Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a fák levelei akkorák, mint egy napernyő, és a virágok szivárványszínben pompáznak, élt egy kislány, akit Ellának hívtak. Ella nem volt átlagos kislány. A szíve tele volt kíváncsisággal, a léptei pedig bátorsággal. Egy verőfényes délutánon, miközben a nagymamája régi, poros földgömbjét forgatta a padláson, megakadt a szeme egy parányi, zöld folton, amire az volt írva: „Az Elveszett Dzsungel”. Ahogy az ujjával végigsimított a folton, a szoba hirtelen forogni kezdett, a levegőt párás, édes virágillat töltötte be, a padló deszkái helyett pedig puha, bársonyos mohát érzett a talpa alatt.
Ella egy csapásra a dzsungel sűrűjében találta magát. Körülötte ezerféle hang csendült fel: madarak csiviteltek ismeretlen dallamokat, majmok kurjongattak a magasban, és valami távoli, mély dobogás hallatszott, mintha maga a föld szíve verne. A levegő nehéz volt a párától, és minden smaragdzöldben és aranyban úszott, ahogy a napfény átszűrődött a lombok sűrű szövetén. Ella egy cseppet sem ijedt meg. Inkább csodálkozott. Úgy érezte, hazatalált egy helyre, ahol még sosem járt.
Ahogy beljebb merészkedett a fák között, halk szipogást hallott. Egy hatalmas páfránylevél mögött egy apró elefántborjú szomorkodott. A bőre még puha és ráncos volt, a nagy, fekete szemeiből pedig akkora könnycseppek gördültek alá, mint az üveggolyók.
– Szia! – köszönt rá Ella kedvesen. – Én Ella vagyok. Te ki vagy, és miért sírsz?
– Nuru vagyok – szipogta a kis elefánt. – Elvesztettem az anyukámat. Játszottam a pillangókkal, és… és most nem találom. Minden olyan… fáradt és szomjas körülöttem. A virágok kókadoznak, a patak is alig csorog.
Mielőtt Ella válaszolhatott volna, a fejük felett rikácsolás hallatszott, és egy hatalmas, színes csőrű madár reppent le egy közeli ágra.
– Szomjas, szomjas, persze, hogy szomjas! – locsogta a madár. – Pico vagyok, a tukán, és ha valaki, hát én tudom, mi a helyzet! A dzsungel szíve, az Ezüstvíz forrása kezd kiapadni! Anélkül minden elhervad, elcsendesül, eltűnik! A legenda szerint csak az igazán bátrak találhatják meg, akiknek a szíve tiszta! Kár, kár, nagy kár!
Pico ide-oda billegette a fejét, és a csőrével nagyokat kattogtatott.
Ella Nuru szomorú szemébe nézett, majd fel a locsifecsi tukánra. A szívében valami megmozdult. Nem a saját kalandvágya, hanem egy mély, meleg érzés a kis elefánt iránt.
– Ne aggódj, Nuru – mondta, és megsimogatta a borjú ormányát. – Megkeressük az anyukádat. De előbb megkeressük az Ezüstvíz forrását! Ha a dzsungel újra erőre kap, az anyukád is könnyebben megtalál téged. Pico, te elvezetsz minket?
Pico meglepetten abbahagyta a kattogást. Egy embergyerek, aki nem fél? Aki segíteni akar?
– Hát… ööö… persze! Tudom az irányt! Arra, amerre a Nap reggelente megcsókolja a legmagasabb fa tetejét! Gyerünk, gyerünk, mire várunk! – rikácsolta, és már repült is előre.
Így indult útnak a furcsa hármas: a bátor kislány, az eltévedt elefántborjú és a locsifecsi tukán. Az útjuk nem volt könnyű. Hamarosan egy sűrű, indákkal átszőtt bozótoshoz értek, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas, zöld gubanc.
– Itt nem jutunk át! – kesergett Nuru. – Túl sűrű!
– Repüljetek át, butuskák! – kiáltotta Pico fentről.
Ella azonban körülnézett. Látta, hogy a vastagabb indák tartják a sok apró, tüskés ágat.
– Nuru, te elég erős vagy! – mondta a kislánynak. – Ragadd meg az ormányoddal azt a vastag indát, és húzd félre! Pico, te csipkedd el a kisebbeket a csőröddel! Én pedig alulról fogom tisztítani az utat!
Összedolgoztak. Nuru erőlködve húzta az indát, Pico serényen csipkedett, Ella pedig a kezével félrehajtogatta az ágakat. Lassan, de biztosan utat nyitottak maguknak. Ella rájött, hogy a bátorsága nem csak abból áll, hogy nem fél. Abból is, hogy észreveszi, kinek mire van szüksége, és hogyan tudnak együtt dolgozni.
Tovább haladva egy sötét barlangrendszer bejáratához értek. A mélyből kísérteties, susogó hangok szűrődtek ki. Nuru megremegett és elbújt Ella mögé.
– Én… én félek a sötétben – suttogta.
– Ugyan már, csak a szél az! – rikácsolta Pico, de a hangja neki is bizonytalanabb volt a szokásosnál.
Ella mély levegőt vett. Ő is fázott egy kicsit a barlang hűvös leheletétől, de Nuru remegését érezve tudta, mit kell tennie. Megfogta a kis elefánt ormányát.
– Ne félj! Én itt vagyok veled. Ezek a hangok csak a barlang meséi. Azt suttogják, milyen régóta várnak minket. Gyere, fogd a kezem, és énekeljünk! Ha mi hangosabbak leszünk, nem halljuk a suttogást.
Ella elkezdett egy egyszerű kis dalt dúdolni, amit a nagymamájától tanult. Nuru bizonytalanul trombitált egyet-kettőt, majd ő is csatlakozott. A bátor énekük elnyomta a félelmetes suttogást, és ahogy kéz a kézben, vagyis kéz az ormányban haladtak, a sötétség már nem is tűnt olyan ijesztőnek. Ella megértette, hogy a bátorság néha egy dal, amit egy barátodért énekelsz a sötétben.
Amikor kiértek a barlangból, egy csodálatos, de kókadozó virágokkal teli tisztáson találták magukat. A levegőben édes, álmosító illat terjengett.
– Ó, de… de fáradt vagyok – ásított Nuru, és le akart feküdni.
– Micsoda kényelmes hely egy szundikálásra! – csukta be a szemét Pico az ágon.
Ella is érezte, ahogy a szemhéjai elnehezülnek. Azonban észrevette, hogy a virágok hervadtabbak, mint bárhol máshol. Ez egy csapda!
– Ébredjetek! – kiáltotta. – Nem alhatunk el! A forrás már közel lehet!
Odalépett Nuruhoz, és finoman megbökdöste az ormányával.
– Gyerünk, Nuru, gondolj az anyukádra! Gondolj a friss, hűs vízre!
Picohoz már nem ért fel, de a tukán meghallotta a küzdelmüket, és megrázta magát.
– Igaza van! Majdnem elvarázsoltak az Álmos Virágok! Gyerünk, gyorsan, tovább!
Egymást biztatva, ébren tartva siettek át a csalóka réten. Ella szíve tele volt hálával a barátaiért. Rájött, hogy a bátorság az, amikor nem hagyod, hogy a barátaid feladják, még akkor sem, ha te magad is fáradt vagy.
A rét után egy csendes, békés ligetbe értek. A közepén egy hatalmas, mohával borított, öreg fa állt, melynek kérgén mintha egy jóságos arc rajzolódott volna ki. A fa alól halk csobogás hallatszott.
Ahogy közelebb léptek, a fa kérgén lévő arc szemei kinyíltak, és mély, megnyugtató hangon, ami olyan volt, mint a föld mélyének dobbanása, megszólalt:
– Üdvözöllek titeket, Vándorok. Én vagyok a dzsungel Őre. Láttam az utatokat.
A hangja egyszerre volt szigorú és szeretetteljes.
– Láttam, hogyan segítettétek át egymást az indák szövevényén. Hallottam a dalotokat, ami legyőzte a félelmet a sötétben. És éreztem, ahogy ébren tartottátok egymás szívében a reményt, amikor az álmosság már majdnem legyőzött benneteket. Nem a vakmerőség hozott ide titeket, hanem a gondoskodás.
Az Őr egy gyökerével finoman félrehajtott egy mohapárnát a fa tövében. Alóla tiszta, ezüstösen csillogó víz tört elő, és egy kis medencében gyűlt össze. A víz úgy ragyogott, mintha folyékony holdfény lett volna.
– Ez az Ezüstvíz forrása – mondta az Őr. – Sohasem apad ki igazán. Csak elrejtőzik azok elől, akiknek a szívében önzés lakik. De most újra szabadon folyhat. Igyatok!
Ella, Nuru és Pico óvatosan a forráshoz léptek és ittak a kristálytiszta, hűs vízből. Ahogy a víz leért a torkukon, nemcsak a szomjukat oltotta el, hanem minden fáradtságukat elmosta. A szívüket pedig megtöltötte valami leírhatatlan, tiszta öröm.
Abban a pillanatban, ahogy a forrás vize újra csordogálni kezdett a földön, a dzsungel életre kelt. A kókadt virágok felemelték a fejüket, a levelek élénkebb zölddé váltak, a madarak pedig a leghangosabb és legvidámabb dalukba kezdtek.
És ekkor a távolból egy ismerős, mély trombitálás hallatszott.
– Anya! – kiáltott fel Nuru, és a fülei boldogan csapkodni kezdtek. A fák közül hamarosan előbukkant egy hatalmas elefánt, aki aggódó, de szeretetteljes tekintettel sietett a borjához. A találkozásuk megható volt, tele boldog ormány-ölelésekkel.
Ella mosolyogva nézte őket. A szíve tele volt melegséggel. Nem érzett szomorúságot, hogy a kaland véget ért. Pico odarepült a vállára.
– Látod? Sikerült! Te vagy a legbátrabb kislány, akit valaha láttam! – csivitelte.
Ella megsimogatta a tukán bársonyos fejét. Tudta, hogy lassan haza kell térnie. Odalépett a dzsungel Őréhez és meghajolt.
– Köszönöm – suttogta.
Az Őr arcán mosoly suhant át. Ella lehunyta a szemét, és a virágok édes illata helyett újra a padlás ismerős, poros szagát érezte. Amikor kinyitotta, ismét a régi földgömb mellett ült. Mintha csak álmodott volna. De ahogy felállt, a földön megcsillant valami. Egyetlen, apró, szivárványszínű tollacska, pont olyan, mint Pico legszebb dísztolla.
Ella mosolygott. Tudta, hogy a kalandja valóságos volt. És megtanulta a legfontosabb leckét: az igazi bátorság nem az, ha sosem félsz. Hanem az, amikor egy barátodért legyőzöd a félelmedet. Amikor a gondoskodásod erősebb minden akadálynál. Mert a másokról való gondoskodásban nő a szív a legnagyobbra és a legbátrabbra.
