A Nagy Erdő szélén, ahol a fák koronái az égbe nyúltak, és a patak csillogóan kanyargott a kövek között, élt egy aprócska, de annál nagyobb szívű Dénes, a kis dínó. Dénes nem volt sem a legerősebb, sem a leggyorsabb, de a kíváncsisága, az bizony, messzire vitte volna, ha hagyná. Szívesen fedezte fel az új ösvényeket, és minden bokor mögött valami csodát sejtett. Legjobb barátai Miri, a fürge gyík, aki villámgyorsan szaladgált a felhevült köveken, és Bubó, a törpe teknős, aki lassan, megfontoltan járta a világot, de annál többet látott és megjegyzett.
Egy napon a Nagy Erdőre szokatlan hideg telepedett. A levegő csípős lett, a patak vize jéghidegen csobbant, és még a nap sem akart igazán felmelegíteni. A barátok dideregve kuporogtak a fa tövében. Miri, a fürge gyík, akinek a meleg volt az élete, már alig mozgott, Bubó, a törpe teknős pedig behúzta a fejét a páncéljába, és csak sóhajtozott. Dénes látta, milyen rosszul érzik magukat, és a szíve összeszorult a fájdalomtól.
– Bárcsak lenne valahol egy meleg hely! – motyogta Miri reszketve. – Egy igazi, forró forrás, ahol átmelegedhetnénk!
Dénesnek azonnal eszébe jutott a Füstölő-hegy. Arról meséltek a nagyok, hogy a hegy tetején gőz száll fel, és valami titokzatos meleg forrás rejtőzik benne. De azt is mondták, hogy a Füstölő-hegy veszélyes, tele van titkokkal és ismeretlen lényekkel. Sokan féltek még a közelébe menni is. Dénes azonban nem gondolt a félelemre, csak a barátaira. Elhatározta, hogy megkeresi azt a meleg forrást, bármi áron.
– Én megkeresem! – kiáltotta Dénes, és a barátai ijedten néztek rá. – Megkeresem a Füstölő-hegy meleg forrását, és elhozom nektek a meleget!
Miri és Bubó próbálták lebeszélni, de Dénes elszánt volt. Összeszedte minden bátorságát, és elindult a hegy felé, amelynek csúcsát mindig homályos fátyol borította. A kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, ahogy az ösvény egyre meredekebbé és ismeretlenebbé vált. Dénes szaladt, szaladt, de valahogy nem haladt olyan gyorsan, mint gondolta. A sűrű aljnövényzetben botladozott, feje a cél felé szegezve. Egy pillanatra meg is botlott egy kinyúló gyökérben.
Ekkor egy halk suhanást hallott maga mellett, és egy villanásra meglátta Miri, a fürge gyíkat, aki éppen egy apró, alig látható hasadékba siklott be, ami a sziklafalon vezetett tovább. Miri egy pillanatra kikukucskált, mintha azt mondaná: „Figyelj, Dénes! Nem mindig az a leggyorsabb út, ami a legszélesebb. Néha meg kell állni, és észrevenni a rejtett ösvényeket.” Dénes megállt. Először csak Miri fürgeségén csodálkozott, aztán körbenézett. Ekkor vette észre, hogy az ösvény mellett, a sűrű aljnövényzetben egy aprócska, alig látható nyílás van, pontosan az, ahová Miri siklott. Ha nem áll meg, és nem figyel Miri mozdulatára, biztosan elvéti. Óvatosan benézett, és lám, egy keskeny, de járható ösvény vezetett tovább, ami sokkal rövidebbnek tűnt, mint a meredek kaptató. Dénes megértette: a sietség nem mindig visz előre. Megtanulta, hogy néha meg kell állni, és figyelni kell a jelekre, amiket a természet, vagy éppen egy apró barát mutat.
Ahogy haladt ezen az új ösvényen, a táj egyre különösebb lett. A fák törzsei vastagabbak voltak, a levelek sötétebb zöldek. Dénes egyszer csak egy nagy, lapos kőhöz ért, ami elzárta az utat. Próbálta odébb tolni, de az meg sem mozdult. Morcosan nézett rá. „Most mihez kezdjek?” – gondolta. Ekkor hallott egy halk, rekedtes hangot a lába alól. – „Hova sietsz, kis barátom?”
Dénes ijedten kapta fel a fejét. A kő mögül kibújt Bubó, a törpe teknős! De hát Bubó nem maradt otthon? Dénes meglepődött. – „Bubó! Te mit csinálsz itt?”
Bubó lassan kinyújtotta a nyakát. – „Láttam, milyen elszánt vagy, Dénes. Gondoltam, jól jön egy kis segítség. Ez a kő nem mozdul, ha csak lökdösöd. De ha megkérdezed tőle, hogy merre vezet az út, talán megmutatja.”
Dénes értetlenül nézett Bubóra. „Megkérdezzem egy kőtől?”
– „Nem a kőtől, hanem attól, aki ismeri az utat. Én már sokszor jártam erre, még ha nem is sietek. A hegynek több arca van, és több ösvénye. Ha nem tudod, merre menj, kérdezz! Ne szégyellj segítséget kérni, mert a tudás megosztása mindannyiunkat előre visz.” – mondta Bubó bölcsen.
Dénes elgondolkodott. Igaza volt Bubónak! Eddig csak rohant, és próbált mindent egyedül megoldani. – „Bubó, te tudod, merre van a meleg forrás?” – kérdezte Dénes.
– „Tudom én, meg sokan mások is. De a forrás nem csak egy hely, hanem egy titok is. Gyere, mutatom!” – Bubó lassan körbejárt a nagy kő mellett, és megmutatta Dénesnek, hogy a kő valójában egy sziklafal része, aminek a túloldalán egy rejtett hasadék vezet tovább. Dénes hálásan nézett Bubóra. Megtanulta, hogy kérdezni nem gyengeség, hanem erő, és hogy a bölcsesség néha a legváratlanabb helyről érkezik.
A hasadékon átkelve, egyre melegebb lett a levegő. Föld alatti morajlást hallottak, és a levegőben kénes szag terjedt. Ez már a Füstölő-hegy szíve volt. Hirtelen egy nagy, gőzölgő nyílás tárult eléjük. Dénes izgatottan rohant volna előre, de Bubó megállította.
– „Várj, Dénes! Ide már nem rohanhatunk be csak úgy. Ez a hely szent, és van gazdája. Figyelj, és légy tisztelettel!”
Ahogy Bubó mondta, a gőzfelhőből lassan kirajzolódott egy alak. Nem volt ijesztő, de annál fenségesebb. Fényes szikrák táncoltak körülötte, és a tekintete olyan mély volt, mint a hegy gyomra. Ez volt Őrszikra, a vulkán szelleme, a Füstölő-hegy őre.
– „Mi járatban vagytok itt, a hegy szívében, idegenek?” – kérdezte Őrszikra hangja, ami egyszerre volt lágy, mint a szél suttogása, és erős, mint a föld morajlása.
Dénes, emlékezve Bubó tanácsára, nem rohant, nem kiabált. Mélyen meghajolt, és udvariasan szólt: – „Fenséges Őrszikra! Dénes vagyok, a kis dínó, és ő Bubó, a barátom. Azért jöttünk, hogy segítséget kérjünk. A Nagy Erdőre hideg telepedett, és a barátaim fáznak. Hallottuk, hogy itt, a hegy szívében, van egy meleg forrás, ami enyhíthetné a szenvedésüket. Kérjük, engedd meg, hogy elvigyünk egy kis meleget azoknak, akik otthon várnak ránk!”
Őrszikra figyelmesen hallgatta Dénest. Látta a szemében az őszinteséget, és a hangjában a segítő szándékot. – „Sokan jöttek már ide, Dénes. Néhányan csak a kíváncsiságuk miatt, mások azért, hogy elvegyék, ami az enyém. De te nemcsak kérsz, hanem megosztani is akarsz. Megosztani a meleget, amit másoknak viszel. Ez tetszik nekem.”
A vulkán szelleme intett a kezével, és a gőz eloszlott. Egy gyönyörű, türkizkék vizű tavacska tárult fel előttük, amelyből illatos gőz szállt fel. A víz meleg volt, és nyugtató. – „Ez a Füstölő-hegy szíve, a meleg forrás. Vigyetek belőle, amennyi szükséges, de soha ne feledjétek: a meleg nem csak a vízből jön, hanem a szívetekből is. A megosztás teszi igazán meleggé.”
Dénes és Bubó hálásan megköszönte Őrszikrának. Dénes megtöltötte a magával hozott üres tökhéjat a forrás vizével, és a szíve tele volt örömmel. Visszafelé már nem sietett, hanem óvatosan vitte a meleg vizet. Bubó is vele tartott, és útközben Miri, a fürge gyík is csatlakozott hozzájuk, akit Bubó értesített, hogy a meleg már úton van.
Amikor visszaértek a Nagy Erdőbe, a barátok már alig várták. Dénes óvatosan elhelyezte a tökhéjat a földre, és a meleg, illatos gőz azonnal elárasztotta a hideg levegőt. Miri és a többi kis állat boldogan gyűltek köré, és érezték, ahogy a meleg átjárja a testüket. A Füstölő-hegy titkos meleg forrása nem maradt többé titok. Dénes és barátai rendszeresen jártak oda, de mindig tisztelettel és hálával, és mindig megosztották a meleget azokkal, akiknek szükségük volt rá.
És Dénes, a kis dínó, megtanulta a legfontosabb leckéket: figyelni a környezetünkre és a jelekre, kérdezni, ha nem tudjuk a választ, és megosztani a jót másokkal. Mert a veszélyesnek hitt helyek is barátságossá válhatnak, ha nyitott szívvel és tisztelettel közelítünk hozzájuk, és a legnagyobb kaland nem az, ha megtalálunk valamit, hanem az, ha megtanulunk valamit, amit aztán másokkal is megoszthatunk.
