Valamikor réges-régen, de lehet, hogy éppen tegnap, volt egy kisváros, ahol az idő elkezdett furcsán viselkedni. A főtéri cukrászda előtt egy kisfiú elejtette a gombócos fagylaltját, de az ahelyett, hogy a macskakőre pottyant volna, megállt a levegőben, egyetlen vaníliás cseppet sem hullatva. A parkban a galambok szárnya megmerevedett röptük közepén, mint megannyi szürke szobor az égen. A nagymamák kötőtűi pedig olyan sebesen jártak, hogy egyetlen szempillantás alatt elkészült egy egész pulóver, hogy aztán a következő pillanatban vissza is bomoljon egyetlen gombolyaggá.
Ezt a zűrzavart egyedül egy fiúcska vette észre, akit Tominak hívtak. Tomi nem volt sem a legerősebb, sem a leggyorsabb a barátai között, de a szemei mindent láttak, az esze pedig úgy vágott, mint a borotva. Miközben a többiek csak nevettek a levegőben lógó fagyin, Tomi a homlokát ráncolva a város ódon toronyórájára pillantott. A nagymutató hisztérikusan ugrált a tizenkettes és az egyes között, mintha nem tudná eldönteni, mennyi is az idő valójában.
Ahogy a fiú az órát kémlelte, a háta mögött valaki csendesen megköszörülte a torkát. Tomi megfordult, és egy különös vándort látott. Hosszú, csillagporos köpenyt viselt, hófehér szakálla a derekáig ért, a szeme pedig olyan mély és bölcs volt, mint egy ezeréves tó. Mellette egy furcsa, rézből és ezüstből készült, ember nagyságú szerkezet állt, ami halk, ritmikus kattogást hallatott. A vándor vállán egy apró, csillogó tollú madárka ült, melynek minden mozdulatát finom csilingelés kísérte.
– Látom, te is érzed, hogy valami nincs rendjén, fiam – szólalt meg a vándor bársonyos hangon. – A nevem Időmester. Ő itt Klikk, a hűséges órarobotom – bökött a kattogó szerkezet felé –, ez a kis tünemény pedig Perceg, a legéberebb segítőm.
Klikk bólintott egyet, ami inkább egy mechanikus rándulás volt. „KATT-KATT. ÜDVÖZLET. A JELENLEGI IDŐ… ISMERETLEN.”
Perceg a vándor vállán megrázta magát, és egy kristálytiszta trillát hallatott, mintha egy apró harang csendült volna meg.
– Az Idő Nagy Óraműve megzavarodott – folytatta az Időmester. – A legfontosabb fogaskerék, az Emlékek Kereke kiugrott a helyéről. A pillanatok emiatt elszabadultak, és a múlt, a jelen és a jövő összemosódik. Helyre kell hoznunk, mielőtt a világ rendje végleg felborul. De egyedül nem megy. Szükségem van egy bátor és leleményes társra. Egy olyanra, akinek a szíve tiszta, és az esze éles. Szükségem van rád, Tomi.
Tominak a torka is elszorult az izgalomtól. Egy igazi kaland! Ráadásul a világ megmentése volt a tét! Habozás nélkül bólintott.
Az Időmester a toronyóra aljában lévő, rég elfeledett kis ajtóhoz vezette őket. Elővett egy zsebórából formázott kulcsot, beillesztette a zárba, és egyet fordított rajta. Az ajtó nem befelé nyílt, hanem mintha egy fénylő, kavargó köd tárult volna fel mögötte. Beléptek, és egy lélegzetelállító helyen találták magukat. Hatalmas, végtelennek tűnő térben voltak, ahol gigantikus, arany és ezüst fogaskerekek forogtak lassan, méltóságteljesen. Némelyik keréken apró képek villantak fel: egy születésnapi torta gyertyáinak elfújása, egy első biciklizés horzsolt térde, egy nagymama meleg ölelése. Ezek voltak az emlékek.
– Ez az Idő Nagy Óraműve – suttogta az Időmester. – Valahol ebben az útvesztőben van az Emlékek Kereke.
Elindultak a forgó, kattogó óriások között. Az út veszélyes volt. Néha elsuhant mellettük egy-egy „Elszökött Pillanat”, ami egy csillogó szappanbuborékhoz hasonlított. Akihez hozzáért, az egy percre megdermedt egy régmúlt mozdulatban. Klikk, a robot, egyszer megérintett egyet, és azonnal egy játékbaba felhúzásának mozdulatába merevedett, amíg a buborék tovább nem lebegett.
Perceg volt a szemük és a fülük. Magasan repülve, csilingelő énekével jelezte a helyes utat, és kikerülte a veszélyes, feledést hozó, sötét olajfoltokat, amelyek a feledésbe merült percekből szivárogtak.
Hosszú vándorlás után végre megérkeztek az óramű szívébe. Egy hatalmas, sötét és mozdulatlan fogaskerék feküdt a többi alatt, kiékelődve a helyéről. Ez volt az Emlékek Kereke. A fogai közé szorult, és a rajta lévő képek halványan pislákoltak, mint a kialvó parázs.
– Meg kell mozdítanunk – mondta az Időmester. – De ehhez nem elég az erő. Az Emlékek Kerekét csak egy igaz, szívből jövő emlék ereje indíthatja be újra.
Klikk megpróbálta eltolni a kereket. Fémkarjai megfeszültek, belseje hangosan nyikorgott, de a kerék meg se mozdult. „KATT… ERŐ… ELÉGTELEN.”
Az Időmester Tomira nézett. – Most te jössz, fiam. Csukd be a szemed, és gondolj a legkedvesebb emlékedre! Arra, amelyik a legmelegebben tölti el a szívedet. Koncentrálj rá, és tedd a kezed a kerékre!
Tomi lehunyta a szemét. Először a nagy dolgokra gondolt: karácsonyra, a születésnapjára. De valami hiányzott. Aztán eszébe jutott egy egyszerű, hétköznapi délután. Beteg volt, és az édesanyja beült az ágya mellé, és egy mesét olvasott fel neki, miközben a homlokát simogatta. A biztonság, a szeretet és a gondoskodás érzése olyan erővel áradt szét benne, hogy szinte érezte a melegét. Kinyitotta a szemét, odalépett a sötét fogaskerékhez, és rátette a tenyerét.
Abban a pillanatban, ahogy az emlék ereje a kezén keresztül a fémbe áramlott, a kerék halvány aranyszínben fényleni kezdett. Az Időmester bólintott.
– Most, Klikk! Teljes erővel!
Klikk újra a keréknek feszült. Tomi minden erejével nyomta, miközben az anyukája hangjára és a simogató kézre gondolt. Perceg a fejük fölött repdesett, és olyan gyönyörű, reményteli dallamot csilingelt, ami mintha olajat csepegtetett volna a berozsdásodott szerkezetbe.
Egy hatalmas, csikorduló reccsenéssel, majd egy mély, megkönnyebbült kattanással az Emlékek Kereke a helyére ugrott. Azonnal forogni kezdett, a rajta lévő képek újra életre keltek és ragyogtak. Az egész óramű megremegett, majd egyenletes, megnyugtató ketyegésbe kezdett. A rend helyreállt.
Mire visszaértek a főtérre, a levegőben lógó fagylalt éppen akkor pottyant a földre egy hangos loccsanással. A galambok tovább repültek, a kötőtűk pedig ismét normális tempóban dolgoztak. Minden a régi volt, mégis más. Tomi már más szemmel nézte a világot.
– Jól végezted a dolgod, ifjú időőr – mosolygott az Időmester. – Ma megtanultad a legfontosabb leckét: az időt nem a percek és órák száma teszi értékessé, hanem az emlékek, amikkel megtöltjük. Minden apró pillanat, egy mosoly, egy ölelés, egy kedves szó, egy fogaskerék az élet nagy óraművében. Becsüld meg őket!
Azzal az Időmester, Klikk és Perceg beolvadtak a tömegbe, és eltűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. Tomi kezében azonban ott maradt egy apró, sima, aranyszínű fogaskerék, ami melegen pulzált a tenyerében.
Attól a naptól fogva Tomi minden pillanatot egy kicsit jobban értékelt. Tudta, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő perc is lehet egy csodálatos emlék kezdete, ami segít mozgásban tartani nemcsak az Idő Nagy Óraművét, hanem a saját szívét is.
