Egy öreg, tölgyfás erdő mélyén, ahol a nap sugarai táncot jártak a lombok között, és a patak vize halkan csörgedezett a mohás kövek között, élt egy kedves kis béka, akit Brekinek hívtak. Breki bőre olyan zöld volt, mint a legzsengébb nádszál, szemei pedig úgy csillogtak, mint két harmatcsepp a hajnali fűszálon. Breki imádta a napos reggeleket, amikor a tavirózsák leveleiről óvatosan iszogathatta a harmatot, és a langyos estéket, amikor a tücskök ciripelése altatta el. Egyetlen dolog volt azonban, amitől Breki szíve hevesebben dobogott a félelemtől: a hatalmas, hosszú ugrások.
Bár béka volt, és az ugrás a békák legtermészetesebb mozgása, Breki sosem merészkedett nagy távolságokra. A legkisebb tócsákat könnyedén átugrotta, a virágok levelei között is fürgén cikázott, de ha egy szélesebb árokhoz, vagy egy nagyobb patakhoz ért, ott megállt a tudománya. Úgy érezte, a lábai elnehezednek, a szíve a torkában dobog, és a levegő kifullad a tüdejéből. Inkább keresett kerülőutat, vagy egyszerűen lemondott arról, ami a túlsó parton várta.
Breki legjobb barátai Cincogó, a fürge kisegér, és Bagoly mester, az erdő legbölcsebb lakója voltak. Cincogó mindenhová elkísérte Brekit, és gyakran ugratva biztatta: „Gyerünk, Breki! Csak egy pici ugrás! Nézd, én már át is szaladtam!” De Breki csak ingatta a fejét, és szomorúan pislogott. Bagoly mester pedig a magas fák tetejéről figyelte őket, és néha mély, rekedtes hangján mondott egy-egy bölcsességet, ami mindig elgondolkodtatta a kis békát.
Egy szép, napsütéses délutánon a három barát elindult, hogy megnézze a patak túloldalán nyíló, ritka, lila virágokat. Cincogó már hetek óta mesélt róluk, és Breki is nagyon szerette volna látni őket. Ahogy közeledtek, a patak egyre szélesebbé vált. A partot elválasztó távolság egyre nagyobbnak tűnt Breki számára. Egy hatalmas, sima kő állt a víz közepén, mintha csak ugródeszkának szánták volna, de a távolság a parttól a kőig, és onnan a túlsó partig is túl nagynak tűnt Breki félelmes szemében.
„Ó, de gyönyörűek lehetnek!” – lelkendezett Cincogó, szinte remegve az izgalomtól. „Én már megyek is!”
A kisegér nem sokat teketóriázott. Egy pillanat alatt feltérképezte a terepet, majd apró, fürge lábaival felugrott a kőre, onnan pedig egy szempillantás alatt átcikázott a túlsó partra. „Gyertek, siessetek!” – kiáltotta vissza, miközben már a lila virágok között szaladgált.
Bagoly mester is könnyedén átrepült a patak felett, és egy öreg fűzfa ágára telepedett. „Ne félj, Breki! A szemlélődés is lehet szép!” – mondta, de Breki tudta, hogy a mester valójában azt szeretné, ha ő is átmenne.
Breki ott állt a parton, és nézte a vizet. A patak nem volt mély, de széles volt. A kő olyan messzinek tűnt, mint a Hold. A lábai mintha a földhöz ragadtak volna. A szíve a torkában dobogott, és a tüdője mintha üres lett volna. Tudta, hogy barátai várnak rá, de a félelem erősebb volt.
„Nem tudom, Bagoly mester” – suttogta Breki. „Túl nagy az ugrás. Félek, hogy elvétettem, és a vízbe esem.”
Bagoly mester csak bólintott, és bölcsen hunyorított. „A félelem olyan, mint egy árnyék, Breki. Minél jobban figyelsz rá, annál nagyobbnak tűnik.”
Cincogó eközben a lila virágok között szaladgált, és annyira elmerült a játékban, hogy nem figyelt a lába elé. Hirtelen egy éles szúrást érzett. Egy tüskebokorba botlott, aminek ágai szorosan körbefonták a lábát. Hiába próbált szabadulni, a tüskék csak mélyebbre vájtak, és a kisegér fájdalmasan felsírt.
„Jaj! Segítség! Megszúrtam magam!” – kiáltotta Cincogó, és a hangjában ott volt a rémület. „Nem tudok kiszabadulni!”
Breki egy pillanat alatt elfelejtette a félelmét. Barátja bajban volt! Bagoly mester túl magasan ült, és bár bölcs volt, nem tudott segíteni a tüskék között. Cincogó túl messze volt ahhoz, hogy Breki a partról elérje. Egyetlen megoldás volt: át kellett ugrania a patakon.
Breki lábai, amelyek az imént még olyan nehezek voltak, most mintha könnyebbek lettek volna. A félelem még ott volt a szívében, de valami más is megjelent mellette: a barátság ereje, a segítségnyújtás vágya. Úgy érezte, muszáj megpróbálnia. De hogyan? A nagy ugrás még mindig ijesztőnek tűnt.
Ekkor eszébe jutott Bagoly mester egyik régi mondása: „A legnagyobb utazás is egyetlen apró lépéssel kezdődik.” Breki körülnézett. A patak tele volt apró kövekkel, amik csak egy-egy pici ugrásra voltak egymástól. Ezekre nem figyelt eddig, mert a nagy ugráson járt az esze.
„Lehet, hogy nem kell egyszerre átugranom az egészet” – gondolta Breki. „Lehet, hogy csak egy kicsit kell ugranom, aztán még egy kicsit, és még egy kicsit.”
Mély levegőt vett, összeszedte minden bátorságát, és egy apró ugrással a legközelebbi kőre ugrott. Ez nem volt nagy ugrás, épp csak egy pici. De sikerült! Breki szíve megdobban, de ezúttal nem a félelemtől, hanem az apró győzelemtől. Újabb kőre nézett, ami egy kicsit messzebb volt, mint az előző. „Na, ez már egy kicsit nagyobb ugrás lesz” – gondolta. „De nem olyan nagy, mint az, amitől féltem.”
Összeszedte magát, és ugrott. A lábai erősebben löktek, a testét jobban megfeszítette, és hopp! A második kövön landolt. Egyre közelebb került a nagy ugródeszkának szánt kőhöz a patak közepén. Minden egyes ugrásnál érezte, hogy a lábai erősödnek, a szíve nyugodtabban dobog, és a félelem apránként csökken. A tekintete már nem a távoli partra, hanem a következő kőre szegeződött. Minden ugrás egy apró győzelem volt.
Végül elérte a nagy követ a patak közepén. Innen már csak egyetlen, nagyobb ugrás választotta el Cincogótól. Breki mélyen belélegzett. Ez volt az ugrás, amitől a legjobban félt. De most már nem volt olyan ijesztő. Látta Cincogót, aki még mindig a tüskék között vergődött, és hallotta a fájdalmas nyüszítést. A barátság és a segítségnyújtás vágya erősebb volt, mint valaha.
Összeszedte minden erejét, elrugaszkodott a kőről, és egy hatalmas, de magabiztos ugrással átrepült a patak felett. Hoppá! A túlsó parton landolt, pontosan Cincogó mellett.
„Breki! Megmentőm!” – kiáltotta a kisegér, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Breki óvatosan, de határozottan szétfeszítette a tüskés ágakat, és kiszabadította Cincogó lábát. A kisegér hálásan bújt hozzá, és megköszönte a segítséget.
Bagoly mester is leszállt a fűzfa ágáról, és elégedetten nézett a két barátra. „Látod, Breki?” – mondta lágyan. „A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. A bátorság azt jelenti, hogy félelem ellenére is megteszed, amit kell. És a legnagyobb félelmeket is le lehet győzni apró lépésekkel, vagy jelen esetben, apró ugrásokkal.”
Breki büszkén nézett vissza a patak fölött. A távolság, ami korábban leküzdhetetlennek tűnt, most már csak egy sor apró kőnek tűnt. Rájött, hogy a bátorság nem egy hirtelen, varázslatos dolog, ami csak úgy megjelenik. A bátorság apró győzelmekből, apró elhatározásokból nő nagyra. Minden egyes apró ugrás, amit megtett, egy kis szelet bátorságot adott neki, amiből végül összeállt a nagy, győztes ugrás.
A lila virágok illata most sokkal édesebbnek tűnt. Breki, a béka, aki korábban félt a nagy ugrásoktól, most már tudta, hogy képes rájuk. Nem volt többé csak Breki, a béka, hanem Breki, a bátor béka, aki megtanulta, hogy a legnagyobb akadályokat is le lehet győzni, ha az ember hisz magában, és mer apró lépéseket tenni a cél felé. És onnantól fogva, ha Breki egy szélesebb patakhoz vagy egy mélyebb árokhoz ért, már nem a félelmet látta maga előtt, hanem a lehetőséget, hogy újra és újra bebizonyítsa: a bátorság benne lakozik, és csak arra vár, hogy apró lépésekben kibontakozzon.
