Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy kislány, akit Borinak hívtak. Bori nem volt ám akármilyen kislány! A copfja mindig egy kicsit kócos volt a sok kalandtól, a térdén pedig folyton horzsolás éktelenkedett, mert fára mászni sokkal izgalmasabb volt, mint a szobában babázni. Bori mindenkinél találékonyabb volt a faluban. Ha elszakadt a sárkány farka, falevélből és fűzfavesszőből pótolta, ha pedig eltévedt a szomszéd kutyája, madárfüttyöt utánzó sípot készített, amire az eb azonnal előbújt a bokorból.
Egy nap a nagymama régi, porosodó ládájában kotorászott, amikor a keze ügyébe akadt egy pergamenszerű, selymes tapintású tekercs. Ahogy legörgette, a szeme elkerekedett. Egy térkép volt, de nem ám akármilyen! A tintája hol ezüstösen, hol aranyosan csillogott, a rajta lévő út pedig mintha élt volna. A térkép közepén egy tornyos-csipkés vár rajza díszelgett, alatta pedig cirádás betűkkel ez állt: „A Bűvös Vár, ahol a falaknak is emlékezetük van.”
Borinak több se kellett. Fölkapta a vállára a kis tarisznyáját, amibe anyukája pogácsát csomagolt, és a nyomába szegődött hű társa, Tarka is. Tarka egy csíkos kiscica volt, akinek a kíváncsisága legalább akkora volt, mint a gazdájáé. Együtt indultak útnak a csillogó tintával rajzolt ösvényen.
Az út egy suttogó erdőn és egy cseverésző patakon vezetett keresztül, mígnem egy domb tetején megpillantották a várat. Pontosan olyan volt, mint a térképen: tornyai az égbe nyúltak, falai mohos kövekből épültek, és az egészet valami megfoghatatlan, csendes varázslat lengte körül. A vár kapuja hatalmas volt, tölgyfából faragták, és egy nagy, rozsdás szív lakott a közepén. Ahogy Bori közelebb lépett, a szív lassan kinyitotta fém szemhéjait.
– Ki merészeli zavarni a Bűvös Vár ezeréves csendjét? – dörögte egy mély, recsegő hang. Bori egy pillanatra megijedt, de aztán látta, hogy a hang a kapuból jön. A szív beszélt hozzá!
– A nevem Bori, és ő Tarka – mutatott a lába mellett doromboló cicára. – A térkép vezetett ide. Szeretnénk bejönni.
A kapu, akit úgy hívtak, Őrszív, nagyot sóhajtott.
– A „szeretnénk” szó kevés ide. Ez a kapu csak egyetlen szóra nyílik. Egy szóra, amit a világban már oly sokan elfelejtettek.
Bori gondolkodóba esett. Milyen szó lehet az? Próbálkozott mindenfélével. „Abrakadabra!”, „Csiribú-csiribá!”, de Őrszív meg se mozdult. Tarka eközben odadörgölőzött a kapu hideg fájához, és halkan nyávogott, mintha ő is bebocsátást kérne. Bori ránézett, és eszébe jutott, mit mond neki mindig a nagymamája. Mély levegőt vett, és kedvesen így szólt:
– Kérlek, engedj be minket, kedves Őrszív!
A kapu szemei elkerekedtek a csodálkozástól. A rozsdás szív lassan mosolyra húzódott, és a hatalmas kapu nyikorogva, méltóságteljesen kitárult.
– A „kérlek” szó… rég hallottam már. Gyertek hát, vándorok! – dörmögte Őrszív, és Bori Tarka cicával a nyomában belépett a vár udvarára.
Odabent a csoda csak fokozódott. A vár belseje nem volt állandó. Ahogy beléptek egy terembe, ami tele volt csillogó páncélokkal, egy pillanattal később a páncélok helyén már egy könyvtár égig érő polcai álltak. A következő teremben egy gyönyörű kert virágzott, de mire Tarka megpróbált volna elkapni egy pillangót, a kert eltűnt, és egy hatalmas konyha jelent meg a helyén, ahol a levegőben mézeskalács illata szállt.
– A falaknak emlékezetük van – suttogta Bori maga elé, felidézve a térkép szavait. – Úgy tűnik, nem tudják eldönteni, mit is akarnak mutatni.
Bolondos útvesztő volt az egész. Végül egy hosszú folyosóra értek, ahol több ajtó is sorakozott. Ezek az ajtók mások voltak, mint a többi. Mindegyik közepén egy apró, faragott szív díszelgett, de egyiknek sem volt kilincse. Bori megpróbálta kinyitni őket, de hiába. Ezek az ajtók még a „kérlek” szóra sem reagáltak.
Ekkor vettek észre egy alakot a folyosó végén. Egy magas, palástos férfi sétált lassan, szinte lebegve fel-alá. Hosszú, ősz haja az arcába lógott, szemei csukva voltak. A Toronyőr volt az, de nem volt ébren. Álomsétáló volt, aki álmában járta a vár folyosóit, és halkan motyogott az orra alatt.
– Elveszett… a szó… ami mindent a helyére tesz. Nem a kulcs… a szó… – suttogta újra és újra, miközben elhaladt Bori és Tarka mellett, mintha ott se lennének.
Bori megértette. A Toronyőr álmában bolyong, és amíg ő nem találja meg a nyugalmat, a vár is összevisszaságban él. Az ő szívét őrzik ezek az ajtók, de a kulcsszót ő maga is elfelejtette. A kislány követte az álomsétálót, aki megállt a legnagyobb, legdíszesebb szív-ajtó előtt. A Toronyőr arca tele volt szomorúsággal, még álmában is. Úgy tűnt, vágyik valamire, ami az ajtó mögött van, de nem tud bejutni.
Bori elgondolkodott. Őrszív a „kérlek” szóra nyílt ki. Az egy kérés volt. De mi kell ahhoz, hogy egy szomorú szív ajtaja megnyíljon? Mi az a szó, amitől a dolgok a helyükre kerülnek, és amitől egy magányos őr jobban érzi magát? Tarka cica odament az álmos Toronyőrhöz, és hálásan a lábához dörgölőzött, amiért nem lépett rá a farkincájára. Hangosan dorombolt.
És Borinak abban a pillanatban beugrott.
Odalépett a nagy szív-ajtóhoz, megsimogatta a hűvös fát, és tisztán, csengő hangon így szólt:
– Köszönöm.
A szó varázserővel bírt. A faragott szív aranyszínű fénnyel kezdett ragyogni. Az ajtó hangtalanul kinyílt, és nem egy szoba volt mögötte, hanem meleg, barátságos fény áradt ki belőle, ami betöltötte az egész folyosót. A fény megérintette a Toronyőrt, aki lassan kinyitotta a szemét. Már nem volt álmos és szomorú, hanem kedvesen mosolygott.
– Köszönöm, kislány – mondta lágy hangon. – Már olyan régen nem hallottam ezt a szót. A vár és én is elfelejtettük a hála erejét. Ezért volt minden ilyen zűrzavaros.
Ahogy ezt kimondta, a vár megremegett, de ezúttal nem összevissza. A falak a helyükre csúsztak. A könyvtár a könyvtárszobába, a kert az udvarra, a konyha a földszintre került. A Bűvös Vár végre megnyugodott, és egy gyönyörű, rendezett palotává vált.
A Toronyőr végigvezette Borit és Tarkát a csodás termeken, és elmesélte, hogy a legfontosabb varázsigék nem a bűvös könyvekben vannak, hanem az emberek szívében. A „kérlek” és a „köszönöm” olyan kulcsok, amelyek nemcsak a varázslatos ajtókat, de egymás szívét is képesek kinyitni.
Amikor Bori és Tarka hazaindultak, a térkép a zsebükben már nem csillogott olyan nyugtalanul. Az út hazáig békés volt és egyszerű. Bori pedig tudta, hogy a legnagyobb kalandja során nem kincset talált, hanem valamit, ami annál is sokkal értékesebb. Megtanulta a szavak csendes varázslatát, ami rendet teremt a világ legnagyobb zűrzavarában is.
