Messze, messze északon, ahol a hófödte táj az égbe nyúlik, és a sarki fény táncolja legszebb balettjét az éjszakai égbolton, ott áll Télapó titkos műhelye. Ezt a helyet nem találja meg akármelyik térkép, és csak a legtisztább szívű gyermekek hallhatják a széllel suttogó meséket róla. Ebben a műhelyben, ahol a levegő fahéj és mézeskalács illatú, és a kandallóban ropogó tűz melege betölti a szobákat, Télapó apró manóhadserege egész évben szorgoskodik. Faragnak, festenek, varrnak és csomagolnak, hogy mire eljön az év legcsodálatosabb éjszakája, minden ajándék készen álljon.
Télapó, a nagy szakállú, pirospozsgás öregúr, ilyenkor a legboldogabb. Szemei csillognak a jókedvtől, és mély, barátságos nevetése még a leghidegebb téli éjszakát is felmelegíti. Mellette Rudolf, a hűséges rénszarvas, piros orrával világítva, gyakran szuszog a meleg szalmaágyon, és álmodozik a közelgő utazásról. Azonban az idei év különleges volt, nem a megszokott módon.
Ahogy közeledett Télapó éjszakája, a műhelyben egyre sűrűbb lett a sürgés-forgás. Az apró manók lába alig érte a földet, a játékok csillogtak a fényben, a szalagok és masnik színesen kavarogtak. Télapó pedig elégedetten járkált a sorok között, ellenőrizte a listákat, és megsimogatta a frissen elkészült mackók fejét.
De aztán valami furcsa történt. Először csak egy apró, alig észrevehető dolog. Az egyik manó, aki egy játékhajót épp a vízre bocsátott volna egy lavórban, hirtelen eltévesztette az időt. Azt hitte, dél van, pedig már rég esteledett. Aztán egy másik manó, aki a mézeskalácsokat sütötte, észrevette, hogy a sütőórája egyre lassabban ketyeg. Végül Télapó is feltűnt, hogy a nagy, díszes falióra, amely a műhely szívében ketyegett, és amelynek ütése minden órában végigzengett az egész Északi-sarkon, egyre halkabban, egyre akadozóbban szólt. Aztán… elhallgatott.
Teljes csend lett. A manók abbahagyták a munkát, és aggódva néztek Télapóra. Az ajándékok félkészen álltak, a szánkó még nem volt felmálházva, és az idő… az idő eltűnt. Mintha a világ megállt volna egy pillanatra, és senki sem tudta, hogyan tovább.
Télapó, bár aggódott, megőrizte nyugalmát. Mélyen a szakállába markolt, elgondolkodva. „Ejnye-bejnye,” morogta, „ez bizony nem jó jel. Az idő, drága barátaim, az idő a legfontosabb. Anélkül nem tudunk elindulni, és a gyerekek várni fognak.”
Rudolf, aki eddig békésen szuszogott, felkapta a fejét. Nagy, barna szemeivel Télapóra nézett, és halkan felszuszogott, mintha azt kérdezné: „Mi a teendő, gazdám?”
„Ne aggódjatok, drága gyermekeim,” mondta Télapó, „van egy megoldás. Egy nagyon különleges segítségre lesz szükségünk. Az idő manóira!”
Ezzel Télapó egy régi, fából faragott szekrényhez lépett, amelynek ajtaján apró, réz fogaskerekek díszelegtek. Kinyitotta, és elővett egy csillogó, homokóra alakú harangot. Megrázta. A harang nem csilingelt, hanem egy mély, zümmögő hangot adott ki, mintha a távoli évezredek visszhangoznának benne. Alig telt el egy perc, amikor a műhely közepén, egy pici, szikrázó fényfelhőből két apró figura bukkant elő.
Ők voltak Tikk és Takk, az idő manói. Tikk volt a magasabb, vékonyabb, ruháját apró, ketyegő órák díszítették, és a szemében a pontosság szikrázott. Takk pedig alacsonyabb és kerekebb volt, arcán örökös mosollyal, és a zsebéből mindig kilógott egy-egy rugó vagy fogaskerék. Ők voltak azok, akik az egész világon az időt felügyelték, és gondoskodtak róla, hogy minden a maga rendjén történjen.
„Jó estét, Télapó!” – mondta Tikk, hangja olyan volt, mint egy precízen ketyegő óra. „Hallottuk a hívásodat. Mi a baj, hogy az időtlen idők óta nem riasztottál minket?”
„Jó estét, Tikk és Takk!” – válaszolt Télapó. „Amint látjátok, az Északi-sarkon megállt az idő. A nagy óránk elhallgatott, és a manók nem tudják, mikor van reggel, dél vagy este. Az ajándékok félkészen állnak, és hamarosan indulnom kellene, de így… így nem tudom, mennyi időm van még.”
Tikk és Takk körbenéztek. Tikk azonnal a falon lévő órához sietett, és apró, csillogó szerszámaival megvizsgálta. Takk pedig a manók között szaladgált, megérintette a félkész játékokat, és a szemében látszott, ahogy kiszámolja a hátralévő időt.
„A probléma az,” magyarázta Tikk, „hogy a sarkvidéki mágneses mező, a nagy hideg és a rengeteg karácsonyi izgalom együttesen megzavarta az idő áramlását. Mintha az idő egy pillanatra elfelejtette volna, hogyan kell folynia. Az Északi-sarkon szó szerint megállt.”
„És nincs elég idő!” – tette hozzá Takk, apró ujjával a levegőben számolva. „Még ha azonnal meg is javítjuk az órát, akkor sem lesz elég éjszaka ahhoz, hogy minden ajándék célba érjen!”
Télapó arca elkomorult. „Ez az, amitől a legjobban tartottam. A gyerekek nem maradhatnak ajándék nélkül!”
Tikk és Takk összenézett. „Van egy megoldás,” mondta Tikk, „de ez a legnehezebb feladat, amit valaha is végrehajtottunk.”
„Meg tudjuk nyújtani az éjszakát!” – kiáltotta Takk, és izgatottan ugrált. „Egy kicsit… vagyis, egy sokat!”
Télapó szeme felcsillant. „Megnyújtani az éjszakát? Az lehetséges?”
„Igen,” válaszolta Tikk, „de nagy odafigyelést és összpontosítást igényel. Ráadásul mindenki segítségére szükségünk lesz. Az idő nem szereti, ha megbontják a rendjét, de a szeretet ereje néha képes csodákra.”
Tikk és Takk a műhely közepére álltak. Tikk elővett egy parányi, arany homokórát, amelyben a homok lassan mozgott. Takk pedig egy csillogó, ezüst időkerékkel a kezében állt, amelyen apró, világító számok forogtak. A manók és Télapó köréjük gyűltek, Rudolf pedig a küszöbön állt, figyelve.
„Most mindenki gondoljon arra a szeretetre, amit az ajándékok hoznak!” – mondta Tikk. „És ti, Télapó manói, folytassátok a munkátokat, de lassabban, nyugodtabban. Ne siessetek, mert az idő most a mi barátunk!”
Tikk és Takk elkezdték a varázslatot. Tikk a homokórát lassan megfordította, és a homok szinte megállt benne. Takk az időkerékkel finoman forgatta, és a számok megnyúltak, elmosódtak, mintha a perceket órákká, az órákat pedig még hosszabb idővé változtatták volna. A műhelyben a fény lágyabbá vált, a levegő nyugodtabbá, és a kinti éjszaka, amely eddig feketén borult az Északi-sarkra, még mélyebbé, még csendesebbé vált. Mintha a Hold megállt volna az égen, és a csillagok is alig pislogtak.
A manók, Télapó szavára, ismét munkához láttak. De most már nem kapkodtak. Nyugodtan, precízen fejezték be az ajándékokat, gondosan csomagolták be, és szépen felmálházták a szánkót. Télapó segített a legnehezebb dobozokat felemelni, és Rudolf is lelkesen szaglászta a finom illatú mézeskalácsokat, amelyek a szánkón pihentek.
Az éjszaka hosszú volt, de nem fárasztó. Inkább békés és csodálatos. A manók elvégezték a munkát, és mire Tikk és Takk befejezték a varázslatot, és az órák ismét ketyegni kezdtek, a szánkó készen állt az indulásra. Az Északi-sarkra visszatért a megszokott rend, de valami mégis megváltozott. Az idő varázslatosan megnyújtva, meghosszabbítva adta meg a lehetőséget, hogy minden célba érjen.
„Köszönöm, Tikk és Takk,” mondta Télapó meghatottan. „Nélkületek nem sikerült volna.”
„Nincs mit, Télapó,” válaszolt Tikk. „De ne feledd, az időt csak a legnagyobb szükség esetén szabad megbolygatni, és csakis jó cél érdekében.”
„És most indulás!” – kiáltotta Takk. „Várnak a gyerekek!”
Télapó felült a szánkóra, Rudolf pedig izgatottan toporzékolt. „Hó-hó-hó!” – kiáltott Télapó, és a rénszarvasok elindultak. A szánkó felszállt az éjszakai égboltra, Rudolf piros orra fényesen világított az éjszakában. A megnyújtott éjszaka kedvezett nekik. Az idő mintha lassabban telt volna, és Télapó minden gyermekhez eljutott, minden kéménybe leereszkedett, minden ajándékot a fa alá tett, vagy a csizmákba rejtett. Nem maradt egyetlen elfelejtett gyermek sem, nem maradt egyetlen ajándék sem az Északi-sarkon.
Mire a nap első sugarai megcsókolták a földet, Télapó és Rudolf már vissza is tértek a műhelybe. Fáradtan, de boldogan. Télapó megköszönte a manóknak a szorgos munkát, és megsimogatta Rudolf fejét.
„Látjátok, drága gyermekeim,” mondta Télapó, miközben Tikk és Takk elbúcsúztak, és visszatértek a saját időzónájukba, „az idő egy kincs. Néha megállhat, néha rohanhat, de a legfontosabb, hogy jól használjuk fel. És ha valami baj történik, ha úgy érezzük, kifutunk az időből, mindig van segítség, ha hiszünk a csapatmunkában és a szeretet erejében. Mert a szeretet az, ami még az időt is képes meghosszabbítani, hogy mindenkihez eljusson a boldogság.”
És Télapó, fáradtan, de elégedetten, egy forró kakaóval a kezében leült a kandalló mellé, tudva, hogy az idei év is sikeres volt, hála a szorgos manóknak, Rudolfnak, és persze, Tikknek és Takknak, az idő csodálatos őrzőinek.
