Bori egy aprócska, hófehér kiscica volt, akinek a szeme olyan kék volt, mint a nyári ég. Csupa kíváncsiság volt, mindent meg akart szagolni, megérinteni és felfedezni. Egyik reggel, mikor a nagymamájánál vendégeskedett, valami egészen különleges dolog történt.
A nagymamájának a konyhája tele volt izgalmas illatokkal. Fűszerek illatoztak a polcokon, a falon rézserpenyők csillogtak, a kredencben pedig régi, mintás bögrék sorakoztak. Bori mindig is szerette ezeket a bögréket nézegetni, elképzelve, hogy vajon milyen kalandokat élhettek át. Volt köztük virágos, pöttyös, csíkos, és egy egészen különleges, aranyos nyuszifülekkel ékesített bögre is.
Ezen a reggelen, Bori éppen a kis tálkájából nyalogatta a tejét, mikor meglátott egy új bögrét a polcon. Ez a bögre nem volt olyan, mint a többi. Egyszerű fehér volt, semmi díszítés nem volt rajta, mégis valamiért vonzotta Bori tekintetét. Mikor befejezte a reggelijét, Bori óvatosan felugrott a székre, hogy közelebbről is megnézhesse a különös bögrét.
– Miaú? – kérdezte halkan Bori, mintha a bögréhez beszélne.
És ekkor kezdődött a varázslat. Ahogy Bori megszólalt, a bögre hirtelen eltűnt a polcról. Bori nagyot nézett körbe a kék szemeivel. Hol lehet?
– Miaú-bújócska! – hallatszott egy halk hang a sarokból. Bori felismerte a bögre hangját!
Elkezdődött a játék. Bori keresgélni kezdett a konyhában. Benézett az asztal alá, a székek mögé, még a sütőbe is bekukkantott, de a bögre sehol sem volt. Egyszer csak megpillantott egy apró kis csillogást a kenyérkosárban. Óvatosan belenyúlt a kis mancsával, és ott találta meg a bögrét, a kenyerek között elbújva.
– Miaú! Megvagy! – dorombolta Bori örömmel.
A bögre hirtelen megint eltűnt, és egy másik helyről hallatszott a hangja:
– Miaú-itt vagyok! Keress meg!
Bori izgatottan folytatta a keresést. A bögre hol a cukortartóban bújt meg, hol a lisztes zsák mögött, hol pedig a konyharuhák között. Mindig más helyen bukkant fel, és mindig máshogy szólt a hangja. Hol halkan nyávogott, hol pedig vidáman dorombolt.
A játék egyre izgalmasabb lett. Bori már nemcsak a konyhában kereste a bögrét, hanem az egész házban. A bögre elrejtőzött a nagymama hálószobájában a párnák között, a nappaliban a könyvek mögött, sőt, még a virágok között is a teraszon, ahol Bori nagyokat szökdelt a virágcserepek között.
Bori sokat dorombolt és nyávogott a játék közben. Észrevette, hogy ahogy a bögrét keresi, egyre jobban megismeri a nagymamája házát. Felfedezett olyan apró zugokat és sarkokat, amiket eddig sosem látott. Rájött, hogy a ház tele van izgalmas szagokkal és rejtett zugokkal, tökéletes búvóhelyekkel egy kíváncsi kiscica számára.
Végül, mikor már kezdett sötétedni, Bori egy egészen különleges helyen találta meg a bögrét. A nagymama régi fényképalbumában bújt meg, egy régi családi fotó mögött.
– Miaú! Megtaláltalak! – dorombolta Bori halkan, a kis bajsza remegni kezdett az izgalomtól.
A bögre nem tűnt el többé. Bori kis mancsai között maradt, és érezte, hogy valahogy megváltozott. Már nem volt egyszerű fehér, hanem apró, színes virágok díszítették.
A nagymama belépett a szobába, és mosolyogva nézett Borira.
– Látom, megtaláltad a miaú-bújócskázó bögrét – mondta. – Ez egy varázslatos bögre. Csak azoknak mutatja meg az igazi arcát, akik szeretettel keresik.
Bori hozzábújt a nagymamájához, és halkan dorombolt neki. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni a bújócskázó bögrét, és azt a fontos leckét, amit megtanult: a világ tele van felfedezésre váró dolgokkal, csak nyitott szemmel (és orral) kell járnunk, és szeretettel kell keresnünk őket. És néha, a legváratlanabb helyeken találjuk meg a legszebb kincseket. Ahogy Bori a virágos bögrét nézte, tudta, hogy ez a bögre mindig emlékeztetni fogja erre a varázslatos napra és a miaú-bújócskázás örömére. És ki tudja, talán holnap megint elkezdenek miaú-bújócskázni.
