő. Hófehér szőre, mint a frissen hullott hó, sörénye és farka a szivárvány minden színében pompázott, és a homlokán egy spirálisan csavart, fénylő szarv emelkedett. Luma volt az, a szelíd unikornis, akinek szemei olyan mélyek és bölcsek voltak, mint az éjszakai égbolt. Luma lehajtotta a fejét Annához, és finoman orrával megbökte a kislány kezét.
„Üdvözöllek, Anna, a Szivárványhidak Birodalmában” – suttogta Luma, hangja lágy volt, mint a szél zúgása. „Téged hívott a Csillagtérkép, mert nagy a baj. A Szivárványhíd, amely összeköti a mi világunkat a tiétekkel, és amely egyben a remény és a boldogság szimbóluma, darabjaira hullik. Ha nem javítjuk meg, elvész az összeköttetés a kettőnk között, és az öröm lassan elhalványul mindkét világban.”
Anna megértette a helyzet súlyát. „De hogyan tudnék segíteni? Én csak egy kislány vagyok!”
Luma mosolyogva megrázta a sörényét. „Pontosan ez az, Anna. A tiszta szív és a bátorság a legnagyobb varázserő. Gyere, elviszlek a Csillagtérképhez, ő majd megmondja, mit kell tennünk.”
Anna felült Luma hátára, és az unikornis könnyedén, szinte lebegve vitte át őket a felhők között. Hamarosan egy olyan lebegő szigetre értek, amelynek közepén egy hatalmas, ősi fa állt, ágai között pedig egy tekercs lógott, amely mintha ezernyi apró csillagból szőtték volna. Ez volt a Csillagtérkép. Ahogy közelebb értek, a térkép feltekeredett, és egy mély, morgós hang szólalt meg:
„Na, végre! Már azt hittem, sosem értek ide. Az idő sürget, kislány! A Híd javításához három dologra van szükség. A Szélkapitány nevetésére, a beszélő csillagok énekére, és a te bátor szíved melegére. Ezek együtt képesek újra összefonni a Szivárványhíd szálait. De nem lesz könnyű dolgod!”
Anna egy pillanatra elszomorodott a mogorva hangtól, de aztán eszébe jutott, amit Luma mondott a bátorságról. „Megpróbálom!” – mondta határozottan.
„Akkor indulás!” – mordult a Csillagtérkép, majd egy fénylő nyíl mutatta az irányt az első feladat felé. „A Szélkapitány a Felhő-tengeren hajózik. Hozd vissza a nevetését!”
Luma és Anna elindultak. Hamarosan egy hatalmas, gomolygó felhő-tenger fölé értek, ahol felhőből épült hajók úsztak a szél hátán. Az egyik ilyen hajó orrában egy mókás figura állt: Szélkapitány, akinek szakálla is felhőből volt, és szemei úgy csillogtak, mint a nyári zápor utáni napfény. Éppen egy nagy felhővitorlát igazgatott, és közben hangosan énekelt egy vidám tengerészdalt.
„Jó napot, Szélkapitány!” – köszönt Anna. „Segítségre lenne szükségünk!”
A kapitány lepillantott rájuk, és szélesen elmosolyodott. „Ó, egy kis utas! Mi hozott ide, a Felhő-tengerre? Talán egy elveszett álom? Vagy egy elszökött gondolat?”
Anna elmesélte a Szivárványhíd baját és a Csillagtérkép üzenetét. Szélkapitány elkomolyodott, majd elnevette magát. „A nevetésem? Az könnyű! De csak annak adom, aki meg tudja nevettetni a legkomorabb felhőt is! Van itt egy felhő, Fúriusz, aki mindig morog és zúgolódik. Ha te meg tudod nevettetni, akkor kapsz tőlem egy üvegnyi nevetést!”
Anna körülnézett, és meglátott egy sötét, viharos felhőt, amely éppen villámokat szórt a távoli hegyekre. „Hogyan nevettetnék meg egy viharfelhőt?” – kérdezte kétségbeesetten. Luma gyengéden megbökte. „A kedvességgel, Anna. És egy kis bátorsággal.”
Anna mély levegőt vett, és odament Fúriuszhoz. Először csak suttogott neki, mesélt a kedvenc meséiről, a napfényről, a virágokról. A felhő morogni kezdett, de Anna nem adta fel. Elkezdett vicceket mesélni, mondókákat mondani, és végül, a legnagyobb bátorságával, elkezdett csiklandozni egy kilógó felhőszálat. Fúriusz először megrázkódott, aztán egy apró, tompa dörmögés hallatszott, ami egyre hangosabb nevetéssé vált. Az eső elállt, a villámok eltűntek, és a felhő világosabbá vált, mintha szégyenkezne a hirtelen jókedvéért.
Szélkapitány szívből jövően felnevetett. „Csodálatos! Még sosem láttam Fúriuszt nevetni! Itt van, kislány, a nevetésem esszenciája!” Egy apró, csillogó üvegcsét nyújtott át, amelyben aranyszínű, pezsgő folyadék volt, mintha ezer apró buborék táncolt volna benne.
A következő feladat a lebegő szigeteken várt rájuk. A Csillagtérkép mutatta az utat egy szigetre, amelyen apró, fénylő kristályok nőttek, és minden kristályban egy-egy beszélő csillag lakott. Ahogy közeledtek, a csillagok énekelni kezdtek, hangjuk tiszta és éteri volt, mint a legszebb altató. De a hangjukban szomorúság is volt.
„A Csillagtérkép azt mondta, hogy a ti éneketekre van szükségünk a Hídhoz” – mondta Anna, miután Luma leeresztette őt. „De miért vagytok szomorúak?”
Egy öreg, bölcsnek tűnő csillag, aki egy nagyobb kristályban lakott, válaszolt: „Az énekünk elhalványul, Anna. A Szivárványhíd gyengülésével a mi fényünk is fakul. Az emberek egyre kevesebbet néznek fel az égre, egyre kevesebbet álmodnak. Ha nincs, aki felnéz ránk, és hisz a varázslatban, akkor mi sem tudunk ragyogni.”
Anna elgondolkodott. „Akkor az a feladat, hogy újra higgyetek a varázslatban?”
„Igen, kislány” – felelte egy másik csillag. „Mesélj nekünk valamit, ami újra felébreszti az álmokat és a csodákat!”
Anna leült a kristályok közé, és elkezdett mesélni. Nem egy régi mesét, hanem a sajátjait. Mesélt a nagymama padlásáról, a fénylő térképről, Luma szelíd tekintetéről, Szélkapitány kacagásáról. Mesélt a kíváncsiságáról, a bátorságáról, és arról, hogy hisz abban, hogy a világ tele van csodákkal. Ahogy mesélt, a csillagok egyre fényesebben ragyogtak, énekük pedig egyre erősebbé és vidámabbá vált. A szomorúság eltűnt a hangjukból, helyét a tiszta öröm vette át.
Amikor Anna befejezte, az öreg csillag hálásan mosolygott. „Köszönjük, Anna. Visszaadtad nekünk a reményt. Fogadd el a csillagok énekét, mely most a te szívedben fog tovább élni!” Egy apró, fénylő csillagporos gömb szállt Anna tenyerébe, amelyben az égi dallamok visszhangozta.
Már csak a harmadik elem hiányzott: Anna bátor szívének melege. Luma és Anna visszatértek a Szivárványhídhoz, amely most még szomorúbban, még töredezettebben lógott a semmiben. A Csillagtérkép morgós hangja köszöntötte őket:
„Rendben, kislány, most jön a legfontosabb! A Szivárványhíd nem csak fizikai anyagból épül, hanem az érzésekből is. A te bátorságod és jóságod tartja majd össze!”
Anna megállt a híd szélén. Látta a mélységet, és egy pillanatra elkapta a félelem. De aztán eszébe jutott Luma, Szélkapitány, a beszélő csillagok, és mindaz, amit eddig megtapasztalt. Rájött, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is megteszi az ember, amit kell. Elővette a Szélkapitány nevetését és a csillagok énekét tartalmazó gömböt.
Luma gyengéden megbökte a vállát. „A híd nem csak a két világot köti össze, Anna, hanem a szíveket is. Gondolj mindenkire, akit szeretsz, minden jóra, amit tettél, minden pillanatra, amikor bátor voltál!”
Anna becsukta a szemét, és mélyen a szívébe nézett. Érezte a melegséget, a szeretetet, a barátságot, a reményt, a kíváncsiságot – mindazt, ami őt Annává tette. Kinyitotta a szemét, és a két varázslatos tárgyat a Szivárványhíd törött ívére helyezte. A nevetés pezsgő aranyfolyama és a csillagok éneke, mint ezer apró fénypont, összefonódott. Anna a kezét a hídra tette, és a szíve melegét odaküldte. A törött szálak elkezdek újra összefonódni, a színek visszatértek, élénkebben, mint valaha. A híd vibrált, lüktetett, és hamarosan újra egészben állt, fényesebben, mint azelőtt.
„Sikerült!” – kiáltotta Luma boldogan.
A Csillagtérkép is elégedetten dörmögött. „Jól van, kislány. Megmentetted a hidat, és vele együtt mindkét világ reményét.”
Anna érezte, hogy az ideje lejárt. Elbúcsúzott Lumától, Szélkapitánytól és a beszélő csillagoktól. A Csillagtérkép egy utolsó, halvány fénnyel megmutatta a hazavezető utat. Anna megérintette a fénylő térképet, és egy pillanat alatt visszakerült a nagymama padlására. A térkép elhalványult a kezében, és csak egy egyszerű, régi pergamen maradt belőle.
Anna hazatalált, de már nem volt ugyanaz a kislány. Tudta, hogy a világ tele van varázslattal, és hogy a legnagyobb varázserő nem a pálcákban vagy a bűvös szavakban rejlik, hanem a szívünkben: a kíváncsiságban, a bátorságban, a kedvességben és abban a képességben, hogy segítsünk másoknak. Megtanulta, hogy a legfényesebb hidak a szívünkben épülnek, és ezek a hidak képesek összekötni a világokat, az embereket és az álmokat. És innentől kezdve, amikor felnézett az éjszakai égre, mindig látott egy kicsit többet a csillagokban, mint azelőtt.
