Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Felföldi-hegység smaragdzöld lankáin is innét, elterült egy csodálatos birodalom: Kristályvölgy Királysága. A völgyben a folyók vize tisztább volt a legfényesebb gyémántnál, a fák levelei ezüstösen csillogtak a napfényben, és az emberek szíve tele volt dallal és jósággal. A királyság békéjét és ragyogását egyetlen dolog őrizte: a Varázskorona, mely a királyi palota legmagasabb tornyában, egy bársonypárnán pihent, és nem aranyból vagy drágakövekből készült, hanem magából a tiszta, megszilárdult napfényből és a lakók boldogságából.
A királyságban élt Elza hercegnő, akinek haja olyan volt, mint a méz, szeme pedig, mint a tavaszi égbolt. Nem a drága ruhák vagy a csillogó ékszerek érdekelték, hanem a palota kertjének virágai és a királyság népének mosolya. Két elválaszthatatlan barátja volt. Az egyik Tibor, az udvari inas, egy szeplős arcú, fürge fiú, aki talán nem ismert minden udvari illemszabályt, de a tarisznyájában mindig lapult egy darab alma, egy köteg spárga és egy jó adag talpraesettség. A másik Pára, egy tenyérnyi, pikkelyes kis sárkány, aki tüzet okádni még nem tudott, de ha tüsszentett, apró, csillámló gőzpamacokat prüszkölt a levegőbe, melyek szivárványszínben úsztak szét.
Egy borongós reggelen azonban minden megváltozott. A napot sűrű, szürke felhők takarták el, és hideg, nyirkos szél süvített végig a völgyön, mely mintha a szívekig hatolt volna. Az emberek mogorvák lettek, a virágok lekonyították fejüket. A palota toronyszobájában, ahol a Varázskorona pihent, a hideg fuvallat alattomos árnyékká sűrűsödött. Az árnyék rávetült a koronára, amely egy pillanatra reszketni kezdett, majd éles, szívszorító csörrenéssel ezer apró szilánkra hullott. A fény, mely Kristályvölgyet éltette, kialudt.
Elza hercegnő a szívében érezte a változást. Kiszaladt a kertbe, ahol az emberek már nem köszöntek egymásnak, sőt, gyanakodva méregették a szomszédjukat. A király, Elza édesapja, tehetetlenül tárta szét a karját a trónteremben. „A korona ereje szertefoszlott. Nélküle az árnyak, a bizalmatlanság és a félelem uralkodnak el rajtunk” – suttogta megtörten.
Elza szíve összeszorult, de aztán eltökéltség gyúlt a szemében. „Édesapám, nem hagyhatjuk, hogy így legyen! Összeszedjük a szilánkokat!”
Tibor, aki a hercegnő mellett állt, rögtön a tarisznyájáért nyúlt. „És én megyek veled, hercegnő! Ki tudja, mikor lesz szükség egy darab kötélre vagy egy bátorító szóra.”
A hercegnő vállán Pára nagyot tüsszentett. Egy szivárványos gőzpuffancs szállt fel, jelezve, hogy ő is készen áll a kalandra.
Így indult útnak a három jó barát. Pára, a kis sárkány, apró orrával érezte a szilánkok halovány, pislákoló fényét, így ő mutatta az utat. Az első szilánk a Suttogó Erdő mélyére vezette őket. Az erdő fái egykor barátságosan susogtak, most azonban félelmetes, vádoló suttogásokkal borzolták a kedélyeket: „Nem vagytok elég jók…”, „Úgyis elbuktok…”, „Forduljatok vissza!”.
Egy tisztáson, egy hatalmas, sötét odú bejáratánál egy óriási, szőrös mackó ült, és a mancsába temette az arcát. Előtte a földön ott pislákolt egy fénylő szilánk. Tibor óvatosan előhúzott egy botot, de Elza a karjára tette a kezét.
„Várj! Nézd, hisz ő csak szomorú.”
A hercegnő lassan odalépett a zokogó medvéhez. „Mi bánt, te jó mackó?” – kérdezte szelíden.
A medve felnézett, és könnyes szemmel így dörmögte: „Az erdő azt suttogja, hogy ügyetlen és buta vagyok. Hogy sosem leszek képes mézet gyűjteni a magas fákról. És én… én elhiszem neki.”Elza leguggolt mellé. „A suttogás csak akkor erős, ha hallgatsz rá. De a te szívedben ott van a bátorság, hogy felmássz bármilyen magas fára. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is megteszed, amit kell.”E szavakra a medve felemelte a fejét, és a suttogás mintha halkult volna. Hálásan odanyújtotta a szilánkot Elzának. Ahogy a hercegnő a kezébe vette, a darabka melegen felragyogott. Ez volt a Bátorság Szilánkja.
Tovább vándoroltak, és egy kiszáradt folyó melletti faluba értek. Az emberek a porlepte főtéren veszekedtek az utolsó csepp vízért az egyetlen működő kútnál. A kút peremén egy mogorva, kövér manó ült, aki senkit sem engedett a víz közelébe.
„Ez az enyém! Én találtam!” – kiabálta rekedten. A lába mellett ott hevert egy újabb korona-darabka.
Az emberek mérgesen morogtak. Elza hiába próbált szép szóval hatni a manóra, az csak a fejét rázta. Ekkor Tibor lépett előre. Kinyitotta a tarisznyáját, elővette a saját kulacsát, melyben még volt egy kevés víz, és odanyújtotta a manónak.
„Parancsolj – mondta. – Biztosan te is nagyon szomjas vagy.”
A manó döbbenten nézett a fiúra. Senki sem akart neki adni, mindenki csak elvenni akart tőle. Elfogadta a kulacsot, ivott egy kortyot, és a mogorva ráncok kisimultak az arcán.
„Köszönöm” – motyogta. „Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára valaki kedves hozzám.”
A manó felvette a szilánkot, és Tibor kezébe nyomta. Abban a pillanatban, ahogy a fiú megérintette, a kútból újra bugyogni kezdett a víz. Ez volt a Jószívűség Szilánkja.
Az utolsó, legfényesebb szilánk a Zord Bércek legmagasabb csúcsára vezette őket, ahol örökös köd honolt. A hideg sziklák között egyetlen, csodaszép, de ki nem nyílt kristályvirág őrizte a darabkát a szorosan zárt szirmaiban. A köd tele volt csüggedéssel. „Felesleges minden…”, „Soha nem lesz már jó semmi…” – suttogta a szél.
Elza és Tibor is érezte, ahogy az erő elhagyja őket. Leültek egy sziklára, és már-már feladták volna. De ekkor Pára, a kis sárkány, megrázta magát. Nem hagyhatta, hogy a barátai így elkeseredjenek! Felszállt a levegőbe, és a kristályvirág körül apró köröket kezdett leírni. Tüsszentett egyet, majd még egyet. De most nem egyszerű gőzpamacskák szálltak belőle, hanem apró, meleg, szikrázó fénygömbök, melyek tele voltak a közös nevetések, a meleg nyári napok és a barátság emlékével.
A kis fényszikrák ráhullottak a virág szirmaira, és a remény apró szikráiként elűzték a csüggedés ködét. A kristályvirág lassan, méltóságteljesen kinyílt, és a közepén ott ragyogott a legfényesebb darab: a Remény Szilánkja.
A három barát visszatért a palotába az összegyűjtött szilánkokkal. A kastély komor volt és csendes. Elza letette a darabokat a bársonypárnára, de azok nem álltak össze. Csupán élettelen kristálydarabok maradtak.
A hercegnő elszomorodott. „Talán mégsem vagyunk elegek.”
Ekkor odalépett hozzá az édesapja, a király. „Leányom, a korona nem csupán egy tárgy volt. Az erejét az a jóság adta, amit jelképezett. A szilánkok önmagukban nem érnek semmit. Azt a leckét kellett megtanulnotok, amit mindegyik rejtett.”
Elza megértette. Becsukta a szemét, és nem a koronára, hanem a barátaira gondolt. Eszébe jutott a medve, akinek bátorságot adott. Eszébe jutott Tibor, aki a saját vizét osztotta meg a jószívűség jegyében. És eszébe jutott Pára, akinek apró szikrái a legmélyebb sötétségben is reményt gyújtottak.
A hercegnő kinyújtotta a kezét a szilánkok fölé, és a szívéből áradó szeretettel, bátorsággal és reménnyel gondolt rájuk. A darabkák felemelkedtek a levegőbe, és vakító fénnyel újra összeálltak. Az új korona sokkal fényesebben ragyogott, mint a régi, mert már nemcsak a múlt boldogságát, hanem Elza és barátai szívének erejét is magában hordozta.
A fény elárasztotta a termet, kiűzte az árnyékokat a palotából, és végigsöpört egész Kristályvölgyön. A virágok újra felemelték fejüket, a folyók vize ismét csillogni kezdett, és az emberek szívébe visszaköltözött a dallam.
Elza hercegnő, Tibor, az udvari inas és Pára, a kis sárkány megtanulták a legfontosabb leckét: a királyság valódi varázsa nem egy koronában rejlik, hanem azokban a bátor, jószívű és reménnyel teli szívekben, akik készek megküzdeni az árnyékokkal, nemcsak a világban, hanem önmagukban is.
