Kerek erdőn innen, üveghegyen túl, ott, ahol a városka utcáit még macskakő borította, élt egy kisfiú, akit Bendegúznak hívtak. Bendegúz nem volt átlagos fiúcska. Míg a többi gyerek a focipályán kergette a bőrt, vagy a patakparton fogócskázott, ő a rejtvények és a titkos kódok világában érezte magát otthon. A feje olyan volt, mint egy fiókos szekrény, tele logikai feladványokkal, számrejtvényekkel és titkosírásokkal. Számára a világ egy hatalmas, megfejtésre váró rejtély volt.
Legjobb barátja, Marci, pont az ellentéte volt. Marci a tettek embere volt, aki inkább felmászott egy fára, minthogy azon törje a fejét, hogyan lehetne egy madárfüttyöt betűkké alakítani. Mégis, barátságuk olyan erős volt, mint a legerősebb vár fala. Marci csodálta Bendegúz okosságát, Bendegúz pedig felnézett Marci bátorságára.
Bendegúz kedvenc helye a városi könyvtár volt. A magas polcok között megbúvó, dohos papír és régi bőr illatú csend maga volt a paradicsom. A könyvtárat egy mosolygós, ősz hajú hölgy, Tünde néni vezette, aki pontosan tudta, melyik könyv hol lakik, és minden látogatóhoz volt egy-egy kedves szava. Ismerte Bendegúz szenvedélyét is, és gyakran félretett neki egy-egy fejtörőkkel teli könyvet.
Egy borús, esőcseppektől kopogó délutánon Tünde néni odahívta magához a fiút.
– Bendegúz, drágám – suttogta, mintha titkot bízna rá. – A leghátsó teremben, a „Már majdnem elfeledett tudományok” polcán van egy könyv, amit még talán te sem ismersz. Vigyázz vele, nagyon régi darab!
Bendegúz szeme felcsillant. Ez volt a kihívás, amire vágyott! Elindult a könyvtár leghalkabb, legporosabb zuga felé, ahol a porcicák lustán táncoltak a beszűrődő fénysugarakban. Megtalálta a könyvet. Gerince repedezett volt, borítója sötétbarna bőrből készült, mindenféle csillagászati jelképpel díszítve. Ahogy óvatosan kinyitotta, egy megsárgult, pergamenszerű lapocska hullott az ölébe. Nem volt rajta más, csak egy sor különös szám és apró, kacskaringós ábra:
7-1-12-1-3 ••• ☼ 9-1-18-1-13 --- ⚙️ 2-5-12-5-11-5-4 ••• 💡
Bendegúz szíve hevesebben kezdett verni. Ez nem egy egyszerű rejtvény volt. Ez egy igazi, ősi kód! Hazavitte a cetlit, és bezárkózott a szobájába. Elővette a kódfejtő füzeteit, a nagyítóját, és munkához látott. Próbálkozott a klasszikus Caesar-kóddal, ahol a betűket eltolják az ábécében, de nem járt sikerrel. Próbálta a számokat betűkké alakítani, de az eredmény értelmetlen zagyvaság volt. Órák teltek el, a kinti eső elállt, de Bendegúz egy tapodtat sem jutott előrébb. Csalódottan dőlt hátra a székében.
Ekkor, a szeme sarkából valami apró mozgást észlelt az asztalán. Egy alig arasznyi, pici manócska kuporgott a kód mellett, és kíváncsian pislogott rá hatalmas, tintakék szemeivel. A ruhája mintha könyvlapokból lett volna összevarrva, a sapkája pedig egy tintatartóra emlékeztetett.
– Szia! – cincogta vékonyka hangon. – Én Ixi vagyok, a könyvtári kódmanó. A régi könyvvel együtt jöttem. Látom, elakadtál.
Bendegúz annyira meglepődött, hogy csak tátogni tudott. Egy kódmanó!
– Te… te tudod a megoldást? – kérdezte végül reménykedve.
Ixi huncutul elmosolyodott. – A megoldásokat sosem árulom el. Az olyan lenne, mintha elolvasnám helyetted a mese végét. De adhatok egy tippet: „Egy fej jó, de kettő a kódfejtő.” Néha nem csak a számokat kell nézni, hanem azt is, aki a formákat látja meg.
Azzal a manó, ahogy jött, úgy el is tűnt, mintha csak egy fénysugárral olvadt volna eggyé. Bendegúz a fejét vakarta. „Aki a formákat látja meg…” Hirtelen eszébe jutott Marci! Ő volt az, aki mindig észrevette a legapróbb részleteket a rajzokon, aki csodás dolgokat tudott építeni legóból, és aki jobban értett a szerkezetekhez, mint bárki más.
Átrohant a barátjához, és lihegve mutatta neki a kódot.
– Marci, segíts! Nem boldogulok vele.
Marci a homlokát ráncolva nézte a számokat. – Hű, Bendegúz, ez nekem kínai. Vagyis… számos. De várj csak! Ezek a kis ábrák… A napocska, a fogaskerék és a villanykörte! Ezek nem csak díszek! Talán valamire utalnak!
És abban a pillanatban Bendegúznak beugrott. A számok az ábécé betűit jelentették, de nem sorban! A kulcs a szimbólum volt! A napocska a nap járását, a fogaskerék egy óra szerkezetét, a villanykörte pedig a fényt szimbolizálta. Összekapcsolták az ötleteiket. Bendegúz mondta a betűket, Marci pedig a szimbólumokból kiindulva segített összerakni a szavakat. A kód lassan, de biztosan értelmet nyert: „TALÁLMÁNY A VÁROSHÁZA TORNYÁBAN”.
Izgatottan rohantak a főtérre. A régi városháza tornya régóta le volt zárva, de Tünde néni, aki a városi krónikát is vezette, épp ott dolgozott. Elmesélték neki, mire jöttek rá. Tünde néni szeme elkerekedett, majd rájuk mosolygott.
– A legenda igaz! A város alapítója, egy zseniális feltaláló, épített egy gépezetet, ami a szél és a napfény erejével képes volt az egész várost ellátni árammal. De a szerkezet túl bonyolult volt, és a halála után senki sem tudta működtetni, így lassan feledésbe merült. A kód volt a kulcs a titkos kamrához!
Tünde néni egy rozsdás kulccsal kinyitotta a toronyba vezető kis ajtót. Felmásztak a csigalépcsőn, pókhálók és évszázados por között. A toronyszoba közepén egy hatalmas, bonyolult, réz fogaskerekekből és üveggömbökből álló szerkezet állt. Mellette egy tábla, rajta egy utolsó rejtvény: „Három kar, három erő. A Napot keletre, a Szelet nyugatra, a Fényt középre állítsd, hogy a város újra éljen.”
Bendegúz azonnal értette, hogy a karokat a megfelelő szimbólumokhoz kell igazítani. De a karok nehezek voltak, és egyszerre kellett őket a helyükre fordítani. Egyedül képtelen lett volna rá.
– Marci! Tünde néni! Gyertek! – kiáltotta. – Csak együtt sikerülhet!
És abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a kinti ég sötétbe borult. Hatalmas vihar csapott le a városra, a szél süvített, és egy villanás után… teljes sötétség lett. Az egész városban elment az áram. Az emberek ijedten kiabáltak az utcákon.
– Most vagy soha! – mondta Marci elszántan.
A sötétben, csak a telefonjaik fényénél, nekiláttak a munkának. Bendegúz adta az utasításokat, Marci az erejével mozgatta a nehéz karokat, Tünde néni pedig a régi tudásával segített megtalálni a pontos pozíciókat. Mindhárman egyszerre tolták a helyére az utolsó kart.
A szerkezet mély, morgó hangot adott, majd a fogaskerekek lassan forogni kezdtek. Az üveggömbök halványan, majd egyre erősebben fényleni kezdtek. A toronyból halk zúgás hallatszott, ami végigfutott a városon. És akkor, csodák csodája, a torony lámpája felgyulladt, majd sorban a köztéri lámpák, és végül a házak ablakai is fénnyel teltek meg.
Lent a téren az emberek ujjongtak. A város újra fényárban úszott, sokkal ragyogóbban, mint a vihar előtt.
Ahogy álltak a toronyban, és nézték a kivilágított várost, Bendegúzra egy fontos felismerés köszöntött. Rájött, hogy a kódot feltörni nagyszerű dolog volt, de a valódi rejtvényt, a város megmentését, egyedül sosem tudta volna megoldani. Kellett hozzá Marci ereje és másfajta látásmódja, Tünde néni bölcsessége, sőt, még Ixi, a pici kódmanó aprócska sugallata is.
– Nem én voltam – mondta halkan, miközben Marci vállára tette a kezét. – Mi voltunk.
És Bendegúz, a kódfejtő kisfiú, aznap este nemcsak egy ősi rejtélyt fejtett meg, hanem a legfontosabbat is: a legnagyobb kincseket és a legnehezebb kódokat nem egyedül, hanem barátokkal, csapatban lehet igazán feltörni.
