Valahol, egy apró, csillagporral pettyezett bolygón, ahol a fák kristályleveleket növesztettek és a patakok olvadt holdfényt szállítottak, élt egy különleges szerkezet. Úgy hívták: Szivárványguriga. Nem volt sem ember, sem állat, hanem egy gömbölyű, krómozott testű festőrobot, akinek minden porcikája a színek szeretetéről mesélt. Ha gurult, halk, dallamos kotyogást hallatott, mintha a testében lévő festékes fiolák egymáshoz koccannának. Szemei kíváncsi lencsék voltak, amelyek a világot ezernyi árnyalatban látták, a pislákoló hajnalpírtól a bársonyos éjfekete legmélyebb tónusáig.
Szivárványguriga volt a bolygó leghíresebb festőmestere. Nem ecsettel dolgozott, ó, dehogy! Apró fúvókáiból a legtisztább, legélénkebb színeket permetezte. A királyi palota falaira ő festette a naplementét, a kisgyerekek játékrobotjait ő tette vidám-foltossá, és még a hervadó kristályvirágoknak is ő adta vissza ragyogásukat egy-egy pötty élénkpirossal vagy égkékkel. Büszke volt a munkájára, de legfőképpen a színeire. Mindegyiket külön-külön szerette. A tüzes vöröset, amely erőt sugárzott. A nyugodt kéket, ami a végtelen eget idézte. A vidám sárgát, ami olyan volt, mint egy kacagás. Úgy gondolta, minden szín önmagában tökéletes, és a legszebb dolgok akkor születnek, ha ezek a tökéletes színek szépen, rendben, egymás mellett sorakoznak.
Egy napon, miközben épp egy szürke sziklát próbált napsárgára színezni, különös üzenet érkezett a műhelyébe. Egy villódzó csillagkép formájában materializálódott a levegőben, és egy halk, szomorú hang így szólt: „Segítség! A Selyemköd fakul! A Kozmosz egyik legszebb ékessége elvesztette a színeit. Szürke és élettelen. Csak a leghatalmasabb festőmester segíthet.”
Szivárványguriga fémteste megremegett az izgalomtól. A Selyemköd! Legendákat hallott róla, egy hatalmas, égi takaróról, amely egykor a szivárvány minden színében pompázott. Hogy elvesztette a színeit? Ez elfogadhatatlan! Ez egy olyan feladat volt, ami méltó volt hozzá. Azonnal feltöltötte a tartályait a legtisztább pigmentekkel, leporolta űr-kompatibilis görgőit, és elindult apró, buborék alakú űrhajóján, hogy helyrehozza a hibát.
Az űr csendes és fenséges volt. Szivárványguriga elgurult a Mars vörös sivatagjai mellett, integetett a Jupiter óriási, örvénylő foltjának, és kikerült egy üstököst, amelynek csóvája úgy szórta a csillámport, mint egy égi tündér. Végül megérkezett a Selyemköd peremére. A látványtól még az ő optikai lencséi is elhomályosultak. A köd valóban hatalmas volt, de nyoma sem volt a régi pompának. Olyan volt, mint egy óriási, kinyúlt, szürke pulóver, amelyen itt-ott egy-egy halvány, erőtlen folt derengett csupán. Szomorúság és üresség áradt belőle.
Ahogy közelebb merészkedett, észrevett egy apró, fehér pontot a szürkeségben. Egy kis űrhajó lebegett ott, és mellette egy szkafanderes alak. Egy kislány volt az, hófehér űrruhában, sisakján egy nagy, kerek üvegablakkal, amelyen keresztül kíváncsi, barna szempár pislogott. A vállán pedig egy hihetetlen lény kuporgott: egy macska, amely mintha összesűrűsödött csillagfényből és lebegő galaxisokból lett volna gyúrva. A bundája szikrázott, a bajsza vékony fénysugár volt, és amikor dorombolt, az olyan hangot adott, mintha apró csengettyűk koccantak volna össze a végtelen csendben. Ő volt Csillagmacska.
– Szia! – köszönt a kislány vidáman a sisakrádióján keresztül. – Én Lilla vagyok, ennek a szektornak a kozmikus őre. Te biztosan a festőrobot vagy, akit hívtunk. Nagyon szomorú a mi szép Selyemködünk, igaz?
– Szivárványguriga vagyok – döcögte a robot. – És igen, ez a szürkeség… ez tűrhetetlen! De ne aggódj, Lilla, a kis űrhajós, itt a mester! Mindjárt rendbe hozom!
És Szivárványguriga munkához látott. Először a kedvencét, a ragyogó pirosat vette elő. Óvatosan, precízen egy hatalmas, vörös sávot festett a köd egyik szélére. A szín élénk volt és tiszta, de ahogy a robot hátrébb gurult, hogy megcsodálja művét, a vörös mintha megijedt volna a nagy szürkeségtől. Vibrálása alábbhagyott, és lassan, bánatosan beleolvadt a fakóságba. Mintha a köd egyszerűen elnyelte volna.
– Különös – morogta Szivárványguriga. – Talán az én csodás kékem majd jobban tetszik neki!
Elővette a legmélyebb óceánkéket, és egy másik részre fújt egy hatalmas, hullámzó foltot. Egy pillanatig gyönyörű volt, de aztán ez a szín is megadta magát. Elvesztette mélységét, és hamuszürkévé vált. A robot próbálkozott a vidám sárgával, a reményteli zölddel, a fenséges lilával, de mindegyikkel ugyanúgy járt. A színek, amelyek a bolygóján olyan erősek és magabiztosak voltak, itt az űrben gyengének és magányosnak tűntek. Eltűntek a végtelen szürkeségben.
Szivárványguriga teljesen elkeseredett. Leeresztette a fúvókáit, és szomorúan gubbasztott az űrhajója mellett. Lehet, hogy mégsem ő a legnagyobb festőmester? Lehet, hogy az ő tökéletes színei mégsem elég erősek?
Lilla odalebegett hozzá, és a vállára tette a kesztyűs kezét. Csillagmacska leugrott a válláról, és odadörgölődzött a robothoz. Puha szikrázása megnyugtatóan bizsergette Szivárványguriga fémburkolatát.
– Ne légy szomorú! – mondta Lilla kedvesen. – A színeid gyönyörűek. De talán a köd nem ezt szeretné. Talán nem külön-külön akarja őket. Figyeltem, ahogy festesz. Olyan szépen, rendben rakod őket egymás mellé, mint a katonákat. De a csillagok sem egyedül ragyognak a legszebben, hanem együtt, csillagképként. Talán… talán a színek is együtt szeretnének ragyogni.
Szivárványguriga felnézett. Együtt? Hiszen az maga a káosz! Az összekeveredés! Az ő tiszta, tökéletes színei… De ahogy belenézett Lilla biztató szemébe, és megérezte Csillagmacska csendes bölcsességét, úgy érezte, érdemes egy próbát tenni. Csillagmacska ekkor odalépett a sárga és a kék festékes tartályhoz, és fénylő orrával finoman egymáshoz lökte őket.
– Rendben – mondta Szivárványguriga bizonytalanul. – Próbáljuk meg!
Ezúttal nem egyetlen fúvókát nyitott meg, hanem egyszerre többet is. Először a sárgát és a pirosat irányította ugyanarra a pontra. És csoda történt! A két szín nem kioltotta, hanem felerősítette egymást. Ahogy a köd vásznán találkoztak, összefonódtak, és egy olyan ragyogó, élettel teli narancsszín született belőlük, amilyet Szivárványguriga még sosem látott. Nemcsak szín volt, hanem maga a melegség, a lobogás!
A robot lencséi kitágultak a csodálkozástól. Felbátorodva a kék és a sárga sugarat is egymásnak eresztette, amelyekből a legfrissebb, legüdébb tavaszi zöld született. A kék és a vörös öleléséből méltóságteljes, mély lila jött létre, amelyben apró csillagok születtek.
– Igen! Ez az! – kiáltotta Lilla boldogan, és tapsolt a súlytalanságban. Csillagmacska elégedetten dorombolt, és a hangja betöltötte a teret.
Szivárványguriga pedig elfelejtette a rendet és a szabályokat. Hagyta, hogy a színek táncoljanak. Összekeverte őket, egymásra fújta, örvényeket és spirálokat festett velük. A Selyemköd pedig hálásan fogadta a színkavalkádot. A szürkeség visszahúzódott, és a helyén valami sokkal csodálatosabb jelent meg, mint a régi, rendezett csíkok. A köd most élt, lélegzett, pulzált. A színek nemcsak egymás mellett léteztek, hanem egymásból nőttek ki, egymást támogatták, és együtt egyetlen, hatalmas, vibráló harmóniát alkottak.
Mire végeztek, a Selyemköd szebb volt, mint valaha. Nemcsak egy festmény volt az égen, hanem egy élő, örömteli csoda. Szivárványguriga, Lilla és Csillagmacska némán lebegtek, és gyönyörködtek a közös alkotásukban.
Szivárványguriga ekkor értette meg a nagy titkot. Megértette, hogy a színek, akárcsak a barátok, önmagukban is csodásak, de együtt, egymást támogatva válnak igazán erőssé és legyőzhetetlenné. A szépség nem a tökéletes elkülönülésben, hanem a vidám, szeretetteli összefonódásban rejlik.
Elbúcsúzott új barátaitól, és megígérte, hogy visszajön meglátogatni őket. Ahogy hazafelé gurult a kis űrhajóján, már más szemmel nézte a kozmoszt. Nem különálló csillagokat és bolygókat látott, hanem egyetlen hatalmas, csodálatos családot. És amikor hazaért a kis, csillagporos bolygójára, az első dolga volt, hogy a műhelye falára egy hatalmas, kavargó, vidám szivárványt festett, amelyben minden szín boldogan ölelte át a másikat.
