Bori egy tündéri, hatéves kislány volt, kinek orcája mindig piroslott a naptól és a játéktól. Szemeiben ott bujkált a kíváncsiság és a világra nyitottság, de volt egy dolog, ami beárnyékolta a gondtalan gyermekkort: a magas fák. Ó, azok a hatalmas, égig érő óriások! Már a gondolatuk is borzongást hozott Bori szívébe. Ahogy a koronájuk susogott a szélben, mintha titkokat suttognának, és ahogy a törzsük vastagon, ráncosan állt a földön, mint valami ősi szörny lába – mindez félelemmel töltötte el. Inkább játszott a virágoskertben a pillangókkal, vagy homokvárat épített a teraszon, mintsem a kerti fák alá merészkedjen.
De Bori életében volt egy másik fontos lény is: Morzsa, a kiscica. Morzsa egy apró, fekete-fehér szőrpamacs volt, aki egy napon csak úgy megjelent a kertben, és azonnal belopta magát Bori szívébe. Morzsa imádott játszani, kergetni a faleveleket, ugrálni a fűben, és persze, mászni. De csak addig, amíg a kislány szeme elől el nem tűnt, vagy túl magasra nem merészkedett.
Egy nap délután Bori éppen Morzsával játszott a kertben. Anyu a konyhában sürgött-forgott, finom illatok szálltak a nyitott ablakon át. A nap melegen sütött, a madarak csicseregtek, minden a legnagyobb rendben volt. Morzsa egy pillangó után eredt, majd hirtelen felpattant a kert sarkában álló hatalmas, öreg diófa törzsére. Bori figyelmeztette: „Morzsa, ne menj magasra! Gyere vissza!” De Morzsa, mint minden kiscica, rendkívül kíváncsi volt. Felfelé, egyre feljebb. Egy vastag ágra, majd onnan egy vékonyabbra. Bori szíve összeszorult, ahogy látta, hogyan tűnik el a sűrű lombkoronában.
Pár perc múlva azonban nem a játékos dorombolás, hanem egy kétségbeesett, éles nyávogás hallatszott a diófa mélyéről. „Miau! Miau! Segítség!” – mintha ezt mondta volna Morzsa hangja. Bori azonnal odaszaladt. Felnézett. A fa hatalmasabbnak tűnt, mint valaha. A levelek susogtak, a törzs sötét árnyékot vetett. Morzsa a fa egyik legmagasabb ágán ült, remegő lábakkal, és kétségbeesetten nyávogott. Nem mert leugrani, és nem is tudott visszafordulni. Csapdába esett.
„Anyu! Anyu! Gyere gyorsan!” – kiáltotta Bori, de Anyu nem hallotta a konyhából. Bori megpróbálta hívogatni Morzsát, de a kiscica csak még hangosabban nyávogott, mintha azt kérné: „Gyere értem! Félek!” Bori szíve majd megszakadt. Ott volt a cicája, akit annyira szeretett, bajban, és ő tehetetlen volt. A félelem azonban még mindig erősebb volt. A fa olyan magas volt! Mi van, ha leesik? Mi van, ha eltéved a lombok között?
De aztán eszébe jutott Anyu szava: „A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz, Bori. A bátorság az, amikor félsz, de mégis megteszed, amit meg kell tenned.” És Morzsa nyávogása… Az egyre gyengébb, kétségbeesettebb hang átszúrta Bori félelmét. Nem hagyhatja ott Morzsát! Ő a felelős érte! Muszáj segítenie!
Bori mély levegőt vett. Először csak megérintette a diófa vastag, rücskös törzsét. Hideg volt és érdes. Egy pillanatra megijedt, de aztán eszébe jutott Morzsa. Egy lépés. Csak egy lépés. Megkereste a legalsó, vastag ágat, ami éppen elérhető volt. Felnyúlt érte, megkapaszkodott, és felhúzta magát. A lába megremegett, a szíve a torkában dobogott. Lenézett. Ó, de még milyen messze volt a föld! Szédült. Gyorsan felnézett újra, Morzsa felé. A kiscica most már nem nyávogott, csak csendesen remegett a magasban, apró szemeivel Borira szegezve a tekintetét.
„Jövök, Morzsa! Jövök!” – suttogta Bori. A félelem továbbra is ott volt, mint egy hideg árnyék, de Bori nem engedte, hogy megbénítsa. Apró lépésekben haladt. Egyik lábát a másik után tette, kapaszkodott a rücskös ágakba, a kérges törzsbe. Minden lépés egy kis győzelem volt a félelem felett. „Ez egy lépés Morzsáért” – gondolta. „Ez egy lépés, hogy segítsek.” A levelek susogtak körülötte, mintha biztatnák, a nap átszűrődött a lombkoronán, apró fénypontokat rajzolva a lábára. A fa már nem tűnt olyan ijesztőnek, mint alulról. Fentről nézve, a világ is másnak látszott.
Hosszúnak tűnő percek teltek el. Bori ereje fogytán volt, de Morzsa képe a szeme előtt tartotta. Végre, már csak egy ág választotta el a kiscicától. Felnyúlt, megkapaszkodott, és óvatosan átmászott. Ott volt Morzsa, összegömbölyödve, remegve, de amint meglátta Borit, egy apró, reményteljes nyávogás szökött ki a torkán. Bori óvatosan felemelte a cicát. Morzsa azonnal hozzábújt, szőrös kis fejecskéjét Bori vállába fúrta, és hangosan dorombolni kezdett. A félelem mintha elszállt volna belőle, ahogy Bori karjaiban érezte magát.
„Gyere, Morzsa, megyünk haza” – suttogta Bori. Most már lefelé kellett jönni, ami talán még nehezebb volt, mint felfelé. De Bori már nem volt egyedül. Morzsa ott volt a karjában, apró teste melegen dorombolt. Minden lépésnél, amikor lefelé haladt, Morzsa bátorítóan nyávogott. Bori egyik ágról a másikra, óvatosan, lassan ereszkedett. Nem gondolt a magasságra, csak arra, hogy Morzsát biztonságban lehozza. A rücskös kéreg, a susogó levelek, a napfény – mindez most már segítő barátként tűnt fel, nem ijesztő óriásként.
Amikor Bori lába végre elérte a puha földet, megkönnyebbülten sóhajtott. A karjában szorongatta Morzsát, aki boldogan dorombolt. Éppen ekkor lépett ki a konyhából Anyu, egy tálca frissen sült pogácsával. Amikor meglátta Borit a diófa tövében, Morzsával a karjában, szeme tágra nyílt. „Bori! Te… te felmásztál a fára?”
Bori bólintott, és elmesélte, mi történt. Ahogy beszélt, a hangja egyre magabiztosabb lett. Anyu megölelte Borit és Morzsát. „Ó, kislányom! Olyan büszke vagyok rád! Tudom, mennyire félsz a fáktól. Hatalmas bátorság volt tőled!”
Éppen ekkor nyílt ki a szomszéd bácsi, Gábor bácsi kapuja is. Ő is hallotta a nyávogást, és látta, ahogy Bori felkapaszkodik a fára. Gábor bácsi egy kedves, öreg ember volt, aki mindig mosolygott. „Látom, Bori, megmentetted a kis cicát! Nagyon ügyes vagy! Emlékszem, gyerekkoromban én is féltem a magas fától, de egyszer egy madárfiókát kellett megmentenem. Akkor tanultam meg, hogy a bátorság nem egy nagy ugrás, hanem sok-sok apró lépés.”
Bori elmosolyodott. Gábor bácsi szavai pont azt mondták ki, amit ő érzett. A félelem nem tűnt el teljesen, de most már tudta, hogy képes legyőzni. Nem egyetlen hatalmas, heroikus tett volt, hanem sok kicsi, egymás utáni lépés, amit Morzsa iránti szeretete hajtott. Megtapasztalta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem azt, hogy a félelem ellenére is cselekszünk, lépésről lépésre haladva.
Attól a naptól fogva Bori már nem félt annyira a fáktól. Persze, még mindig tisztelettel nézett rájuk, de már tudta, hogy képes meghódítani a magasságot, ha a szíve azt diktálja. És Morzsa? Ő soha többé nem mászott olyan magasra, de mindig boldogan dorombolt Bori ölében, emlékeztetve őt a bátor kalandra, melyben a kis cica és a kislány együtt fedezte fel a bátorság titkát, lépésről lépésre.
