Hol volt, hol nem volt, a Kanyargós-patak partján, hetedhét zöldellő domb ölelésében feküdt egy városka, Kerekerdő-alsó. Ez a városka nem a méretéről volt híres, sokkal inkább a lakóiról, akik szívükben hordozták a mesterségek és a közösség melegét. Itt élt egy fiúcska, Misi, akinek agya úgy járt, mint egy svájci óra. Nem volt az a bogozni való csomó, bezárt ládika vagy fejtörő, ami kifogott volna rajta. Barátai és a felnőttek is mind úgy emlegették: „Misi, a rejtvényfejtő”. Büszke is volt erre a címre, talán egy kicsit túlságosan is.
Misi legjobb barátja Bori volt, egy szeplős arcú, mosolygós kislány, akinek nem a fejtörőkön, hanem az embereken járt az esze. Ő azt is észrevette, ha Füstös Feri, a pék bácsi szomorúbb a szokásosnál, vagy ha a virágárus néni új szalagot kötött a kalapjára. Míg Misi a jeleket és a logikát kereste mindenben, Bori a szíveket és a történeteket.
Egy verőfényes tavaszi napon izgatott suttogás járta be Kerekerdő-alsó utcáit. A főtér közepén, a nagy platánfa árnyékában valami egészen különleges dolog állt, letakarva egy hatalmas, bársonylila lepellel. A városba egy titokzatos órásmester érkezett, akit csak Tiktak Tóbiásnak hívtak. Hosszú, ősz szakálla volt, a szemei pedig úgy csillogtak a sok apró ránc között, mint két parázsló csillag. Ő állt a letakart csoda mellett, és csendesen mosolygott.
Amikor a déli harangszó elhallgatott, Tiktak Tóbiás egyetlen mozdulattal lerántotta a leplet. A tömeg lélegzete elakadt. Egy óriási, bonyolult, fémből és fából készült szerkezet állt előttük. Fogaskerekek kapcsolódtak egymásba, apró ajtók, színes üveggolyók, csengők és kallantyúk sokasága borította. Olyan volt, mint egy hatalmas, háromdimenziós kirakó.
– Kedves Kerekerdő-alsóiak! – csendült fel az órásmester mély, barátságos hangja. – Ez itt a Város Szíve. Egy rejtvény, mely magában hordozza mindazt, ami ti vagytok. Aki megfejti a titkát és működésbe hozza, az lesz a város legnagyobb rejtvényfejtője, és jutalma egy hatalmas, közös ünnepség!
Misi szeme felcsillant. Ez volt a kihívás, amire mindig is vágyott! A világ legjobb rejtvényfejtőjének a világ legnagyobb rejtvényét kell megfejtenie. Odalépett a szerkezethez, miközben a városiak tisztes távolságból figyelték. Bori is ott állt mellette, csodálkozva nézte a furcsa masinát.
– Ugye, milyen csodás, Bori? – kérdezte Misi magabiztosan. – Ne aggódj, estére már ünnepelhetünk is!
Nekilátott a munkának. Az esze vágott, mint a borotva. Észrevette, hogy a réz fogaskerekek fogainak száma prímszámokat követ, és egy régi, elfeledett kódot ad ki. Felfedezte, hogy a kis csengők egy ismert népdal dallamát játsszák el, ha a megfelelő sorrendben szólaltatja meg őket. A városiak ámultak és bámultak. Misi egyik kallantyút húzta meg a másik után, egyik tárcsát forgatta a helyére a másik után. A szerkezet kattogott, csilingelt, és lassan életre kelt. Már csak a közepe hiányzott: egy nagy, szív alakú mélyedés, ahová az utolsó darabnak kellett kerülnie. De a darab sehol sem volt.
Helyette egy kis réztáblán egyetlen felirat állt: „Ahol a liszt illata a tudás szavával találkozik, ott leled a kulcsot, mely mindent egybekovácsol.”
Misi a homlokát ráncolta. Liszt illata? Tudás szava? Ez nem logika volt, ez valami egészen más. Elgondolkodott. A pék az egyik utcában van, a könyvtár a másikban. Mi köze lehet a kettőnek egymáshoz? Órákon át törte a fejét, de semmire sem jutott. A nap már lemenőben volt, narancsszínűre festve az eget. Misi egyre frusztráltabb lett, a magabiztossága elillant, mint a reggeli pára.
Bori, aki eddig csendben figyelte, odalépett hozzá.
– Misi – szólalt meg halkan. – Talán nem csak egy helyet kell keresni.
– Ugyan, Bori! Ez egy rejtvény. Egyértelmű megoldása kell, hogy legyen! – csattant fel Misi türelmetlenül, de aztán látta a szomorúságot a barátja szemében, és elszégyellte magát. – Bocsáss meg. Csak… nem értem.
– Nézd – mutatott Bori a szerkezetre. – Ez a kis faragás itt pont olyan, mint Füstös Feri bácsi perecet formázó cégére. És ez a kis könyv szimbólum… pont, mint ami a könyvtár ajtaján van. Talán nem egy helyről van szó, hanem az emberekről?
Misinek mintha villanykörte gyulladt volna a fejében. A liszt illata… Füstös Feri! A tudás szava… Bölcs Blanka, a könyvtáros néni! Nem egy helyet kellett keresni, hanem két embert! Szélsebesen rohanni kezdtek. Először a pékségbe mentek, ahol Feri bácsi éppen a kemencéből vette ki az aranybarnára sült kenyeret.
– Feri bácsi! – lihegte Misi. – Mit tud a Város Szívéről?
A pék elmosolyodott. – Sejtettem, hogy eljöttök. Az öreg Tiktak Tóbiás meghagyta, hogy ha egy okos fiú és egy jószívű lány jön, adjam oda nekik ezt. – És a lisztes köténye zsebéből elővett egy csodaszép, fából faragott perecet.
Azzal már szaladtak is a könyvtárba. Bölcs Blanka a pult mögött ült, egy hatalmas könyv fölé hajolva. Amikor meglátta őket, becsukta a kötetet, és egy kis, fémből készült könyvecskét nyújtott át nekik.
– A tudás csak akkor ér valamit, ha megosztják – mondta bölcsen.
Visszasietve a térre, Misi rájött a turpisságra. A rejtvény nem csak róla szólt. A rejtvény az egész városról szólt! A perecet beillesztette egy mélyedésbe, a könyvecskét egy másikba. A szerkezet nagyot kattant, és egy újabb felirat jelent meg: „Aki a vizet szeli és a földet műveli, együtt adják a végső reményt.”
Most már nem egyedül gondolkodott. Bori mellé lépett, és együtt nézték a tömeget. Az emberek már nem csak nézők voltak, hanem a rejtvény részei. Odahívták Horgas Hubát, az öreg halászt, és Szántó Szilárdot, a dolgos gazdát. A halász egy halpikkely alakú fémlemezt, a gazda pedig egy búzakalász formájú rézkulcsot húzott elő a zsebéből. Ahogy mindenki odatette a maga kis jelképét a szerkezethez – a cukrász egy marcipánrózsát, a kovács egy patkót, a takács egy orsót –, a Város Szíve egyre jobban megtelt.
Végül, amikor az utolsó darab is a helyére került, a központi, szív alakú mélyedésből egy gyönyörű, kristályból csiszolt szív emelkedett ki. Misi és Bori egyszerre nyúltak érte, és együtt illesztették a helyére.
Abban a pillanatban a szerkezet életre kelt. A fogaskerekek forogni kezdtek, a csengők csodálatos dallamot játszottak, a kis ajtók kinyíltak, és apró, táncoló figurák jöttek elő belőlük, amik a város lakóit ábrázolták. A szerkezet tetejéről fénysugár tört elő, és a városháza falára Kerekerdő-alsó legszebb pillanatait vetítette: a közös aratást, a szüreti mulatságot, a vásárokat.
Tiktak Tóbiás megpödörte a bajszát, és a tapsvihar közepette Misihez lépett.
– Nos, ifjú barátom. Te vagy a világ legjobb rejtvényfejtője?
Misi Bori kezét szorongatta, és körülnézett a boldogan ünneplő embereken. Látta a péket, a könyvtárost, a halászt, és megértette a rejtvény igazi tanulságát.
– Nem, Tóbiás mester – mosolygott Misi, és ez a mosoly sokkal őszintébb volt, mint a reggeli magabiztossága. – Nem én vagyok az. Hanem mi. Mindannyian együtt.
Az órásmester elégedetten bólintott. Aznap este Kerekerdő-alsó lakói a csillagok alatt táncoltak, és a Város Szíve halkan duruzsolva mesélt nekik arról, hogy a legbonyolultabb rejtvényeket is meg lehet fejteni, ha nem csak az eszünket, hanem a szívünket is használjuk, és ha tudjuk, hogy a legjobb megoldások mindig közösen születnek.
